A lehetőségek ott vannak előttünk

Szerző: | Közzétéve: 2015. július 30., csütörtök 18:00

Koleszár Adélnak nemrég nyílt első önálló kiállítása a Supermarket Galleryben, ahol rendkívül intenzív képekkel mutatkozott be, melyeket második mexikói útján készített, amikor a vallás és az erőszak közötti kapcsolatokat kutatta. A fotográfussal Mexikó igazi arcáról, a képek léttrejöttéről, illetve a kiállításról is sokat beszélgettünk, ennek köszönhetően pedig egy sokkal árnyaltabb kép rajzolódott ki bennünk a mexikói világról.

Hogyan kezdtél el a fotográfiával foglalkozni?

Nem az a gyerek voltam, aki az első perctől kezdve tudta, hogy mivel akar foglalkozni, így az általános iskolai tanárok hatására jelentkeztem a Kisképzőbe, először grafika szakra, oda azonban nem vettek fel, a Kisképző viszont nagyon tetszett, így B tervként megjelöltem a fotográfia szakot, ahová már bekerültem. Időközben elkezdett érdekelni a fotó, így nem kényszerből döntöttem mellette. Végülis az idő is engem igazolt: nem érzem azt, hogy grafikusként ki tudtam volna teljesedni, az alkatomhoz jobban passzol a fotó.

Hogyan zajlott a Kisképzőben az oktatás? Milyen kompetenciákat sajátítottál el?

Az oktatás magas színvonalon zajlott, elsősorban klasszikus technikákat tanultunk, ennek köszönhetően sok fogást elsajátítottam. Olykor nagyon sokat próbálkoztunk, mire rájöttünk, hogy mi hogyan működik. Ezek azonban nagyon jó leckék voltak, hiszen technikailag rengeteg mindent megértettünk, miközben az érdeklődésünk is elindult egy irányba. De mivel ez az időpszak egybeesett a kamaszkorral, így lényegében a fotográfiai tudásoddal együtt alakult ki a személyiséged is.

Milyen témákat fotóztál ekkor?

Amikor valaki először fog a kezébe a fényképezőgépet, akkor szép dolgokat szeretne fotózni, fény-árnyékokat, naplementéket, a várost. E tekintetben én sem voltam más, különlegesebb a többieknél.

Mi történt a Kisképző után? Jelentkeztél az Iparművészetire?

A Kisképző után úgy döntöttem, hogy nem szeretek iskolába járni, így egyetemre sem szeretnék menni. Persze szerettem volna bekerülni az Iparra, így minden évben megpróbáltam, de soha nem vettek fel. Majd egyszer azt gondoltam, hogy mégis kellene egy diploma, hogy mégis jó lenne valamilyen konkrét tudást magamra szedni.

És ekkor elmentél az ELTE-re szociológiát tanulni. Miért pont ide?

Nagyon egyszerű: mindig is érdekelt a társadalom működése, nyilván most is emiatt fotózok ebben a témában. Úgy gondoltam, hogy ez a szak tényleges tárgyi tudást ad, ami a későbbiekben még hasznos lehet. És ez így is volt, annak ellenére, hogy ezzel a szakmámmal soha nem kezdtem semmit, hiszen mindig is fotósként dolgoztam. Utána jelentkeztem a MoME fotográfia MA szakára, lényegében csak azért, mert mindenáron külföldre szerettem volna menni, és úgy gondoltam, hogy ezt a legideálisabban az Erasmussal lehet megoldani. A képzés azonban mindenképp hasznos volt, hiszen megtanított arra, hogy miként valósítsak meg egy projektet az elejétől a végéig. A képzésnek köszönhetően ma már jobban tudom koordinálni magam.

Említetted, hogy elsősorban az Erasmus miatt jelentkeztél mesterképzésre. Ennyire fontos volt, hogy külföldre menj?

