Alapvetően vidám gyerek vagyok

Szerző: | Közzétéve: 2016. november 17., csütörtök 21:14

Aki mostanában ellátogat a Felső Tízezer, valamint Szabó Benedek és a Galaxisok koncertjére (nemrég az A38-on volt erre példa), egyrészt tapasztalhatja, hogy sok-sok fiatal énekli teli torokból a dalszövegeket, másrészt észreveheti, hogy előbbi zenekar énekes-gitárosa és utóbbi basszusgitárosa ugyanaz a személy. Ráadásul a Somersault Boynak is ő a frontembere, megfordult számtalan másik formációban is, közben tanul és tanít, illetve újságot ír, jómagam pár éve együtt dolgoztam vele a Librarius szerkesztőségében. Sallai Lászlóval beszélgettünk – volt miről.

A Szabó Benedekkel készített interjúm címe „Nem érzem úgy, hogy valaha fel fogok nőni”, és mivel ez a gondolat a Felső Tízezer dalaiban, például a Süllyedő hajószövegében is felmerül, adja magát a kérdés, hogy állsz a felnőtté válással?

Két verzió van: vagy nagyon koraérett gyerek voltam, vagy pedig nem sikerült semmilyen mentális előremenetelt produkálnom az elmúlt években. Gyerekként kényszeresen felnőtt akartam lenni, és azt képzeltem, hogy a felnőtté válás egy nagy megérkezés lesz. Aztán hirtelen odáig jutottam, hogy kettes számmal kezdődött az életkorom, és tapasztaltam, hogy ugyanolyan problémáim vannak, mint gyerekkoromban. Amikor az ember zenekarozik, különben sem a személyisége legérettebb vonásait mutatja meg: viszonylag sokat iszik, próbál lányokat hajkurászni, beszáll egy turnébuszba. Ezek a dolgok eléggé ellentmondanak annak, amit elképzelünk a felnőttlétről, hogy az ember bemegy reggel nyolckor egy munkahelyre, és hogy levágott körmökkel, késsel-villával eszik. Azt hiszem, a Felső Tízezer dalaiban ez azért jelent meg ilyen erősen, mert amikor elkezdtem a magyar szövegeimen dolgozni, és keresni, mi az, ami igazán én vagyok, mindig oda lyukadtam ki, hogy ezek a dolgok foglalkoztatnak a legjobban. Ez pedig egy kicsit olyan, mintha mentegetném magam.

Magyar szakos bölcsész vagy, idén már órákat is tartasz egy gimnáziumban. El tudod képzelni öt-tíz éven belül, hogy akár a rock and rollt háttérbe szorítva polgári állásod legyen?

Mindig próbáltam kerülni ezeket a helyzeteket, de pár éve tényleg egy irodában kellett napi nyolc órában dolgoznom, amit nagyon rühelltem. Viszont szerencsés vagyok, mert az életem nagy része nem ezzel telt, hanem kötetlen munkaidővel és zenekarozással. Nem tartom elképzelhetetlennek, hogy tíz év múlva rendes munkahelyen dolgozzak, de nekem ez a világ idegen, a Felső Tízezer lemezének is ezért lett Normális élet a címe. Nem tudom, hogy például a nagymamám a mostani életemet mennyire tartja normálisnak vagy hosszú távon vihetőnek. Valószínűleg semennyire, de ez nem is baj. Kicsit úgy éreztem, hogy a Normális élet hiába nem lett konceptlemez, nagyjából mégis arról szól, hogy nyilván nem igazán sikerült felnőni.

Kulturális újságíróként is dolgozol, és ha jól tudom, szépírói ambícióid is vannak. Ezekkel szeretnél kezdeni valamit a későbbiekben?

