A vagány historikus

Szerző: | Közzétéve: 2015. május 29., péntek 14:21

Bach Máté szokatlan költőportéival vált híressé az irodalmi közegben, de ezen a sorozaton kívül sok más dolgot csinál: beás cigányokról, futballszurkolókról, vándorszínházról, pesti nőkről készít fotókat. A vele való beszélgetés alatt azonnal világossá vált nagyfokú érzékenysége, vonzódása a szociális témákhoz, illetve az is, hogy a fotózással ténylegesen célja, hogy megváltsa az embereket, hogy felnyissa a szemüket.

Szerző: Kocsis Katica Tóth Júlia Éva

 

Hogyan indult nálad a fotózás?

Ez egy véletlen ajándék az élettől, ugyanakkor a gyökereimben is jelen van a képiség: édesapám képzőművész volt, édesanyám jelenleg is pedagógus. Erősen vizuális világban nevelkedtem, ugyanakkor sokáig nem volt világos a fotográfia iránti igényem, gyermekkoromban más dolgok érdekeltek, például aktívan sportoltam, futballjátékos szerettem volna lenni. Huszonkét éves voltam, amikor az egyik cimborám szerzett fotós pass kártyákat nagyobb fesztiválokra, cserébe csak annyit kért, hogy fotózzak ezeken az eseményeken. Én pedig élveztem, hogy ingyen bemehetek ezekre a programokra, ráadásul a képekkel még a leánykáknál is lehetett virítani. De még ekkor sem érdekelt komolyan a fotográfia, szociális munkát tanultam a főiskolán és egy multikulturális egyesület létrehozásában gondolkodtam. Szegénységpolitikával is szívesen foglalkoztam volna. Egyszer azonban rájöttem, hogy ez mégsem nekem való feladat, nem lennék képes egész életemen át szenvedéllyel űzni ezt a szakmát. Később tudatosult, hogy a fotográfia az én utam.

Ezután egyenes út vezetett a fotóriporterkedéshez?

Dehogyis. Elsőként bekopogtam egy nagy laphoz, ahol megnézték a munkáimat, és azokat erős kritikával illették. De elszánt voltam, így a következő nap elmentem egy másik nagy újsághoz, ahol lényegében ugyanazt mondták, de már finomabban, amiből tanulhattam. Majd egy hetilaphoz kerültem gyakornoknak, és ott teljesedtem ki mint fotóriporter. 

Tanultad is a szakmát?

Igen, Budapesten Satlter Györgynél és Dániában. Először léptem be a fotós iskola ajtaján, de azonnal tudtam, hogy megérkeztem, hogy itthon vagyok. Kezdetekben persze rengeteg bizonytalansággal kellett megküzdenem, nem tudtam, hogy milyen ez a szakma, de Kerekes Gábor tanítása és személye sokat segített a félelmeim leküzdésében. Ő fontos visszaigazolás volt a számomra, megerősített abban, hogy huszonnégy évesen még nem vagyok öreg elkezdeni egy hivatást. Azelőtt ugyanis csak olyan emberekkel találkoztam akik már fiatalon és tudatosan építkeztek.

Hogyan kerültél ilyen közelségbe a kortárs kultúrához?

Egy újabb szerencsés véletlen folytán kerültem a prae.hu-hoz. A fotósuk épp akkor költözött ki Angliába, amikor én a tanulmányaimat befejezve Dániából hazajöttem, így kapva kaptam az alkalmon. A prae.hu által nagyon sok irodalmi eseményre jártam, így lehetőségem lett mélyebben felfedezni az irodalmi világot. Barátokat is leltem e közegben, ami természetesen teljesen átértékelte az érzéseimet a kortárs kultúra iránt.

A Vagány Históriákkal pedig berobbantál az irodalmi életbe. Honnan jött ennek az ötlete?

2011-ben a JAK tábor hivatalos fotósa voltam. Egy nap sétáltam az Alkotóházban, megláttam a nyugatos portrékat, és azonnal megfogalmazódott bennem, hogy szeretnék hasonló sorozatot csinálni a kortárs költőinkről, csak egy más aspektusból. A kezdeti ötlet az volt, hogy megtaláljuk a nyugatosok kortárs párjait. Utána Balogh Endre (prae.hu főszerkesztője) javasolta, hogy Nagy Mártival beszéljek, neki is lennének ötletei. Végül a projekt irodalmi részét válallta. 

