Az underground ugyanúgy a kultúra része, mint a népzene

Szerző: | Közzétéve: 2016. április 27., szerda 22:39

Alapító tagja a Kontroll Csoportnak, amely a ’80-as évek magyar undergroundjának meghatározó zenekara volt. Most kulturális programszervezőként, íróként, újságíróként tevékenykedik, tagja a Szépírók Társaságának, rendszeresen publikál a Litera.hu-n és a Magyar Narancsban. És továbbra is énekel, leginkább az Ági és a Fiúk nevű formációban, akikkel most elővették a Kontroll Csoport számait, és a régi Bizottság-dalokat játszó efZámbó Happy Dead Band társaságában járják az országot. Bárdos Deák Ágnessel beszélgettünk.

Az Ági és a Fiúk saját repertoárral rendelkezik, bár eddig is játszottatok néha Kontroll-dalokat. Honnan jött az ötlet, hogy a teljes régi műsort elővegyétek?

Nem tudom, hogy jutott eszünkbe, de valahogy elkezdtük játszani ezeket a dalokat. Több nyolcvanas évekbeli underground zenekar, például a Balaton vagy az Európa Kiadó is játssza a régi számait. A közönségnek nincs joga megfosztani a zenészt attól, hogy a számára kedves dalokat játssza. Ha ez véletlenül egybeesik a közönségigényekkel, akkor halleluja! Mivel úgy voltak teltházaink, hogy többen maradtak kint, mint akikre csak legyintettünk volna, hogy szegény három ember nem jutott be, muszáj volt tovább játszanunk. Ha kevesebben lettek volna, talán nem csiklandozzák bennünk azt a vágyat, hogy még egy koncertet, és még egyet, és még egyet. Elkezdtük a turnét, és attól féltem, hogy az emberek visszakérik majd a jegy árát, mondván, hogy, amit látnak, az nem is a Kontroll. Ehhez képest boldogan és áhítattal énekeltek együtt velünk.

Említetted a Balatont és az Európa Kiadót, akik a régi nevüket használják, ti viszont Ági és a Fiúk néven léptek fel, de a Kontroll Csoport dalait játsszátok. Van valami jogi akadálya annak, hogy Kontroll Csoport néven zenéljetek?

Nincs, mivel én voltam az egyik alapító, de sosem akartam azt a nevet használni. Igaz, hogy a Balatonban Víg Mihály az egyetlen az alapítók közül, és az Európa Kiadóban is kicserélődött mindenki Menyhárt Jenőn kívül, de ha ők szerezték a legtöbb dalt, miért ne léphetnének fel az eredeti nevükön? Náluk ráadásul van egy folytonosság is, ugyanezen a néven zenéltek mindig, amikor viszont a Kontroll Csoport feloszlott, a tagjaiból alakult a Sziámi, a Balkán FuTourist, a Kampec Dolores, az Ági és a Fiúk, és eszünkbe sem jutott egyikünknek sem régi néven fellépni. Örültünk, hogy megszabadultunk tőle, és valami újat akartunk csinálni.

Amikor ötven éves voltam, volt egy Ági 50 turné, akkor összeállt a Kontroll Csoport, aminek akkor még minden tagja élt – kivéve Iványi Norbertet, az első dobost.  Most már Újvári Jancsi és Lehoczki Karcsi sincsenek köztünk. Én mindig szerettem volna játszani a régi számokat, de nem könnyű betanulni Hajnóczy Csaba látszólag egyszerű, „punkos” gitárfogásait – és alázat is kell hozzá, egy másik zenész dalait egy-az-egyben lejátszani. Viszont érdemes, mert mindig kiderül, hogy a közönség szereti ezeket a dalokat, úgyhogy nem tehetünk úgy, mintha ez nem érdekelne minket. Most tervezek egy Ági 60 turnét azzal a kb. százötven zenésszel, akikkel valaha együtt dolgoztam. Fantasztikus fejek bukkantak föl az utóbbi évtizedekben, bár sokan el is tűntek közülük.

Hajnóczy Csabával és Kistamás Lászlóval alapítottátok a Kontrollt, Müller Péter később csatlakozott a zenekarhoz. Vele énekeltél a Sziámi Sziámiban, az Ági és a Fiúkban pedig rengeteg zenésszel játszottál együtt.Van kedvenc korszakod, zenekarod vagy felállásod?