Pár évvel ezelőtt nagyobb terveim voltak mindkettővel. Az újságírásról azthittem, sokáig része lesz az életemnek, de mostanában már nagyon keveset írok, és ha így maradna, elfogadnám a helyzetet. A prózaírást tekintve pedig hétről hétre változnak a dolgok. Nyáron például bennem volt, hogy nagyon szeretnék írni, de lehet, hogy ezzel még várnom kell. Mindig röhögtem azokon, akik azt mondták, hogy várni kell, meg kell érlelni a dolgot, de rájöttem, hogy igazuk van. Örülnék, ha nemsokára olyan életszakaszba jutnék, ahol szisztematikusan tudnék foglalkozni vele.

Hogy kezdtél el zenélni?

Járattak zongorázni, de gitározni magamtól tanultam. A szüleim nem örültek az elején, hogy rockzenészi álmokat dédelgetek. Mindig támogattak, de azért jobban szerették volna, ha ügyvéd leszek. Hát, ez nem jött össze.

Már gimnazista korodban is volt egy zenekarod, a Pygmalion, aztán játszottál a PayMyMilkben, a Zomibe Girlfriendben és a Broken Cupsban. Most is van három zenekarod, közülük két „saját”, a Somersault Boy és Felső Tízezer, illetve beszálltál a Szabó Benedek és a Galaxisokba. Hogy sikerült rövid idő alatt ennyire mozgalmasra a pályafutásod?

Az első zenekarom, a Pygmalion klasszikus gimnáziumi zenekar volt. Viszonylag sokáig tartott, 2012-ben szálltam ki, mert akkor már régóta nem találtam a helyem kreatív értelemben a zenekarban, és elkezdett lazulni az a barátság is, ami sok ideig összetartott bennünket. Úgy éreztem, hogy a saját utamat kell járnom. Akkor kezdődött a Somersault Boy, vagyis akkor lett belőle zenekar, akkor kezdtem igazán komolyan venni. 2012 végére aztán hirtelen lett négy zenekarom. A PayMyMilkben énekeltem, aztán beszálltam a Zombie Girlfriendbe és a Broken Cupsba. Utóbbi kettőben basszusgitáros voltam, és nagyon sokat tanultam a zenekarozásról és a hangszeremről is. De akkor jöttem rá arra is, hogy újra a saját dalaim felé kell fordulnom. Amikor a Somersault Boy felvételes időszaka elkezdődött, akkor már egyértelmű volt, hogy ez érdekli is az embereket.

Közben egy magyar nyelvű zenekar ötlete is felmerült, akkor még Mechanikus Narancs néven. 2014 elejére, amikor az összes zenekarom feloszlott a Somersault Boyon kívül, végre volt időm megcsinálni a Felső Tízezret, és nem akartam többé senki zenekarába beszállni. Ezt egyszer ki is jelentettem, viszont amikor Szabó Benedek, akivel a Zombie Girlfriendben is együtt zenéltünk, megkeresett, mégis muszáj volt beszállnom a Galaxisokba. Úgy éreztem, ez az egyetlen kivétel. Ennyit a saját kijelentéseimről meg a következetességemről.Egyébként csináltam nagyon nyers punkot, indie rockot, poposabb dolgokat, és ezt élveztem, később jó érzés volt hallani másoktól azt is, hogy a Somersault Boynál és a Felső Tízezernél érezhetően ugyanaz a dalszerző, még ha más is a hangszerelés.

Szabó Benedekkel akkor találkoztatok először, amikor még külön-külön, a Gyökketővel és a Pygmalionnal léptetek fel a Rocktogonban, lehet, hogy erre majd legendás koncertként fogtok emlékezni, azóta pedig már a második formációban zenéltek együtt. Kettőtök szövegvilága hasonló, és rá szokták sütni a generációs bélyeget. A Normális életnyitódala, a Mi jövünk el ráadásul többes szám első személyben íródott, ez is ráerősít erre az érzésre. Ezt elfogadod, tiltakozol ellene, vagy nem érdekel különösebben?

