„Jobb érzés kétszáz embernek játszani, mint húsznak”

Szerző: | Közzétéve: 2016. november 25., péntek 22:54

Interjú Balázs Konráddal

Van egy vonulata a legfiatalabb hazai könnyűzenének egy sor olyan zenekarral, amelynek tagjai hangszerrel a kezükben csinálnak igényes popzenét, nem feltétlenül magyar, sokkal inkább nemzetközi sztárok nyomdokain haladva. Mintha születésük pillanatában tudták volna, hogy hány lemezt adnak majd ki és milyen klipeket forgatnak a dalokhoz. Szinte a kezdetektől fogva van menedzserük, sajtósuk, producerük. Ilyen zenekar a hódmezővásárhelyi Twentees: a négy tagból ketten is ahhoz a generációhoz tartoznak, amelyikhez már nem másolt kazettákon jutott el a rock and roll, és a Facebook-oldalukon is az MTV-korszak gyermekeinek nevezik magukat. A frontemberrel, Balázs Konráddal beszélgetve kiderült, hogy a karrierépítés valóban tudatos, még ha nem is volt ez mindig így.

Nem túl magas a zenekar átlagéletkora, ehhez képest már a második nagylemezeteknél jártok, és túl vagytok jó néhány koncerten is. Rólad tudom, hogy huszonkét éves vagy, de mennyi idősek a többiek?

Ketten vagyunk huszonkét évesek, rajtunk kívül két huszonkilenc éves tagja van még a zenekarnak. Mennyi is ennek az átlaga? Azt hiszem, huszonöt és fél.

Most is éppen suliból rohantál ide interjút adni. A többiek mivel foglalkoznak?

Prjevara Miklós, a gitáros-billentyűsünk most végez élelmiszermérnökként, Toka, vagyis Böjti Tamás, a basszusgitárosunk biológiából doktorizik, Héjja Áron, a dobosunk pedig rendvédelmi dolgozó.

Ezek szerint vannak b-terveitek arra az esetre, ha nem tudnátok a zenélésből vagy valami ahhoz közel álló kreatív munkából megélni.

Ha hosszú távon olyan szituációba kerülünk, hogy meg tudunk élni a zenélésből, nyilván nem fogunk gondolkodni, de ilyen jellegű rövid távú tervünk nincs. A realitásokból kiindulva inkább több lábon igyekszünk állni. A zene nagy szerelmünk, nekünk ez az első, de érdekelnek minket más dolgok is a polgári életben. Engem például a média, az újságírás.

A tudatosnak és hatékonynak tűnő építkezés ellenére az indulásotok elég spontánnak tűnik: úgy olvastam, egy fúvószenekari próbán találkozott a zenekar magja, aztán punkzenészként kezdtétek. Mikor lett ebből indie-rock vagy britpop?

Amikor rájöttünk, hogy komolyan kellene ezt csinálni, és törekedni a profizmusra. Áronnal tényleg spontán módon találtuk ki, hogy zenéljünk. Ő tudta rólam, hogy gitározok, én pedig tudtam róla, hogy dobol, így alakult meg a zenekar. Fun fact egyébként, Toka ódzkodott a zenekar megalapításának ötletétől, mivel Áron mondta neki, hogy van egy tizenhat éves srác, aki tök jól gitározik, ő viszont félt attól, hogy ez a kis tini fiú majd mindenféle hülye feldolgozásokat akar játszani. Aztán egy hétvégi estén, amikor Áronnal voltam, összefutottunk Tokával, és elkezdtünk beszélgetni. Megtudta, hogy én vagyok az a tini srác, akivel együtt kellene zenélni, és mondta, hogy oké, holnap menjünk próbálni, mert jót dumáltunk, és van bőven közös nevező. Akkor még céltalanul zenéltünk, Supernemet, Sugarloafot és ehhez hasonlókatjátszottunk feel good módon, aztán befulladt a zenekarozás, hónapokra le is álltunk. 2012 májusában jutott eszünkbe, hogy mégiscsak folytatni kell, és tudatosan építeni ezt az egészet. Volt egy kis útkeresés az elején, de az a kép rajzolódott ki, hogy a legkisebb közös többszörös ez az indie rock-vonal.

Akkor valójában sosem voltatok igazán punkok? Inkább az Oasis, a Blur és a Coldplay inspirált benneteket?