Igen, nagyon szerettem volna utazni és tapasztalatokat szerezni, amire máskülönben nem lett volna lehetőségem. Érdekelt, hogy milyen egy másik rendszerben tanulni, hogy milyen a külföldi lét, illetve, hogy az mennyiben segíti az életet és a munkát. Ráadásul be kellett látni, hogy itthon, ha már tíz éve fotózol, akkor nem sok új téma jön veled szembe. Úgy éreztem, hogy kicsit kifogytam a szuszból, ezért jó volt elmenni és új dolgokat látni, inspiráció után kutatni.

Lisszabonba költöztél. Milyen tapasztalatokkal gazdagodtál? Milyen a város, milyenek az ott élő emberek?

Portugália szép és izgalmas, de az ország és a város nem került túlságosan közel a szívemhez. Azt gondolom, hogy Portugália nem túl érdekes társadalmilag. Nagyon kiöregedett a város, a fiatalok leginkább mind külföldről, az Erasmussal érkeznek oda, emiatt számomra kicsit unalmas is volt a hely.

Akkor mégis milyen témákat fotóztál?

Nyilván ott is volt rengeteg izgalmas dolog, különleges növények, érdekes emberek. A belső élményeimet fotóztam le, a személyes környezetemben található embereket és növényeket. Ezt a sorozatot Flora e Faunának neveztem el. Majd hazajöttem és lediplomáztam a MoME-n.

Ezután pedig egyből pályáztál Mexikóba?

Igen, teljesen természetes volt, hogy menni akarok. Ekkor már tényleg nagyon sok ideje dolgoztam fotósként és pontosan tudtam, hogy itthon nem lesz olyan jó nekem. Ekkor kaptam a MoME-től levélben ezt a pályázatot, amit a mexikói kormány írt ki. Ez az ösztöndíj minden szempontból nagyon megfelelő volt, ezért jelentkeztem. Három fotóssorozatot kértek, tehát nagyjából minden fontosabb munkám elküldtem nekik, amit addig csináltam.

Milyen érzés volt, amikor megjött az e-mail, hogy mehetsz Mexikóba?

Egészen furcsa volt. Éppen Horvátországban voltam a tengerparton, véletlen elkaptam egy kis wifit és így megnéztem az e-mailjeim. Ekkor láttam a levelet, és lényegében ekkor tudatosult bennem, hogy egy hónap múlva már Mexikóban leszek. Először nyilván meredeknek éreztem, sokkot kaptam és fél napig azt sem tudtam, hogy mit csináljak, de aztán már nem volt idő gondolkodni, el kellett kezdeni megszervezni a kiutazást.

Mennyire volt nehéz mindent megszervezni?

Nem volt olyan nehéz, mint amilyennek képzeltem, a sok szerencsés véletlen szépen alakította a dolgokat. A hölgynek, aki a dokumentumaimat fordította spanyolra, például voltak Mexikóban élő ismerősei, hozzájuk költöztem oda az első héten. Ők nagyon vendégszeretőek voltak és először náluk szembesültem azzal, hogy a mexikói embereknek milyen hatalmas a munkabírásuk. Rengeteget dolgoznak azért, hogy a családjuknak mindent meg tudjanak adni. Azonban nyilván nem akartam visszaélni a vendégszeretetükkel, ezért azonnal el kezdtem lakást keresni. Rögtön a második helyre beköltöztem. Szerintem ha valahol ott kell lenned, akkor minden megoldódik, hiszen kénytelen vagy megbirkózni az eléd gördülő akadályokkal.

Hogyan változtak meg a mindennapjaid?

Mindent megváltoztatott az, hogy semmit sem tudtam a helyről, ahol éltem. Nyilván én is nagyon sok rosszat olvastam az országról, mielőtt kikerültem oda, így elsőre én is azt gondoltam, hogy valami vadnyugati helyre kerülök. Utána azonban azonnal világossá vált, hogy ez is csak egy város, mint bármelyik más, és itt is csak emberek élnek, mint bárhol máshol. A város mérete elsőként eléggé rémisztő volt: ebben a hatalmas metropoliszban eleinte igen nehéz volt kiigazodni. Spanyolul sem beszéltem, de persze a nyelvi akadályok is olyanok, amiket az ilyen helyzetekben le kell győzni.