Nem érzem, hogy degradáló lenne, ezek szerint sikerült elérni, hogy a szövegek a korra reflektáljanak, és ha nagyon időből kilógó szövegek lennének, talán kevésbé éreznék sajátjuknak őket az emberek. A generációzás tehát nem zavar, viszont nem érzem azt sem, hogy helye lenne. Szerintem a Galaxisok és a Felső Tízezer dalszövegvilága közötti hasonlóság éppen az, hogy a személyesből van valami, ami a generációra vonatkoztatható, de tudatosan ez egyáltalán nem jelenik meg. A Mi jövünk el szövege tényleg egy kicsit közéleti jellegű, de eredetileg semmi köze nem volthozzá, bár mindig is érdekelt a nemzedékek közötti diskurzus, és éreztem, hogy a fiataloknak agresszívan kell kiállni a saját döntéseikért, mert időnként nyom minket az idősebb generáció. Ezt leginkább húszéves korom körül tapasztaltam, sok ilyen élményem volt.

A dalaid alapvetően borongósak, mégis sugárzik belőlük valami életöröm, ami talán annak is köszönhető, hogy az önirónia oldja a pesszimizmust. Szándékos volt ez a részedről?

Viszonylag szándékos volt abban az értelemben, hogy amikor szöveget írok, próbálom modellezni a saját gondolkodásmódomat. Nem feltétlenül költészetben gondolkodom, inkább azt szeretném, hogy kicsit élőbeszéd- vagy gondolatmenetszerűek legyenek a szövegek. Beszélgetés közben is folyamatosan ironikus kijelentéseket teszek, ami szintén egy védelmi mechanizmus a világgal szemben. Az már a legelején egyértelmű volt, hogy ezek a félremondások, kiszólások muszáj, hogy benne legyenek a szövegekben. Ebben az értelemben tudatosan csináltam mindent, viszont nem hiszem, hogy nagyon kellett erőlködnöm. Pont akkor nyugodtam meg, amikor éreztem, hogy ezeket nem bele kell raknom a szövegekbe, hanem egyszer csak megjelennek maguktól.

Korábbi zenekaraid nagyrészt angol nyelvű dalokat játszottak, a mostaniak főleg magyarokat. Fontos neked, hogy itthon mindenki megértse a szövegeket, a közönség énekelje őket, és könnyebb legyen a kommunikáció a koncerteken?

Magamat egy legendásan rossz konferansziénak gondolom, de egy Felső Tízezer-koncerten sokkal legitimebb a számok között beszélni, mint a Somersault Boy esetében. Mégis azt érzem, hogy a számok között nem tudok igazán jól kommunikálni a közönséggel, viszont tényleg döbbenetes volt látni, hogy már az első koncerten énekelték a dalszövegeket és kórusban kiabálták a refréneket. Ez egy fontos szempont, és azt gondolom, ha egy zenekar közönsége nem eleve úgy érkezik egy koncertre, hogy tudja, elhangzanak majd a kedvenc számai, ott baj van, legalábbis popzenei szempontból. A slágerek szerintem nagyon fontosak. Nyilván nem arra gondolok, hogy mindenkinek generációtól függetlenül szerethető, Szállj el kismadár szintű slágereket kell írnia, de fontos, hogy egy zenekarnak meglegyenek az ikonikus számai. Onnantól kezdve van siker, ha ezek megvannak.

Azt vettem észre, hogy a gimisként írt magyar nyelvű, nyilván béna szövegek zsigerből jöttek, az angolok pedig csináltak, kevésbé frappánsak. Amikor a Pygmalion elkezdődött, csak magyar szövegeink voltak, és nem is akartam angolul írni. Azért jelentek meg végül mégis, mert jöttek azok a számomra egyébként nem szimpatikus törekvések, hogy zenei alapra írjuk rá a szövegeket, pedig én mindig azt szerettem, ha zene és a szöveg nagyjából egyszerre születik. A Pygmalionnál a végén már csak angol nyelvű szövegek születtek, és ez nem nagyon tetszett. A PayMyMilk eleve angol nyelvű zenekar volt, amikor beszálltam, illetve volt egy finn dobosunk, Mika, aki a Somersault Boyban is játszik, és egy angol gitárosunk, Warren, miattuk pedig a próbák nyelve is angol volt. Valahogy beleragadtam az angol nyelvbe, el is szállt a magyarral kapcsolatos rutinom, mire magyar számokat kezdtem el írni a hamvába holt Mechanikus Naranccsal, a Felső Tízezer elődjével.