Abszolút! Az én zenei szocializációm a ’90-es évek zenéivel kezdődött. Nem vagyok audiofil, de nem igazán szeretem a régebbi felvételeket, mivel akkor a stúdiótechnika még nem volt elég fejlett. Blurt, Oasist, Radioheadet hallgattam, de korábban a nu metal és a punk-rock is eléggé elkapott. Mindent, ami az MTV-n ment, és egy kicsit underground vagy alternatív volt, szinte kivétel nélkül szerettem. Én vagyok a zenekarvezető a kezdetek óta, és nekem zeneírás szempontjából leginkább ez a stílus fekszik, így lyukadtunk ki ennél. Nincs semmiféle imidzsépítés abban, hogy pankok voltunk, aztán megtértünk, mert tényleg sosem voltunk igazán pankok. Mindannyian nagyon szeretjük ezt a kultúrát, nálunk például a bátyámnak volt egy ilyen korszaka, ő tolta rám ezeket a cuccokat, és én is rongyosra hallgattam az Exploitedet meg a Sex Pistolst, de a zenei világomnak nem ez a leképeződése. Sokféle érzelem van a zenélésben az agresszión kívül, van benne szerelmeskedés és minden más is, és engem ezek is érdekelnek. Egyébként mostanában, ha agresszív zenére vágyom, System of a Downt vagy Mastodont hallgatok.

Voltak meghatározó koncertélményeid?

Every fucking time! Nagyon érzékeny lelkű gyerek vagyok, szoktam sírni filmeken és zenéken is. Nagyrészt fesztiválokon volt szerencsém látni a kedvenc bandáimat a Queens of the Stone Age-től kezdve a Kings of Leonon és a Kasabianon át a Muse-ig. Ők otthon és élőben is képesek megríkatni. Minden alkalommal arra gondolok, hogy ezek az emberek is voltak olyan rossz gitárosok, mint én, és énekeltek olyan hamisan, mint amilyen hamis én voltam, vagy vagyok. Ők megcsinálták, és hiába nyugatiak, azért nekik is nehéz volt. Ez az az érzés, ami általában belém szokott facsarni a kedvenc zenekaraim koncertjén, hogy basszus, imádom őket, nagyon tudok azonosulni azzal, amit csinálnak, és én is úgy akarok kiállni a színpadra, hogy ott van előttem öt- vagy tízezer ember.

Egy-egy fesztiválon vagy budapesti koncerten volt már olyan érzésed, hogy jó úton jársz, az első fontos lépéseket megtetted?

Még nem jutottunk el oda, hogy kijelenthessem, megvan az érzés, amire vágyom, és talán nem is lesz meg soha, mert ahogy sok zenészben, bennem is megvan az a maximalizmus, hogy oké, megvolt az első A38-as koncert, megvolt az első fesztiválos fellépés, de mindig van feljebb. Az az egészséges, ha az ember nem kapatja el magát nagyon. Meg kell ünnepelni mindent, ahogy a karácsonyt meg a nők napját is, de nem szabad hátradőlni. Ha megtöltjük majd az A38-at, vagy ha a VOLT Fesztiválon főműsoridőt kapunk, akkor agyalhatunk majd azon, hogy eljussunk a Szigetre, és ha eljutottunk, akkor majd azon kezdünk gondolkodni, hogyan tudnánk még egy lépcsőt megmászni.

Az életkorotok viszont változni fog, pedig innen jött a zenekarnév, amiben ráadásul van egy elírás is.

Toka lesz a leghamarabb harminc éves, és egy ideje azzal poénkodunk, hogy a Twentees helyett jöhet a Thirtees, mert a mostani nevünk akkor már érvénytelen lesz. Az, hogy van egy hiba a nevünkben, néha jó, néha rossz, mert így a Google minket dob ki először, viszont a YouTube nem, és egy zenekarnak az utóbbi talán fontosabb.

Komolyan felmerült a névváltás, vagy négy év és két lemez után nincs értelme?

Szóba jött, főleg én erőltettem ezt a zenekaron belül, de annyira rossz ötleteim voltak, hogy a többiek mindet leszavazták, és nekem is meg kellett barátkoznom ezzel a névvel.

Nem ti vagytok az elsők, a Kispál és a Borz eredeti neve például Borz lett volna, de Kispál András megvétózta, mivel előtte csak állatok neveit viselő, sikertelen zenekarokban játszott, az első album címe pedig Napozz Holddal volt, de egy elírás miatt Naphoz Holddal lett, és úgy is maradt.

Szerintem ettől is érdekes a popszakma. A Majdnem Híres Rocksuliban végeztem egy zenei menedzsmentképzést, és a képzés vezetője, Réz Gyuri azt mondta, hogy nem az a lényeg, hogy Ozzy Osbourne tényleg leharapta-e a denevér fejét a színpadon, hanem, hogy elhiszed-e róla, hogy képes lenne megtenni. A Tankcsapda logójában is állítólag azért van az a lecsúszott p betű, mert amikor még nagyon az elején voltak, és egy koncertplakát szövegét pötyögték be az írógépen, lecsúszott a p, ami tök jó sztori, és nem lehet tudni, hogy igaz-e.

Hódmezővásárhelyről indultatok, te most éppen Budapesten élsz. Hol működik a zenekar?