 

Mi volt a koncepció?

A Vagány históriák egyfajta társadalmi munkát vállalt fel, az volt a cél, hogy közelebb hozzuk az emberekhez a kortárs irodalmat. Az első sorozatban a költőket, írókat a kedvenc helyükön a kedvenc tárgyaikkal jelenítettük meg, majd a másodikban szeretteikkel ábrázoltuk őket. A sorozat harmadik részében arról kérdeztük az alkotókat, hogy ha nem írnának, akkor milyen, a kultúra területein kívül eső foglalkozást tudnának elképzelni maguknak.


Hogy nézett ki a kivitelezés?

Felkerestük az írókat, és elmondtuk nekik az ötleteinket. Olyan vizuális kompozíciókat kellett létrehozni, amivel az írókat közelebb lehet hozni az emberekhez. Emiatt például nagyon fontos volt a helyszín kiválasztása, hogy ne csak a költők, hanem a befogadók is tudjanak kötődni a hely által a képhez. Mindig a szerzők választották ki a helyszínt, ami sokszor érdekes helyzeteket teremtett. Dékány Dávidék például egy telefonfülke mellett döntöttek, amit fotózni komoly kihívás volt, hiszen a földről csak egy unalmas képet lehetett volna lőni. Azonban el kezdtem gondolkodni, a szemben levő boltból elkértem egy létrát, arra felálltam, és egy teljesen más aspektusból láttam meg a képet, ami így már izgalmas volt.

Miért pont Vagány Históriák lett a cím?

Az a gond, hogy az emberek jórészt azt gondolják, hogy a vagányság a nagyszájúsággal, a menőzéssel kapcsolódik össze: csak az lehet ilyen, aki a társaság középpontjában van. Szerintem azonban ahhoz is nagyfokú vagányság kell, hogy el merd mondani az érzéseid, hogy ki merj írni dolgokat magadból, hogy fel tudd vállani mások előtt a műveidet. Az írók ebből a szempontból meglehetősen vagányak. Históriák pedig azért lett, mert ezek a képek történetek, amelyek mesélnek az adott személyről, az irodalomról, az írásról.


Miben másak ezek a képek, mint a hagyományos íróportrék?

Fontos volt, hogy ne fekete-fehér, elvont vagy absztrakt képeket csináljak, mert azzal megint az égi magasságokba emeltem volna az íróinkat, így az átlagember újra csak azt érezte volna, hogy a művészek elérhetetlen távolságban vannak, közelebb az istenekhez, mint az emberekhez. A sorozat esetében az volt a cél, hogy ne idealizált, hanem realizált képek készüljenek. Emellett pedig fontos volt megőrizni a képek “szabadságát” is: olyan portrék születtek, amelyek hosszas szemlélődést tesznek lehetővé, amiben el tudsz veszni és barangolni tudsz az egyes részletek között. Ennek megvalósításához nagyon fontos volt a megfelelő kompozíció megtalálása, ami egyszerre a legideálisabban ábrázolja az adott személyt, másrészt a saját látásmódomból is megmutat valamit.


 

 

Hogyan dolgozol ezeken a képeken?

Elsőként utánaolvasok és megnézem, hogy korábban milyen portrék készültek íróról. Ez az út kezdete, majd újabb információkat gyűjtök az első találkozás különféle részleteiből: a szemkontaktusból, a kézfogásból, az üdvözlésből stb. Elképesztően lényeges, hogy az első perctől fogva kedveljük egymást, mert máskülönben nem fog megnyílni az alany. Nagyon fontosnak tartom azt is, hogy a fotózás előtt mindig beszéljünk egy keveset, mert így közelebb kerülünk egymáshoz és a közös munka is jobban telik majd. A fotózás során mindig figyelek arra, hogy az alanyomat aktívan tartsam, folyamatosan beszéltetem, kérdezgetem, hiszen így látom azt is, hogy miként gesztikulál, hogyan használja az arcát, hogyan viselkedik egy-egy kérdésnél. A fotózás tehát nemcsak gondolati, hanem nagyfokú érzelmi munka is. Éppen emiatt tartottam kicsit attól a sorozattól, ahol a szerzők a szeretteikkel vannak ábrázolva: itt már a két ember között vibráló energiákra is nagyon kellett figyelnem, illetve arra is, hogy mindketten kinyíljanak a fotó számára. 