Nehéz átállni angolról magyarra vagy magyarról angolra?

Elég nehéz visszakapcsolni egyikről a másikra. 2013 őszén szakad át a gát, amikor hirtelen megszületett néhány szám, a Mi emberünk és a Süllyedő hajó első változatai, vagy a Lassított felvétel, amit csak most kezdtünk el játszani. Ezeken nem kellett gondolkodnom, és rátaláltam azokra a témákra, amik érdekelnek. Úgy éreztem, ilyennek kell lenniük a magyar nyelvű Sallai László-dalszövegeknek. Most viszont kifejezetten lassan jönnek a Somersault Boy-dalszövegek. Átállt az agyam magyarra. De ezt egyáltalán nem bánom, mert ha már választani kell, nagyobb teljesítménynek gondolom, erősebbnek és hatásosabbnak érzem, ha valami jól van kimondva magyarul. És nemcsak azért, mert a közönség nagy valószínűség szerint jobban érti a magyar dalszövegeket, hanem azért is, mert szűkebbek a lehetőségek, a magyarban nem lehet annyira mismásolni. Persze angolul írni sem könnyű, de magyarul kifejezetten nehéz. Voltak olyan fogadkozásaim, hogy ha megjelenik a második Somersault Boy-nagylemez, többé egyáltalán nem írok angol nyelvű szöveget.

Ezt azt is jelentené, hogy nem lesz többé Somersault Boy? Vagy nagyritkán vállal majd néhány koncertet, ahogy a Zombie Girlfriend?

Nem tudom, hogy az a fajta hibernáció szerencsés-e, de a Somersault Boy is valami hasonlóba lépett az utóbbi másfél évben, és sokan kérdezték, hogy akkor most feloszlottunk-e, ami jogos, mert látványos dolgok nem történtek velünk. Nem hiszem, hogy feloszlanánk, de ez egy máshogy működő zenekar, nem lehet összehasonlítani a Felső Tízezerrel, ami hirtelen nagyon aktívan kezdett koncertezni. A Somersault Boy hobbizenekar, ami tök jó, és szeretem is csinálni, de nem feltétlenül fogunk megőrülni, ha nem lesz egy kerek, harmadik nagylemezünk.

A Somersault Boy angol szövegeiből is adódik, és a Felső Tízezer dalait hallgatva is érződik, hogy angolszász zenei hatások is értek. Milyen zenéket hallgattál?

Nálam mindig párhuzamosan ment a kettő, nagyjából ugyanannyi külföldi és magyar zenét próbáltam hallgatni. Volt olyan időszak pár évvel ezelőtt, amikor kifejezetten magyar nyelvű zenéket kerestem, előástam mindenféle obskúrus dolgot. Az új és a régi zenét is szeretem egyensúlyban tartani, de általában nem sikerül. Vagy nagyon ráfekszem az új lemezekre, vagy nem veszem észre, hogy régóta hetvenes évekbeli lemezeket hallgatok. A magyar zenék esetében szűkebb körből lehet válogatni, az újhullám és a punk meghatározott részeit, és a popnak egy nagyon szűk rétegét tudom csak hallgatni, mert a többinél úgy érzem, kicsit hülyének vagyok nézve. Ami az angolt illeti, az első szakaszban kifejezetten dalszerzőket kerestem, nyilván John Lennon volt az ősforrás, aztán Bob Dylan, Syd Barrett, Daniel Johnston vonalán indultam el. Sokféle struktúrát, dalszerkezetet láttam rajtuk keresztül.