Számomra éltető elem a változás, és az volt folyamatosan. Mindig új zenészek jöttek, akik máshogy játszottak. Minél több zenésszel játszol, annál jobban bővül a tudásod. Hajnóczy Csaba zenészi-emberi ethosza, mint alapélmény, meghatározó volt. A nyitottság, az improvizációs készség, valamint a spontaneitás azóta is alapigényem. Amikor Spenóttal (Tóth Zoltán) meg a Döncivel (Dénes József) csináltuk az Ági és a Fiúkat ’86-ban, éreztem, hogy ez egy igazán különleges lehetőség. Rám zúdították a funkyt, ami izgalmas volt – és egyben a legnagyobb kudarc is a zenei pályámon. Gasner János egyszerű szavaival élve: nem volt nekem való. A funky-hangképzés csecsemőkortól kezdődik annál, aki funkyzenészek között nő fel, nekem viszont egy erős, nyers, képzetlen hangom van, amit elsősorban paraszti őseimtől örököltem.

Nagyon meghatározó gitáros volt még az életemben Gasner is, akivel a Sziámi Sziámiban játszottam, valamint Antal Szilveszter, aki ’94 óta gitározik az Ági és Fiúkban. Vele töltöttem a legtöbb időt egy zenekarban. Megfordult nálam Szentkirályi Gyuri is, még az Ámen-korszaka előtt, felbukkant egyszer Baló István jazzdobos is, vagy Román Péter, hogy csak a legextrémebbeket soroljam. Fantasztikus volt Másik Jánossal együtt játszani a Bardo korszakában, 2006/2008-ban. Ő mondta akkor nekem, hogy „Ágikám, te most bárkivel a világon elmehetnél énekelni”. Ez azért elég jó szakmai kritika. Játszottam Bujdosó Jánossal, de olyan jazz-zenészekhez is volt szerencsém, egy-egy szám, projekt erejéig, mint Babos Gyula, Grencsó István, vagy Szakcsi Lakatos Béla. Amikor a Grencsóval zenéltünk, azt hittem, elolvadok. A free jazzt minden énekesnek ki kéne próbálnia!

Milyen érzés újra turnézni?

Vidékre utazni egy zenész számára a legjobb dolog! Pécsett baromi jó volt, Győrben, Egerben szintén. Egy új technikus generáció is felnőtt közben, és a vidéki klubokban is minőségi a hangosítás. Az efZámbó Happy Dead Banddel turnézunk, és vannak köztünk öreg zenészek, akikkel még emlékszünk a régi arcokra. Pécsett Morcz Csabáról emlékeztünk meg a back stage-trécselésekkor, ő a korszak nagy hangtechnikusa volt. Nemcsak az Omegát hangosította, hanem underground/alternatív zenekarokat is. Egy olyan szubkultúráról van szó, aminek nemcsak zenészei voltak újítók, hanem a technikusai, a klubjai, klubvezetői is. Az Ikarusz és Bercsényi mellett volt egy nagy korszakunk a Ráday Klubban, ahol hatalmas zenei élet folyt Mesterházy Ernő és Bognár Attila jóvoltából. Ők üzemeltették a kollégiumi KISZ Klubot.

Milyen összetételű a közönségetek most?

Eljön a koncertekre a régi közönség, a mai negyvenesek, sőt, az ötven-hatvan körüliek, azok, akik az egykori rajongók közül még élnek. Persze vannak a túlélők közt olyan családosok, akiket fáraszt a kimozdulás, vagy már nem bírják a hangos zenét, a tömeget, de vannak olyanok is, akik még a gyerekeiket is elhozzák, és bemutatják, hogy „ez az én lányom, és már tizenhét éves”. Győrben elém állt egy kis geng – átlagéletkor húsz év –, hogy megdicsérjenek, mennyire jó volt a koncert. Talán az ő szüleik hallgathatták régen ezeket a dalokat. A közönség iszonyatosan lelkes.

„Kodály és Bartók népe” tényleg létezik, a közönségünk gyönyörűen énekel. Ez biztos az egész világon így van ez, ahol sok ember énekel egyszerre, de a Kontroll dalait tényleg nem könnyű kiénekelni. Egyszerűen muszáj számolni közben. Ezt ők megtanulták. És hogy tanulhatták meg? Hogy rengeteget hallgatták! Hallgatni a „kések, kések, népszerű kések”, meg a „nem vagy/egyedül, nem vagy egyedül” sorait kórusban – isteni érzés! Mint ahogy az is, hogy az embereknek igényük és kedvük van ma is együtt énekelni, együtt lenni. Ma ez is egy vállalás, egyfajta véleménynyilvánítás, civil mozgalmi részvétel. Valahol része annak a nagyobb civil mozgalomnak, ami kiterjed most már az egész országra – legalábbis a Kontroll és Bizottság dalainak közönség-kórusát hallva sokunknak ez az érzése. Van, aki tüntetőtáblákkal menetel, és van, aki eljön a koncertjeinkre.