Vannak emlékezetes történeteid, amelyek ezekhez a fotózásokhoz kapcsolódnak?

Persze. Bajtai Andrással például egy csípős, téli napon találkoztam a Corvin negyednél, ahol épp dózeroltak egy épületet. Ő hozott magával egy trombitát, annak hangját és a szétzúzást érzését akartam összehozni. Hosszan fotóztam, de nem született meg az, amit szerettem volna, Andris pedig már annyira fázott, hogy vissza kellett mennie kicsit a kocsiba, hogy átmelegedjen. Addig én a munkásokkal beszélgettem, akik kérdezték, hogy mit csinálunk, miután elmondtam nekik, ők javasolták a szomszéd épületet, hátha ott jó kép születhet. És így is volt: találtunk egy olyan hátteret, ami tökéletesen megfelelt a kép számára. Ezután már csak Andrást kellett instruálnom, hogy az arcán megjelenjenek azok az érzelmek, amelyekre nekem akkor szükség volt. Kukorellyt a Fradi pályán fotóztam, ahová külön engedélyt kellett kérni a marketingosztályról, hogy bejuthassunk, Hartay Csaba képébe először csak véletlenül sétált be a macska, amit azután szintén irányítanom kellett, Juhász Ferenccel fél órát beszélgettünk a fotózás előtt, kávéztunk, hallgattam a történeteit Biáról, Terék Anna ebéddel kínált, mielőtt kimentünk volna a poros Topolyára fotózni, Beszédes Istvánt a zentai színházban fotóztam, majd utána leültünk sörözni. Mindenki szeretettel és lelkesedéssel fogadott.


A sorozat második részénél az emberi kapcsolatokon volt a hangsúly. Ezeket hogy sikerült megjelenítened a fotón?

Mindig nagyon oda kellett figyelni a két ember egymáshoz való viszonyára, illetve arra, hogy ezt miként lehet képileg ábrázolni. Márkus Andrásnál például egy igen érdekes helyzet állt elő: róla tudni kell, hogy a fiatal kolozsvári legények életét éli, hatalmas lazasággal, miközben az édesanyja nap, mint nap imádkozik a lelki üdvösségéért. Ezt képileg megfogalmazni nem volt egyszerű, végül azonban sikerült. Márkus a kép egyik felében kvázi “elterült”, az édesanyát pedig egy magasabb székre ültettem, így mintegy óvó, védő angyalként a költő felé került.


Milyen érzések vannak benned a fotózás során?

Ezt nagyon nehéz megfogalmazni. Egy jó kép számomra olyan, mint egy boldogságlöket, aminek a függője vagyok, tehát mindig meg kell kapnom az adagom, hogy jól érezzem magam. Ezt pedig csak úgy lehet, ha elkapom a pillanatot, például a sportfotózás alatt. Ha pedig megvan, akkor azt kívánom, hogy még egyszer megtörténjen, illetve, hogy még jobb képet tudjak csinálni, mert akkor az egy újabb dózist jelent. Folyamatosan arra vágyódok, hogy a kép jobb és jobb legyen. Van persze olyan, amikor ez a löket nem jön azonnal. Ágh István fotózásakor például az utolsó képnél sikerült megragadnom a pillanatot, amikor felfedeztem, hogy a sarokban megbúvó olvasólámpának is be kell kerülnie a képbe. Azonnal éreztem, hogy megszületett a kép, megmutattam Ágh-nak, és láttam az arcán az elégedettséget, ami boldoggá tett. Mindketten éreztük, hogy a kép megszületése történelmi pillanat volt. Ez eufórikus. 


Milyen visszajelzéseket kapsz az irodalmi közegen kívül mozgó emberektől?

Abszolút pozitívakat. Ők is azt mondják, hogy a portrékon keresztül tényleg közelebb kerülnek az írókhoz. Emberibbnek tűnnek a számukra. Csodálatos dolog, amikor a szakmabeli megdicséri egy munkám, de talán egy kicsivel még jobb, ha egy laikus mondja ugyanezeket. A szakmai kritika mindig építő jellegű, a kívülálló dicsérő szavaiban pedig sütkérezem. Ha ők megértik, akkor azt mondom, hogy volt értelme, mert a társadalom felé szeretném közelebb hozni az irodalmat. Egyébként hasonló a célom a Vasas futballultrák fotózásával: szeretnék rávilágítani arra, hogy ezt a szubkultúrát tévesen ítéljük meg, hiszen nemcsak ellenséges, agresszív huligánokból áll ez a csapat, hanem értelmes, józan emberekből is.