Ha jól tudom, egy fotóssal laktál együtt. Milyen környéken éltetek?

Igen, egy mexikói fotós srác volt a lakótársam és az ő macskája. A belvárosban laktunk, egy olyan lakásban, aminek az ablakából látszott a hivatal, ahová minden hónapban be kellett járnom különféle papírokat aláírni. Egyfelől tehát kényelmes volt, másrészt abszolút autentikus is. A lakás a Centro históricoban helyezkedett el, egy történelmi városrészben. A külföldiek jellemzően nem ezen a részen élnek, én azonban nagyon szerettem, mert itt tényleg a város valódi arcát láthattam.

Van egy szobabelsőről készült fotód. Ez volt a szobád?

Nem, dehogyis. Itt csak egy rövidebb időszakot töltöttem egy utazásom során. Az biztos, hogy hosszabb ideig nem tudtam volna ott élni, a szoba szűkös volt, még egy ablak sem volt rajta. Azért örökítettem meg, mert vidéken tipikus szobának számít. Nagyon jellemző például, hogy szentképek lógnak a falakon.

Ilyen erősen jelen van a mexikóiak mindennapjaiban a vallás?

Persze. Hatalmas élmény volt például, amikor az első héten a lakótársammal elmentünk a közeli templomban San Judas Tadeo ünnepére. A helyiek minden hónap 28-án ünneplik ezt a szentet, szobrokat hordoznak körbe, tűzijátékot lőnek fel az égre stb. Százezrek voltak az utcákon, vonultak és vitték a hatalmas szobraikat. A vallás igen mélyen benne van a mindennapokban, a mexikóiak 80-90%-a vallásos. Nekik ez egyfajta segítség a mindennapok átvészeléséhez, a vallás kapaszkodót, fogódzót ad számukra.

És mi a helyzet az erőszakkal? A média nagyon sokat foglalkozik ezzel a témával, de engem az érdekel, hogy te milyen közelről találkoztál kint az erőszakkal?

Mexikót a média sok esetben azért állítja be erőszakosnak, mert a vér, a gyilkosságok jól eladhatóak. Azonban itt sem szabad általánosítani, Mexikónak sok arca van, a mexikói emberek sokfélék. Az emberek, akikkel találkoztam és megismerkedtem, nagyon kedvesek voltak velem. Azt tapasztaltam, hogy Mexikó igazán kétarcú hely: van egy gyönyörű oldala, ami nem igazán van jelen a médiában, illetve van egy nagyon rossz oldala is, amivel nem feltétlenül szembesülsz a mindennapokban, hiszen nem mozogsz olyan közegben, ahol ezek a dolgok történnek. Ha pedig mégis utánamész, akkor viszont láthatod, hogy egy rosszabb körülmények között élő nem feltétlenül képes megvásárolni a védelmét, így vele ténylegesen bármi megtörténhet.

Milyen érzés volt, amikor legelőször elővetted a kamerád és fotózni kezdtél?

Szerintem minden emberben benne van a félsz, ha olyan környéken jár, amiről korábban sok rosszat hallott. Ez a veszélyérzet pedig fokozottan jelen van, ha egy értékes tárgy van nálad: eleinte elő sem vettem a gépet, hanem csak próbáltam felmérni a terepet, hogy merre lehet mozogni nappal és éjszaka, hogy mennyire figyelnek az emberek stb. Egy idő után azonban rájöttem, hogy minden oké lesz. A lakótársam is sokat segített, számos hasznos tippet megosztott velem. Elmondta például, hogy a legjobb akkor fotózni, ha sokan vannak a közeledben, ha tömeg van, mert ilyenkor nem történhet semmi. Fotózás előtt meg kell kérdezni az embereket. Voltak alapszabályok, amiket be kellett tartani, de ezeket mindenhol a világon érdemes betartani.

Hogyan fogadták az emberek, amikor odamentél hozzájuk, hogy lefotóznád őket?

