Azt játszom el, hogy előadóművész vagyok

Szerző: | Közzétéve: 2017. február 27., hétfő 20:00

Amikor megemlítem a barátaimnak, hogy a Barba Negrába készülök meghallgatni a Pál Utcai Fiúkat, néhányan csodálkozva néznek rám. A PUF még létezik? Ezzel a jelenséggel maga Leskovics Gábor is találkozott már.  A csodálkozás viszont nem egyenlő az érdektelenséggel: ezen a koncerten (is) látszik, hogy sokan szeretik a zenekart, csak éppen új album nem jelent meg már kilenc éve. A zenekar frontembere alapító tagja a Kiscsillagnak is, ahonnan viszont nemsokára érkezik a következő nagylemez. Lecsóval beszélgettünk sztárságról és komolyan vett hobbizenekarokról, próbákról és koncertekről, és arról, hogy húsz vagy ötven évesnek jobb lenni.

Éppen egy próbáról jöttök, és legutóbb is próbáltatok, amikor beszéltünk. Sokat próbáltok?

Nem sokat, illetve inkább akciójellegűek nálunk a próbák. Nehéz is összehozni őket, mert a tagoknak vagy civil szakmája van, vagy pedig más zenekarokban is játszanak a PUF mellett. Én például a Kiscsillagban, amivel közös a menedzsmentünk. Próbáljuk úgy szervezni, hogy egy hétig próbálunk az egyik zenekarral, egy hétig a másikkal. A Kiscsillaggal most lemezt csinálunk, ezért egy ideig alig volt PUF-próba, de ez fordítva is előfordult már. Az átlag próbákon inkább új számokat fabrikálunk, vagy egy-egy fontosabb koncertre készülünk, és ritkábban játszott dalokat veszünk elő.

A közönség a legutóbbi nagylemezetek, a Legelő2008-as megjelenése óta is hallhatott már tőletek új dalokat, a Balatonszepezdet például évek óta játsszátok, új album viszont nem született azóta. Gondolom, úton-útfélen megkérdezik tőletek, hogy mikor készül el.

Igen, sokan megkérdezik, ráadásul 2008 óta azt mondom, hogy pár hét múlva, és ezt mindig így is gondolom, mert amikor a Legelőt befejeztük, már akkor is maradt a tarsolyban egy csomó dal, és azóta is született még két-háromalbumnyi, tehát nem is a dalokkal van baj, inkább bennem van a hiba. Az a fajta ember vagyok, aki soha nem tud befejezni egy dalt. Vagy a zene nem tetszik, vagy a szöveg. Kell, hogy legyen kohézió a számok között is, és ez mostanában nem jött össze. Ebben a műfajban, a rockzenében, vagy alternatív zenében, vagy nem is tudom, hogy kell ezt nevezni, sok-sok olyan albumot hallok, amin akad egy-két jó szám, a többi pedig töltelékként kerül rá, és én nem akarok ugyanebbe a hibába esni. Tudom, hogy az emberek ma már úgysem hallgatnak végig egy egész lemezt, csak a slágereket a rádióban vagy a YouTube-on, de én régi vágású vagyok. Azok a zenekarok, akiket én szeretek, olyan lemezeket csinálnak, amik az elejétől a végéig szólnak valamiről.

Tehát koncepcióban gondolkodsz?

Igen, vannak dalok, amik beleférnek egy koncepcióba, mások pedig nem. Most már közel vagyunk, csak elég időre lenne szükségünk, de nehéz ezt összehozni egy ilyen öreg zenekarnál. Nem lehet úgy lemezt csinálni, hogy lemész hetente kétszer a próbaterembe. A tapasztalt szerint ez inkább úgy működik, hogy lemegyünk mondjunk Pécsre, ott vagyunk két hétig összezárva, éjjel-nappal ezzel foglalkozunk, és úgy sokkal könnyebb együttműködni. Csak azon múlik az új album megjelenése, hogy az időnkkel hogyan tudunk gazdálkodni.

Hogy néz ugyanez ki a Kiscsillag esetében? Ott azért sűrűbben, két-háromévente jelennek meg az albumok.