A rendszerellenesség miatt számítanak ma is kultikusnak a ’80-as években induló zenekarok?

A ’80-as években, a felbukkanásunkkor az a kitörő energia is ütött, amivel felléptünk. A közönség egy létező alternatívával találkozott a meglevő mainstream, többek közt a Presser Gábor és az Illés prezentálta zenék mellett. A miénk egy bátor és egészen friss hang volt. Elkaptuk a korszak hangulatát zeneileg is, mert nem elég csak jó szövegeket írni! A tartalmat illetően egy olyan hang is megszólalt velünk, ami akkor minimum nem kívánatos volt: például ’56 emléke másképp, mint ahogy a hivatalos politika kezelte, vagy Molnár Gergelynél, a Spions zenekarban a történelmi önismeret és emlékezet megtisztításának igénye... Voltak ennek a lázadó, lázító hangnak előzményei, a Kex például mindenképpen annak számított.

De tényleg nem lehet összehasonlítani az akkori és a mai kult zenekarokat. A ’80-as évek zenei undergroundja már hagyomány, ugyanúgy része a kultúrának, mint a népzene. Ha a piaci „igény” el is akarná tüntetni – és nem pusztán azért, mert kulturálatlanság jellemzi, többek közt, hanem mert egyszerűen, nálunk legalábbis, így működik –, attól mi még lazán megtehetjük, hogy életben tartjuk a múltat. Ahogy a nagyanyáink szokásaiból is hasznosítjuk, amit érdemes. Vagy jó, szép, érdekes. Olyan jelentése van ezeknek a daloknak, ami a mai korban is fontosat üzen, és ameddig bárki él közülünk, aki ezeket a dalokat szerezte vagy előadta, ez egy pluszt jelent a hitelességben. De ha meghalunk, akkor is biztos fognak még játszani minket. A Sex Pistolst is játsszák, meg a Rolling Stonest. Vagy Bowie-t.

A mai, hasonlóan rendszerkritikus és/vagy karakteresebb zenét játszó zenekarokra is emlékeznek majd évtizedekkel később?

A Kontroll nem azért volt emblematikus, mert néhány ember megértette. Iszonyú népszerű volt, több tízezer kazettányi másolat készült a számainkból. A Neurotic zenéje is azért volt hihetetlen telitalálat, mert Pajor Tamás össze tudta rakni a fantasztikus szövegeit azzal a fantasztikus funkyval. Nem vonta ki, hanem belerakta saját magát a közízlésbe. Szinte beleédesedtek az ember szívébe a slágerdallamocskákon keresztül az olyan szövegek, hogy „adj gázt, hogy hátradőljek, és vért az éhezőknek”. Vagy megírod azt az egy-két nagyon jó slágert, ami egész életedben viszi a szekeredet, vagy lemaradsz. Voltak ilyen hullámok, és nekem Pajor volt az utolsó, aki zeneileg és a költészetében is ugyanúgy szólalt meg. Aztán következett egy nagy ugrás.

A rendszerváltás környékén, amikor átalakult minden, amikor a zenekaroknak menedzserei lettek, és amikor mi is eltűntünk egy időre, akkor indulhatott egy második generáció a Kispál és a Borzzal. Amit ők csinálnak, az inkább közérzeti líra. Abban a szerencsében volt részem, hogy a kultúrának a szervezői közegébe is bejuthattam, a Tütü Tangó vagy a Gödör szervezőjeként össze tudtuk rakni a helyek arculatát, ami egy nagyszerű dolog. Nekem ez az egész összeállt egy nagy képpé, és számomra Rutkai Bori vagy a Vasárnapi Gyerekek sem hiányozna kevésbé ebből a képből, mint a Kispál. A Quimbynek vagy a Heaven Street Sevennek is voltak nagyszerű pillanatai, de ez már egy olyan világ, ahol egyéb tét nincs, csak elnyerni a közönség bizalmát, és fokozni a népszerűséget. Persze ez sem kis tét!

 

 


 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Sok olyan dolog történik a zenében, ami engem is érdekel, de igazán erős impulzust Paizs Miklóson kívül mostanában nemigen kaptam. A mi Mikink, akiről most cikkeznek az újságok, hogy kétgyerekes apaként a Facebookon gyűjtött pénzt. Ő elsősorban egy anarchista művész, és lehet, hogy mindenkinek ilyennek kéne lennie. Zenélt a Bëlgában is, és ő írta a Buzi-e vagy című számot, ami politikai songnak is tekinthető. Ez a közéleti költészet megszólaltatása a zenében. Barcs Miki és Flash zenekar is konkrétan megszólítja a politikusokat a Képviselő Funkyval, ők is egy kifejezetten anarchista zenekar. És ott van még a Puszi zenekar, nekik van egy Mit loptál ma Kolbász Viktor című számuk, ami ebben a közegben igen népszerű kis dalocska. Vannak tehát ilyen hangok is, de hogy igazán nagy slágereik lesznek-e a mai zenekaroknak, azt nem tudom megmondani.
 