Amikor egyetemista lettem, hirtelen sok punkot, britpopot, Blurt és Pulpot hallgattam, elkezdett érdekelni, ha valamiben van egy kis csavartság, sötétség. Ilyesmit kutattam, és meg is találtam az olyan zenekarokat, mint a Babybird, a Sparklehorse vagy az East River Pipe. Most már nem feltétlenül ez izgat, de a Somersault Boynál és a Felső Tízezernél is érződnek ezek a hatások, néhány előadót elég egyértelmű utalásokban is megidéztem. Nem akartam soha titkot csinálni abból, hogy mit hallgatok, mert egyfelől mindig szintézist próbáltam csinálni a zenémben, miközben kezdtem érezni, hogy talán annak is van saját íze, amit én csinálok, másfelől ezeket én fedeztem fel, amire kicsit büszke is voltam. Kevés olyasmit hallgattam, amit az akkori ismerőseim közül háromnál több ember ismerne. A magyar szövegek tekintetében az Európa Kiadó, a Vidámpark, a Kézi Chopin és az Üllői Úti Fuck tetszett meg nagyon és égett belém.

Részt vettél egy-egy Kispál és a Borz és Európa Kiadó tribute-album elkészítésében, az MR2 Akusztik felvételén pedig a Vidámpark Őszi sanzonját dolgoztátok fel. Utóbbi referenciák nem feltétlenül evidensek egy ma induló, huszonévesekből álló zenekar esetében. Hogy találtál rá ezekre a zenékre?

Mindig is sok zenével kapcsolatos könyvet vettem, az a típus voltam, aki előbb olvasott zenekarokról, mint hogy hallotta volna őket. Kerestem ezeket az opciókat, és amikor megtudtam, hogy a Szőnyei Tamásnak van ez az újhullámos könyve, azonnal fel kellett kutatnom. Kutató típus vagyok, és annak ellenére is ezt csinálom, hogy ezeknek a dolgoknak csak a tíz-húsz százaléka marad meg persze. Olvastam ezeket a könyveket, és kiírogattam, hogy ezt a számot meg akarom hallgatni, vagy hogy ennek a zenésznek volt egy másik zenekara, azt is meg kéne hallgatni. Lett egy hosszú listám, naponta csak egy órát internetezhettem, és valahogy bele kellett suvasztanom az időbe, hogy ezeket meg tudjam hallgatni. Nem nagyon voltak olyan barátaim, akik ezt ugyanilyen igényességgel csinálták volna, és gimisként mindig én vittem be az osztályba a zenéket, és fárasztottam a haverjaimat ezekkel a senkit nem érdeklő zenekarokkal. Egy kicsit magányosnak is éreztem magam emiatt, és jó volt pár évvel később találkozni olyanokkal, akiknek szintén alap mondjuk az Európa Kiadó.

A Kispál tribute-projektbe Benedek hívott, az Európa Kiadót viszont már együtt találtuk ki a Szigeten részegen. Tizenhat-tizenhét évesen a Jó lesz…’84 napi bibliám volt, ma már nehéz is újra meghallgatnom. A Kispállal a ’90-es évek elejét kipipáltuk, és egyértelmű volt, hogy az Európa Kiadóérdemli meg leginkább a tisztelgést a’80-as évekből. Amikor pedig az Akusztikra kellett feldolgozást választani, a Vidámpark jöhetett csak szóba, arra mondta a zenekar összes tagja, hogy hajlandó eljátszani. Az Őszi sanzon a legkedvesebb számunk, nem bevallottan mind a négyen sírtunk már rá. Őz Zsolt halálával keletkezett egy űr, és nem gondolnám, hogy az életműve helyén van kezelve. Megható volt látni a halála után, hogy az emlékkoncertre megtelt a G3 Klub. Szerintem fontos, hogy ezeket a dolgokat ne felejtsük el. Kicsit tehát egy misszió is volt a részünkről, hogy az Akusztikban ezt a dalt dolgozzuk fel.

Mivel inkább a szövegcentrikus zenék érdekelnek és amúgy is magyar szakos vagy, adódik a kérdés, hogy verseket írtál-e valaha, vagy rögtön dalszövegekkel kezdtél.