Szerintem abszolút pozitívan. Nyitottak voltak és sokkal kevesebb ellenérzéssel találkoztam, mint itthon. Budapesten gyakrabban mondtak nemet, kint ez nem jellemző: ha érzik a kedvességet, a tiszteletet és a valódi érdeklődést, akkor megengedik, hogy lefotózd őket. Még sokszor azok is, akikről elsőre én sem gondoltam volna, hogy nyitottak lesznek rá.

Segített vagy akadályozott, hogy európai nőként voltál ott jelen?

Nőként szerintem könnyebb volt. Persze előfordult néha, hogy a fotózásért cserébe bizonyos ellenszolgáltatásokat vártak tőlem. A szexuális feszültség sok helyzetben érezhető, de persze ezt sem szabad általánosítani, hiszen nem minden mexikói férfira igaz és nem csak rájuk igaz. Valószínűleg egyébként ez a macho kultúrával van összefüggésben. Mexikóvároson kívül nagyon machok a férfiak, amikor például északra utaztam, akkor javasolták, hogy ne sétáljak egyedül az utcán, mert ott a nők nem mutatkozhatnak férfi kíséret nélkül. Azt is sok helyen láttam, hogy otthon a nők kiszolgálják a férfiakat. Ez nem a tisztelet hiánya, hanem egyfajta szocializáció, ami nekünk tűnik csak furcsának, számukra természetes.

Hogyan állt össze az első sorozatod, a Life, Death, Mexico?

Nem volt egy kiforrott koncepció a fejemben, csupán annyi történt, hogy elkezdtem ott élni, próbáltam belefolyni a mindennapokba, barátokat szerezni és utazni. Éltem az életem, a szerzett benyomásaimat pedig megörökítettem. A hely inspirált arra, hogy milyen képeket csináljak. Aztán hazatértem, majd jött a másik pályázat, amiből finanszírozhattam a második mexikói utam. Ezt egy londoni fundraising oldal a Magnummal közösen írta ki, ahol bekerültem a finalisták közé, ami azt jelentette, hogy sok pénzel támogattak abban, hogy megcsináljam a második sorozatom.

Itt már konkrét koncepcióval pályáztál?

Amikor megkaptam az e-mailt, hogy továbbjutottam, akkor ki kellett találni egy erős koncepciót, mert a támogatást csak a megfelelő proposal elkészítése után kaphattam meg. Ekkor jött az ötlet, hogy utánamenjek annak, hogy az erőszak és a társadalmi kirekesztettség hogyan befolyásolta a vallást. Azt tudtam, hogy Mexikóban még nagyon sok olyan hely van, amit szeretnék végigjárni, ahová elsőre nem volt merszem elmenni. Ha nem lett volna most sem egy erős koncepcióm, akkor talán nem vágtam volna bele ezekbe az utakba.

Ezeken a fotókon intim közelségben fotózod a kiválasztott személyeket, mellőzve a távolságtartó attitűdöt. Miért van szükség arra, hogy ilyen közel menj hozzájuk?

Szerintem az erőszakról magáról nincs értelme beszélni: hiába fontos és jelenlevő dolog, ha a híradóban látjuk az erőszak különféle formáit, attól még nem fogjuk azt mélyen átérezni, nem fogunk közelebb kerülni hozzá. Ezeket csak az embereken keresztül lehet elmondani, egy sokkal visszafogottabb formában, úgy, hogy azt az mások is közel érezzék magukhoz.

Hogyan veszed rá az alanyaidat, hogy ilyen közel engedjenek magukhoz?

Amikor próbálsz közeledni az emberekhez, akkor ők is érzik, hogy te mit akarsz, hogy nem úgy akarsz fotózni, mint egy külső szemlélő, hanem valóban érdeklődsz, empátiát sugárzol. Sokan mondták, hogy megnyerő vagyok, amikor kommunikálok az emberekkel és elhiszik, hogy nem akarok semmi rosszat. Mindig az a kérdés, hogy miként kommmunikálsz, hogy milyen atmoszférát próbálsz teremteni.