A zenélés és a szervezés mellett íróként, újságíróként is tevékenykedsz. Voltak polgári állásaid?

Épp most kaptam a kormányhivataltól egy nyugdíjjal kapcsolatos többoldalas valamit, ebben benne van, hogy tizenkét év és kétszáz nap bejelentett munkám volt. Olyanok például, hogy képesítés nélküli napközis tanárság, filmlaboratóriumi munka, újságkihordás. Nagyon sok polgári állásom volt nagyon rövid ideig. Egyébként pedig mindenki képes a minimumon élni. Ki kell fizetni a számlákat, ezt megtanultam, enni mindig kell, de például nem muszáj fűteni. Egyszer kikapcsolták nálam a gázt, mert nem fizettem a számlákat. Nem tudtam fűteni télen, el is kellett költöznöm. Ez három éve történt, nem is olyan régen.

Szóval ki lehet találni, hogyan oszd be magadnak a függetlenségedet, ennek viszont az az ára, hogy nincs pénzed. Néha kapok valamennyit, és akkor például el tudok utazni. Egyedül vagyok, a gyerekem harminchárom éves, és az apja szerencsére olyan módban van, hogy tudja támogatni. Soha nem kellett azon aggódnom, hogy tudok-e neki ételt vagy ruhát venni, mindig kaptunk valamit az apjától vagy a nagyszülőktől. A nagy és szerteágazó család jó dolog, én abszolút családpárti vagyok, de nem kell mindenkinek gyerekeket szülni, mert nem mindenki alkalmas erre.

Gyakran nyilvánulsz meg politikai témákban, tüntetéseken is részt veszel. Miért tartod ezt fontosnak?

A szocializmus idején baromira kellett viselkedni, iskolában és munkahelyen is. ’71-ben az osztályfőnököm úgy kezdte az első órát, hogy kiültetett középre egy fiút, megfogta a haját, és levágta ollóval. Egy tanár, érted?! És nem rúgták ki rögtön, bár mi lassan kirúgattuk. Amikor egy egész rendszer úgy működik, hogy mindent szabályozni akarnak, szörnyű bejárni egy munkahelyre annak, akinek fontos a szabadság. Az előző rendszerben már az óvodában megtanult hazudni mindenki, mert megmondták nekik otthon, hogy miről nem szabad beszélni. De nem mindenki tudja jól viselni ezt a ruhát, és ez egy idegrendszeri dolog. Ha nem lehetsz önazonos, megbetegszel. Nem véletlenül beteg a fél ország…

A közéleti részvétel elementáris igényem. Nekem fontos, hogy ne kelljen másnak lennem, mint amilyen vagyok. Ezért megyek tüntetni és koncertezni is. Ne kelljen csöndben lennem, eltitkolnom valamit. Muszáj tüntetnem, nem rugdoshatom a falat otthon, mint ahogy sokan teszik. Egyszerűen nem engedhetem meg magamnak, hogy ne koncertezzek és ne politizáljak, amikor az egész életem erről szólt. Hatvan évesen ne mondja meg senki, hogy milyen legyek, mert soha senkinek nem ártottam. Ha nem tüntetnék, hazudnék magamnak. Nekem így egyszerűbb, és így teljes az életem.

Ezek szerint zenélés nélkül sem tudnál élni.

Zenekar nélkül tényleg nem tudnék élni. Nagyon jó dolog zenészekkel próbálni, és közönség előtt lenni is nagy élmény, mert hihetetlen energiaforrás. Annyi energiát kapsz, hogy egyáltalán nem nehéz a színpadon állni. Ehhez viszont több mint tíz éve abba kellett hagynom az ivást, hogy megmutassam, a szeretet tart fenn a színpadon. Nagyon sokan belehalnak a rock’n’rollba, és nem csak a magyarok. A magyar rock’n’rollban a piálás a fő motor, ezt a kezdetektől látom. Éppen ezért nagy csoda, ha ez kilép az életedből. Érdekes ez a zenészélet, örülök, hogy belekeveredtem.

 

 

Szöveg: Szarka Károly

 Fotók: Komróczki Diána


Megosztás




Címkék

Hozzászólások