Lovasi írta az utóbbi két lemez dalainak nagy részét, a zene 70, a szövegek 90%-át. Neki mindig van egy látomása arról, mit akar csinálni, és ezt kell közösen megvalósítanunk. A két zenekar működésében vannak hasonlóságok, de a Kiscsillag zenekarvezetőjeként Lovi egy jó értelemben vett hajcsár, én viszont konfliktuskerülő vagyok, a PUF pedig olyan, mint egy demokratikus ország, ahol minden döntés előtt kézfeltartással kell szavazni. Régebben nem így volt, én is más voltam, de most már nem akarom ráerőltetni a többiekre a döntéseimet. A PUF-nál egyébként ketten írunk dalokat Molnár Balázzsal. Ő többet ír, viszont amit ír, nem mindig felel meg nekem, és nem a minőséget tekintve, mert soha nem ír rosszat, közel is áll egymáshoz a zenei ízlésünk, mindig értem, amit csinál, csak nem mindig érzem magaménak azt, ami neki jól áll. Én pedig eleve lassan írok.

A Kiscsillag hobbizenekarként indult. Amikor még a Kispál és a Borz is aktív volt, talán tényleg hobbizenekarként működött, ma viszont már egyáltalán nem tűnik annak.

A Kispál generációs zenekar volt, a Kiscsillag pedig talán soha nem lesz az, mert negyvenévesen kezdtük el csinálni. Akkor lehetsz csak igazán népszerű, ha húszéves vagy, a közönséged is húszévesekből áll, létrejön köztetek egy kohézió, és ha a zenekarod szerencsés és nem oszlik fel, akkor ez a kohézió végigkíséri az egész pályáját, közben pedig jönnek új rajongók is. A Kiscsillagnál nem az a cél, hogy átvegye a Kispál helyét, hanem hogy művészeti téren olyat tudjunk alkotni, ami fontos, ami megüti a mércét, és az embereknek is mond valamit, tehát nem marad az elefántcsonttoronyban. Már az első lemezbe annyi munkát raktunk bele, hogy el kellett döntenünk, hobbizenekarként csináljuk-e, vagy komolyan vesszük. Komolyan vettük. De mondhatjuk azt is, hogy a Kiscsillag egy nagyon komolyan vett hobbizenekar, ha a hobbi alatt azt értjük, hogy szeretjük csinálni. Ebből a szempontból a PUF is hobbizenekar. A Kiscsillag sajnos benne van abban a skatulyában, hogy a Kispál folytatása, vagy a Lovi hobbizenekara, és ezekből a skatulyákból nehéz kitörni. Egyetlen út van: megpróbálunk bizonyítani, és olyan lemezeket letenni az asztalra, amikkel áttörhetjük ezeket a falakat. Szerencsére egyre többen veszik észre, hogy a Kiscsillag a saját útját járja.

 

Mit kell tudni az új Kiscsillag-albumról?

Márciusban jelenik meg, A semmi konferenciája lesz a címe, és MOL-kutakon lehet majd kapni.

Az, hogy a PUF-ot is komolyan vett hobbizenekarnak nevezed, egybecseng azzal, amit egy interjúban mondtál nemrég, vagyis hogy a Bált még ma is szereted játszani. Mások ennyi idő után megunják a nagy slágereiket, amiket szinte csak kényszerből játszanak el, vagy pedig teljesen lecserélik a repertoárt. Ti láthatóan még mindig nagy örömmel adjátok elő a ’80-as években íródott dalaitokat, és nehéz elképzelni, hogy a Bálvagy a Fiatal lányokkikopjon a műsorból.

A Bál egy 1983-as dal, tehát 34 éves, és tényleg élvezem ma is, amikor az elején belecsapok a gitárba. Szeretem énekelni is. Azért jó, mert egyszerű, koncerten jól játszható, mindenhol jól előadható. A közönség is szereti, és ez oda-vissza megy: látják, hogy élvezzük, és ők is örülnek ennek. Szinte soha nem hagyjuk ki. A Fiatal lányokat többször, mivel speciálisabb szám, punkosabb, ezért jobban szeretem klubokban játszani, mint nagyobb színpadokon. Egy nagyszínpadon, ahol minden hangszert és énekszólamot lehet hallani külön is, azok a dalok működnek igazán, azok gurulnak le jobban, amik jól vannak hangszerelve, szélesebb hatások vannak bennük. A klubokban összemosódnak a hangok, ott a punkosabb dalok hatnak inkább, többet lehet csapkodni, szét lehet verni a gitárt.

Összességében jobban szeretitek a klubkoncerteket?

Ez egyénenként változik a zenekarban, de én mindig is jobban szerettem a klubokat. Viszont ha nem lennének a nagyszínpados koncertek, akkor meg az hiányozna. Megvan a maga varázsa annak is, ha néhány száz fő előtt játszunk, és annak is, ha több ezer embernek. Ha csak az egyik maradna, megunnám. Ahogy a két zenekarom között sem tudnék választani, mert mindegyikben mást szeretek csinálni.