A többiek mind a Hódmezővásárhely-Szeged tengelyen mozognak, és a mai napig Hódmezővásárhely a zenekar főhadiszállása, de gyakran vagyunk Pesten, a zeneipar ide összpontosul.

Mennyire nehéz ma egy kisvárosi, főleg dél-magyarországi zenekarnak befutni?

Az elején problémás. Egy budapestiekből álló zenekar kezében ott van az a fegyver, hogy egy fellépésre el tudják hívni a volt osztálytársakat, haverokat, de ez csak egy bizonyos szintig elég. Kivéve, ha iszonyatosan jól néznek ki a tagok, és sok gimis csaj jár el a koncertekre, mint a Fran Palermo esetében. Henri karizmájáról egyik csaj sem akar lemaradni – nem mellékes az sem, hogy a zenéjük is baromi jó.Egy idő után mindig kiderül, hány embert érdekel igazán a zene. Ha rossz a koncert, harmadjára már a haverok sem jönnek el.

 

Mennyiben más Hódmezővásárhelyen, Szegeden és Budapesten fellépni?

Előfordul, hogy otthon lépünk fel, de ritkán. Elmondható, hogy Budapesten járnak a legtöbben a koncertjeinkre, és több embernek mindig jobb játszani, de ez nem a konkrét földrajzi helytől függ. Számomra két dolgon múlik, hogy mennyire sikerül jól egy koncert: az egyik az, hogy minden rendben legyen technikailag, a másik, hogy lássam a közönségen, nem hiába állok színpadon.

 

Hogy reagálnak a magyar és az angol nyelvű dalaitokra?

A magyar szövegeket egyértelműen jobban tudják és éneklik. Nemrég voltam a Konyha zenekar lemezbemutató koncertjén: a lemez egy-két nappal a koncert előtt jelent meg, és a közönség már kívülről fújta a szövegeiket. Ez persze a slágerességtől is függ, de mivel az ország még mindig nem tart ott, hogy az emberek olyan könnyedséggel fogadják be az angol szöveget, mint a magyart, utóbbira jobban rámozdulnak. Ezért is döntöttünk úgy, hogy az első lemezünk után váltunk, és az angol helyett a magyar szövegek lesznek túlsúlyban. Ez olyan szempontból okozott kényelmetlenséget, hogy nehezebb volt dalszöveget írnom a dalokhoz, mert angolul könnyebb zsákbamacskázni, úgysem figyelnek rá annyira, a magyarnak viszont minden egyes szavát megértik. Magas a mérce Lovasi, Kiss Tibi és Bérczesi Robi országában. Olyan dalszövegek születnek, amik elmennének versnek is, és ezekkel kell versenyeznünk. Ha csak a dalszövegekről beszélünk, a közönség mindenkit hozzájuk mér. Úgy érzem, nem vagyok költői vénával megáldott szerző, de a szöveg az inspirációtól is függ. Ha érzem, hogy működik, és jönnek az ötletek, ha magát írja meg a dal, akkor a szögek is könnyebben megszületik rá. A kettő kéz a kézben jár egymással. Ha sokat alakítunk egy dalon, a szöveg is nehezebben születik meg rá.

A 2015-ös Sing, Dance, Cryvagy a 2016-os Múlandókapott jobb visszajelzéseket?

Nekem közelebb áll a szívemhez a második, de ez tízből kilenc zenekarnál így van, mindig az aktuálisan készített lemezt tartják a legjobbnak. Engem motivál, hogy megoszlanak a vélemények a dalainkat illetően, különböző emberek nagyon különböző dolgokat emelnek ki. Több haverunknak a Set the Streets on Fire a kedvenc száma az első albumról, ami pedig nem is kapott olyan nagy figyelmet. Pont az a szép ebben az egészben, hogy ha saját magunkon és a szűk családunkon kívül valaki másnak, szakmabelinek, barátnak, ellenségnek is tetszik, amit csinálunk, az már boldogságot okoz. A szakma azt mondja egyébként, hogy jobban áll nekünk a magyar nyelv. Emiatt sem boldog, sem szomorú nem vagyok. Talán egy fokkal kényelmesebben érzem magam az angolban, de ez a nagy számok törvénye miatt van így, egyszerűen több angol nyelvű zenét hallgatok, de sok kedvenc magyar zenekarom is van.

Kiket szeretsz a magyarok közül?

Az újabb zenekarok közül például a Babelt hallgatom szívesen. Nagy zenekari kedvencünk a Supernem is, konszenzus van közöttünk abban, hogy a mai magyar rock and rollnak ők a királyai, de én személy szerint a 30Y-t is nagyon szeretem, és rákattantam a Kiscsillagra is, anélkül, hogy valaha Kispál-fan lettem volna. De ha egyetlen előadót kellene mondani, az a Vad Fruttik lenne, ők azok, akik a legtöbbször meg tudnak ríkatni, és nekem a zenében ez a legfontosabb kritérium. Volt már, hogy sírtam egy Rihanna-számon, de sírtam Radioheaden, és sírtam Mozarton is. Itt nem a pozitív és negatív érzelmeken van a hangsúly, hanem a zenei energiákon, amit közvetít egy dal.

