Egy macska naplójából - 3.

“Szerintem megéri határokat szabni.
Az én határaim fixek, az ő határain természetesen átjárok.”

Koromat meghazudtoló sebességgel szálltam bele az csukott ablakba. A becsapódás előtti pillanatban még egy dörgedelmes üvöltésbe kezdtem, amit a hűvös üveg fojtott belém. Komolyabb bántódásom nem esett szerencsére, az ablakra pedig védjegyemként felkerült egy újabb adag nyál.

A cinkék szétrebbentek.

Továbbra is elégedett vagyok. Estére meleg lesz a padló, bárhova fekszem melegíti a hasamat, amin rasztába fonódva lóg a szőr. Egy rakás falevelet szedtem össze odakint, amit utána nem hagyok kifésülni, se kivágni. A kefét már rég feladta, ha jön az ollóval, morgok. Ha hozzámér, elkezdtem a farkam lassan mozgatni és ha nekilátna vágni, először figyelmeztetésként rákapok a karjára, második próbálkozásbál már támadok. Nem vagyok sunyi, tudja, hogy ez lesz. Ő tudja. Vacsorára így is - úgy is nyers marhahúst kapok. Szerintem megéri határokat szabni. Az én határaim fixek, az ő határain természetesen átjárok.

A hulló sárga levelek látványa megnyugtat. Ha nyugodtságomban nem alszom, csodálattal nézegetem a beszűrődő napfényben, ahogy a hozzám még szervesen tartozó és a levegőben szanaszét szálló teljesen független vörösesbarna szőrszálakon megcsillan a meleg fénysugár.

Tökéletes vagyok.

Felveszem a tisztálkodó macskapózt. Farkam végétől a fülem hegyéig mindent tiszára nyalogatok, majd elterülök a kanapén, amit elfelejtett letakarni. Fél szemmel látom ám, hogy visszatérek a cinkék, de úgy csinálok, mintha nem venném észre. Majd holnap.

Megérkezett az ősz.