A Kispál és a Borzban szintén játszottál egy ideig, az nem hiányzik?

Hiányzik, de nem is feltétlenül zenészként. Sajnálom, hogy már nincs, bár nem szűnt meg teljesen, alkalomszerűen néha még fellép. Jó dolog, ha két zenekara van az embernek, sőt nekem néha még ez a kettő is sok, egy harmadik pedig most végképp nem férne bele az időmbe. A Kispálban tíz évig állandó vendégzenész voltam, de nemcsak játszani szerettem a Kispál-dalokat, hanem hallgatni is.

Több interjúban elmondtad, hogy a ’90-es évek közepén a PUF hullámvölgybe került, a harmadik és a negyedik album sem úgy sikerült, ahogy szeretted volna, és a menedzsment is olyan irányba vitte a zenekart, ami neked nem igazán tetszett. Amikor a Kispál befutott, a Pál Utcai Fiúk már népszerű volt, és még mindig felfelé ívelt a pályája. Nem irigyeltétek a Kispál későbbi népszerűségét?

Egyáltalán nem bánom, hogy akkor kikerültünk a sztárszerepből. Egyébként is tízévenként változott, hogy éppen melyik volt a legnépszerűbb alternatív zenekar: mi a ’80-as évek végén, a ’90-es évek elején voltunk akkora sztárok, mint amilyen a Kispál lett utána, ma pedig a Quimby számít annak. Azt pedig, hogy a ’90-es évek közepén hullámvölgybe kerültünk, csak utólag látom, belülről akkor úgy tűnt, a csúcson vagyunk. Évi százötven koncertünk volt, ilyen sokat előtte és azóta sem játszottunk. A zenekar úgy indult, hogy néhányan lementünk a garázsba zenélni, elkezdtünk koncertezni, aztán minden koncertünkre több ember jött, mint az előzőre, és ez így ment tíz éven keresztül. Eljutottunk a harmadik lemezig, ami még baromi jól működött, a közönség szerette, de utólag azt látom, hogy zeneileg ott kezdődtek a bajok. Voltak kisebb feszültségek a tagok között is, de akkor ezt nem éltük meg hullámvölgyként. Utólag már világosan látom, mit kellett volna máshogy csinálnom. Fiatalok voltunk, úgy éreztük, hogy iszonyú nagy sztárok vagyunk, és bármit csinálunk, az emberek szeretni fogják. Aztán kiderült, hogy ez egyáltalán nincs így. Ezzel párhuzamosan rosszul is éreztem magam ebben a sztárszerepben. Nem állt jól nekem, nem tetszett, hogy a klubkoncertek helyett nagy sportcsarnokokban játszunk. A menedzsment egy kicsit a popzene felé nyomott minket, ők találták ki azt is, hogy legyen fényképezkedés a Bravóban meg a Popcornban. Ebből nyilván zenekaron belüli ellentétek is következtek, többen kiváltak, új zenészek jöttek. Gitárost vagy dobost mindig lehet találni, de alkotó zenészt nehéz. Akiket találtunk, nagyszerű zenészek voltak, de az új dalok mégsem jöttek. Én mindenképpen a zenekar eredeti szellemiségének megfelelően akartam folytatni, oda szerettem volna visszakerülni, ahol elkezdtük, de ez nem sikerült. A koncertek még működtek, de nem voltunk a helyünkön, csak miután megint megtaláltuk a megfelelő embereket a zenekarba.

Lehet, hogy hülye kérdés, de van kedvenc korszakod? Mondjuk a ’80-as évek, amikor a legendás Fekete Lyukban játszottatok és másolt kazettákon terjedtek a PUF-dalok?

Az egy gyönyörű szép időszak volt, de hát akkor húszévesek voltunk. Mindegyik korszak más miatt jó. Ha ötvenéves embereket kérdezel, hogy húszévesnek jobb lenni, vagy ötvennek, úgyis azt fogják mondani, hogy jobb volt húsznak lenni. Az ember akkor még naiv, tele van energiával, és úgy érzi, meg tudja változtatni a világot. Minden egyes próba egy rácsodálkozás volt, hogy jé, ha ide nyúlok a gitáron, akkor az így szól. Viszont nemrég, amikor a MüPában játszottunk szimfonikus zenekarral a hátunk mögött, azt mondtam, hogy ezt az érzést nem cserélném le semmire. Hirtelen teljesen más dimenziót kapott minden, és úgy éreztem, van értelme, megérte ezt a sok-sok munkát beletenni a zenélésbe. Ez is egy nagyon klassz érzés volt, de húszévesnek mégiscsak jobb lenni, mint ötvennek.