Hogyan zajlottak a konkrét fotózások? Hogyan választottad ki az alanyod?

Nem ismertem őket korábban. Úgy kezdtem a projektet, hogy összegyűjtöttem négy-öt olyan vallást, amit szerettem volna mélyebben megismerni. Ezek helyhez kötöttek, így tudtam, hogy mikor, hoval kell mennem. Odamentem az ünnepségeikre, megismerkedtem emberekkel, beszélgettem velük, majd megkérdezem, hogy megengedik-e, hogy lefotózzam őket. Ha igent mondanak, akkor lényegében bármibe benne vannak. Jellemzően nyilvános helyeken fotóztam őket, hiszen a nagyon privát szférájukba már nem engednek be, a személyes tereikbe már nem láthatsz be. Persze bármit is meséltek, a végén csak az számított, hogy én mit akarok mondani a fotóval: úgy kellett alakítanom a kompozíciót, hogy abból a saját tapasztalataim is világossá váljanak.

Kik azok a fotósok, akik inspirálnak?

Boris Mikhailov nagy hatással van rám: ő is látszólag kézenfekvő témákat fotóz, mégis úgy tesz azt, hogy megérzed, hogy milyen a fotó alanyának a helyében lenni. Mikhailovban tehát azt szeretem, hogy a témát nem kívülről, hanem belülről mutatja be. De hasonlóan fontos Arakimunkássága, nála is jelen van az erőszak mint téma. Illetve kint találkoztam először Enrique Metinides fotóival: ő baleseti helyszíneket örökít meg, a képeiben Mexikó egész történelme jelen van, ezekből a munkákból is rengeteget megtudhatsz arról, hogy milyen valójában ez a világ.

Hogyan jött létre ez a kiállítás?

A Supermarket Gallery vezetőjével, Lindával két évvel ezelőtt találkoztunk, barátok lettünk, majd amikor Linda eldöntötte, hogy Budapesten galériát nyit, akkor elkezdtünk beszélni egy olyan kiállításról, ahol valamelyik mexikói anyagom bemutatkozhat. A kiállítással az a cél, hogy az embereket rávegyük arra, hogy érdeklődjenek, nyissanak olyan dolgok iránt is, amiket nem ismernek. Azt tapasztalom, hogy itthon ez nagyon hiányzik. A célom nemcsak információközlés, hanem empátiaébresztés is.

Milyen terveid vannak? Mi a következő lépés?

Szeptemberben indulok vissza Mexikóba egy barátnőmmel, akivel eldöntöttük, hogy létrehozunk egy crowdfundingot. Az elsődleges célom az, hogy a fotózáson keresztül segítséget nyújtsak az embereknek, hogy megpróbáljam őket tehermentesíteni azoktól a traumáktól, amelyeket át kellett élniük. Az utazásaim során nagyon sokat beszélgettem a mexikóiakkal, rengetegen avattak be a történetükbe, és azt éreztem, hogy nekik hatalmas igényük van arra, hogy külső szemlélőkkel megosszák a sorsukat. Lehetőséget szeretnénk teremteni erre nekik a fotográfián keresztül: négy határvárosban ingyenes workshopokat adnánk, melyek során megmutatnánk az embereknek, hogyan tudják a művészeten keresztül magukat gyógyítani.

Hogyan változtatott meg a kinti élet?

Teljesen máshogyan látom a világot és az életet. Magyarországon élve nagyon erősen azt éreztem, hogy börtönben élek, mivel nem láttam lehetőségeket magam előtt. Azonban Mexikóba érve egy végtelen országot láttam, tele lehetőségekkel, ahol bármerre indulhatok, bármit csinálhatok. Mexikóból nézve már nem látom olyan nehéznek az életet. Van bennem egyfajta szabadságérzet és pozitívabban állok az élethez. Itthon jellemzően az emberek mindig azt mondják, hogy semmit sem lehet, de valójában a lehetőségek ott vannak előttünk, mindenki csinálhatja azt, amitől boldog lehet.

Fotók: Walter Péter


Megosztás




Címkék

Hozzászólások