Hogyan léptél velük kapcsolatba?

Egy Győr-Vasas bajnoki mérkőzésen el kezdtem kifelé is tekinteni, jobban megnézni, hogy kik szurkolnak. Felfigyeltem arra, hogy milyen sok fiatal srác álldogál a lelátókon. Hazafelé menet hármójukat felismertem az utcán, beszélgetni kezdtünk, és kérték, hogy küldjek át pár fotót nekik a meccsről. Utána elindult egy levelezés közöttünk, sokat beszélgettünk az ő kultúrájukról, én pedig egyre kíváncsibb lettem. Egy évvel később elkísérhettem őket egy túrájukra, ekkor tudatosult bennem, hogy túl sok előítélettel közelítünk feléjük, hiszen köztük is vannak olyanok, akik számára a szurkolás egyfajta kikapcsolódási forma, ahol énekelhetnek, együtt lehetnek, tapsolhatnak, drukkolhatnak. Ez tehát nemcsak a verekedésről, az agresszióról szól. A szurkolók is ezerfélék.


Milyenek ők?

Régen például Schiffer András is szurkolója volt a Vasas tábornak, de találunk köztük gépészmérnököt, aki a BMW-nél dolgozik, egyetemistát, hosteltulajt, jogászt, családapát, aki hétköznap húzza az igát, hétvégén pedig eljön szurkolni, hogy kiengedje a feszültséget. Szerintem a fiataloknak is jó egy ilyen csapathoz tartozni, itt mégis találkoznak annak egy fajta csapatszellemmel. A szurkolás arra is megtanítja őket, hogy kiálljanak és küzdjenek valamiért. Persze ott van a másik oldala is a dolognak, az utcai harc, amitől néhányan elhatárolódnak, mások pedig nem dühből, hanem az adrenalin miatt csinálják.


Téged is a csapat tagjaként ismernek el?

Azt hiszem igen, a fotósuknak tartanak. Nem gondolom, hogy csak úgy beengedek egy fotóst a táborukba, itt egy bizalmi kapcsolatról van szó. Az elején persze meg kellett szoknunk egymást, az első túrázás alkalmával például fel is tettem magamnak a kérdést, hogy Máté, biztos akarod ezt? De megittuk a pertut, látták, hogy nyitott vagyok, így végül kitárultak a kapuk előttem. Most már láthatatlan vagyok közöttük, befogadtak.


Vannak ezekkel a képekkel további terveid is?

Naná.  Jó lenne létrehozni egy könyvet, amelyben írott szöveg formájában is meg lehetne mutatni, hogy valójában milyenek ők. Durica Katarinával dolgozok ezen, ő felel a szövegért.


Milyen elképzelések vannak a fejedben a jövőt illetően?

Nyilván szeretnék fotóriporterként kiteljesedni. Ez persze nem azt jelenti, hogy 60 évesen is eseményeket, rendezvényeket fotóznék, hanem azt, hogy hasonló aktivitással és intenzitással csinálnék portrékat költőkről, illetve bármit, amihez lesz még erőm. Otthon a műhelyemben a fotográfia gyökereivel tudok foglalkozni, azzal kapcsolatban is nagyon sok ötletem van. Szeretném a Pesti nő sorozatomat külföldi galériákban bemutatni, a Vagány históriák következő eseményét megszervezni, illetve a Fénypecázással is terveim vannak. Rengeteg minden van a fejembem a jövőmmel kapcsolatban. A munkában hiszek, szóval biztos, hogy dolgozni fogok. 


Milyennek látod magad 15-20 év múlva?

Körülbelül 50 éves leszek, nyilván bohém és sármos férfiként tekintenek majd rám. Nagypapaként elképzeltem már magam, amint sétálok az unokámmal a rakparton, mindkettőnknél fényképező, és így hódítjuk a csinos nőket. Ezt biztosan nagyon fogom élvezni. De komolyra fordítva a szót: mindenképp szeretnék később segíteni a jövő generációjának. Viszont mivel egyszerre van bennem jelen a világutazó magányos farkas és a családapa is, ezért még nem tudni, hogy miben találom meg a boldogságot.


Megosztás




Hozzászólások