Kettő darab verset írtam, az egyiket anyukámnak anyák napjára, a másikat apukámnak, talán hat-hét évesen. De várj, most jut szemben, hogy írtam még néhányat, ilyen Laár-szerű abszurd versikék voltak, pár példányban még ki is adtam A rendíthetetlen szélkakas címen. A versírást tinédzseres, béna dolognak tartottam, közben meg írtam a dalszövegeimet, amik ugyanúgy tinédzseresek és bénák voltak. Mindig verze-refrénben gondolkodtam, úgy tudtam csak őket elképzelni, ha valami minimális zene megszólalt mellé. Nem volt olyan, hogy megszületett volna egy vers, és később írtam hozzá zenét. A líra is kevésbé izgatott ahhoz képest, hogy szeretem az irodalmat. Mindig inkább prózás voltam, pedig sok kedvenc költőm és versem van.

Dalszerző-szövegíró frontemberként mennyire furcsa a Galaxisokban basszusgitárosként játszani?

Más tészta. Egyáltalán nem baj, hogy ott nem dalszerzőként vagyok jelen. Izgalmas dolog, hiszen tök más szerepet játszom, amikor felmegyek a színpadra, és csak basszusgitáros és vokalista vagyok, nem pedig frontember.

Benedek kikéri a véleményedet szövegírás közben?

A Galaxisok értelemszerűen Benedek dalszerzői felségterülete, de sokat beszélgetünk a dalszerzésről, és általában meg szoktuk mutogatni egymásnak a dalok első változatait, ő is hallotta az első Felső Tízezer-demókat. De a Galaxisokban inkább arra volt példa, hogy egy-két fiókba szánt dalt igyekeztem megmenteni, mert nagyon szeretem őket, az új lemezen lesz is olyan, aminek a rehabilitációjában volt szerepem.

A Felső Tízezer esetében mindez hogy működik? Mennyire vagytok demokratikusak?

Az elején ketten voltunk Korándi Dáviddal, és csak nekem voltak zenéim, szövegeim, aztán Dávid bátortalanul megmutatta a sajátjait, és ezekből is lettek dalok. A Felső Tízezer programja túlnyomórészt az én dalaimból áll, de szeretem, ha a többiek véleményeznek, és szívesen fogadom a többiek ötleteit is, csak néhányra azt kell mondanom, hogy szerintem nem passzol a többi szám mellé. A hangszerelés pedig teljesen közösen történik.

Készül az új albumotok. Milyen irányba mehet a Felső Tízezer?

Az induláskor az volt a célom, hogy többet ne aprózzam el magam, és ha magyar nyelven írok valamit, az Felső Tízezer név alatt jelenjen meg. A zenekar útja éppen ezért sokfelé vezethet. Nekem elég letisztult elképzeléseim vannak arról, hogy mit szeretnék most csinálni, és az biztos, mind szövegileg, mind zeneileg kicsit más lesz a második album, mint az első. Szeretnék kilábalni a mélabúból, ami az első lemezt nagyrészt jellemezte. Erre persze nem segít rá, hogy magánéletileg hullámvölgyben vagyok egy ideje, és a zenekar többi tagja is volt mostanság hasonlóan. Viszont megbeszéltük, hogy nem akarunk annyira reflektálni erre, hanem egy kicsit a minden mindegy, a mindent leszarunk típusú dolgok felé szeretnénk haladni. A lemez munkacíme Majd lesz valahogy. A többiek is ezt érzik, és ha négy ember érez valamit egyszerre, az elég erős tud lenni, de nem akarom ezt túlmisztifikálni. Keserves időszak volt ez időnként nekem, de ebből jó dolgok is születhetnek. És nem szeretném a nyomasztás hercegének se gondolni magam, alapvetően vidám gyerek vagyok.

Szöveg: Szarka Károly

Fotó: Komróczki Dia


Megosztás




Hozzászólások