 

Én biztos a kivételek közé tartozom, mert harmincévesen jobban éreztem magam, mint húszévesen, bár ötven még nem voltam.

Persze, ez egyénfüggő is. Gyerekkoromban úgy éreztem, egy csomó dologban korlátozva vagyok, és onnantól kezdve, hogy nagykorú lettem, szavazhattam és kérhettem alkoholt a kocsmában, azt hittem, a világ egy baromi jó hely, ahol csak meg kell fogni a másik kezét, és megcsókolni. Ez egyáltalán nem hülyeség utólag sem, Jézus is a szeretetre tanított, de akkor még nem tudtam, hogy nem mindenki gondolja így, és kapok majd pofonokat is. Pontosan emlékszem egyébként, hogy a katonaság hatására mennyit változtam, de előtte még jó volt hinni ezekben a dolgokban. Fiatalon az ember még nem tudja a szabályokat, fogalma sincs, minek kell megfelelni, egyszerűen ösztönből csinál mindent. Az első két lemezünkön ez az energia érződik. Az már más kérdés, hogy a tartalom és a forma nem volt egységben, és ilyen szempontból sokkal jobban szeretem hallgatni az utolsó két lemezünket. A régi dalokat ma sem változtatnám meg, de tudom, hogyan kellett volna felvenni őket, hogy mai füllel is hallgathatók legyenek.

Mielőtt a PUF megalakult, azt láttátok, hogy az Európa Kiadó, a Balaton vagy a Trabant valami nagyon újat csinál, mégsem tűnnek megközelíthetetlen sztároknak, és ti is ebből az underground szcénából indultatok, hasonló szellemben kezdtetek zenélni, ezek a zenekarok is inspiráltak benneteket. Szerinted a PUF jelenleg ott van, ahol jól érzi magát? Elégedett vagy a zenekar pályaívével?

Igen, kiegészítve annyival, hogy ne tízévente adjunk ki lemezt, mert mostanában sokan rácsodálkoznak, hogy jé, a Pál Utcai Fiúk még létezik. De még mindig van időnk, és ahol most vagyunk, az nekem megfelel. Így is meglepődünk, hogy milyen sokan emlékeznek ránk és jönnek el a koncertjeinkre, mennyi embernek fontos ez az egész. Szeretnénk jobban jelen lenni, de ha ősszel és tavasszal van néhány klubkoncertünk, nyáron pedig játszunk a fesztiválokon, akkor már elégedettek vagyunk. Lehetnénk egy kicsit feljebb is, de ez meg rajtunk múlik. Amikor lemezt csinálunk, mindig megmozdul körülöttünk a levegő. Nem hibáztatok senkit, hogy nem vagyunk eleget a tévében vagy a rádióban, mert ha nincs lemezünk, akkor miért is lennénk. Nálunk a kezdetek óta alapszabály, hogy egy dal akkor jó, ha el lehet játszani egy szál gitáron vagy zongorával is, és a köntöse nélkül is működik. A dalaink 80-90%-a alkalmas arra, hogy az ember otthon leüljön és elgitározza őket, ezért a kezdő zenészek százezerszer kérik tőlem, hogy írjam le az akkordokat, mert szeretnék megtanulni. Nincs különbség köztünk és közönségünk között, és ezt mindig is éreztetni akartam mindenkivel. Fontos nekünk a zenekar, sokat dolgozunk a dalokon, de nem vesszük magunkat halálosan komolyan, nem esünk kétségbe például, ha egy klubban zenélünk, és valamit elrontunk. Nem akarok lámpásként utat mutatni a tévelygő közönségemnek, kivezetni őket a sötétből, és megmondani nekik, hogyan gondolkodjanak. Olyan dalokat írok, amiket szeretek játszani, és ha a közönség is szereti őket, plusz energiákat kapunk tőle. Tudom, hogyan lehet irányítani egy zenekart, hogyan lehetek hatással a közönségre, de a dalaim belső dalok. A színpadon magamat alakítom. Azt játszom el, hogy előadóművész vagyok.

Szarka Károly


Megosztás




Hozzászólások