Ha már Mozart szóba jött, hogy állsz a régebbi zenékkel, akár a klasszikusokkal, akár a ’60-as, ’70-es, ’80-as évekkel?

Két évig tanultam klasszikus gitárt, de az a két év kukába került. Nem nagyon hallgatok klasszikus zenét, és el is felejtettem kottát olvasni. Szeretem viszont, ha valaki a rockzenét párosítja szimfonikus zenével, és itt nem a szimfonikus metálra gondolok. Életem egyik legnagyobb koncertélménye volt, amit a Florence and the Machine csinált a Szigeten. Vagy egy másik példa: a Radiohead a Burn The Witch című dalával oldotta meg ezt nagyon jól. Áron hallgatja egyébként a legtöbb régi zenét a zenekarból, de rám nem jellemző, hogy a ’90-es évek előtti időszakokhoz nyúlnék vissza. A Led Zeppelint mondjuk soha nem tudtam szeretni. Nagy dolgokat csináltak, életem első zenei fellépése ráadásul az volt, amikor tíz évesen a hódmezővásárhelyi művelődési házban eljátszottam Stairway to Heaven nyitó riffjét, de közben annyira izgultam, hogy majdnem elhánytam magam. A Beatles, a Rolling Stones, az AC/DC, a Metallica meg a Guns N’ Roses szintén megvolt, és ezeket még nem is nevezném kötelező körnek, de ami igazán megérintett, az a ’90-es évek zenéje. Bowie-nak is inkább csak az újabb dolgait szeretem.

Hogy néz ki nálatok a dalszerzés folyamata?

Kitalálok valamilyen témát otthon, legyen az refrén vagy verze, dob-, basszus- vagy gitártéma, elkezdem írogatni, és nagyjából már kialakul a dal. Felveszek egy témát a telefonomra, feltöltöm a gépemre, aztán felveszek egy másikat, és halmozom a sávokat. Sajnos nem értek a zeneszerkesztő szoftverekhez, pedig az megkönnyítené a dolgomat. Amikor nagyjából már kész a dal, akkor mutatom meg a többieknek, és elkezdjük közösen gyúrni. Ilyenkor jönnek az ötletek, a brainstorming. Gyakorlatilag már a folyamat végén lép be a demokrácia.

Tényleg előfordul, amit egy cikkben írtak rólad, hogy az utcán énekeled fel a dalokat a telefonodba? Sétálsz a körúton, vagy kapaszkodsz a metrón, körülötted emberek, és közben dúdolsz?

Budapest ebből a szempontból kényelmetlen, de amikor Vásárhelyen sétálok hazafelé az éjszakából, senki sincs az utcán. George Ezra módszerét lestem el, ő mondta egy interjúban, hogy sétál az utcán, és úgy tesz, mintha telefonálna. Én is úgy csinálok, mintha felhívnék valakit, és helyette feldúdolom a dalokat. A telefonomnak szerencsére jó a mikrofonja, nem kell hangosan énekelnem.

A második lemez elkészítésében már Ligeti György segített producerként. Milyen volt vele dolgozni?

Nagy bálványom, és örültem, amikor igent mondott a felkérésünkre. Az volt a szerencsénk, hogy a Never Get Enough című dalunkkal beloptuk magunkat a szívébe. Elismerően nyilatkozott róla, ezért is mertem megkérni, hogy dolgozzunk együtt. Az arculatunk kialakításába nem szólt bele, viszont Magyarországon ő a kevés brit fül egyike. Mi is brites hangzást szeretnénk elérni, ami ezen az albumon csak részben sikerült. A stúdiózásokra nem tudott eljönni, ezért nem tudtuk pont olyanra gyúrni a felvételeinket, amilyenre ő szerette volna, de nagyon sokat tanultam tőle a dalszerzéshez való hozzáállásban és zenei összhangzattani megoldásokban is. El tudom képzelni, hogy hosszú távon is együtt dolgozzunk, mert hasonlóan gondolkodunk a zenéről.

Mennyire tartjátok fontosnak a zenekar menedzselését, az arculat kialakítását? Úgy látom, ez sok mai zenekarnak, köztük nektek is jól megy, és nem tiltakoztok a „popzene” címke ellen, pedig a ’90-es években még volt egy szembenállás pop és rock között.

Nekem két énem van, a művészi és a menedzseri én, és ezek gyakran egymásnak is feszülnek. Érdekel mindkettő, ezért is tanulok kommunikációt és médiát, és ezért örülök, hogy találtunk egy menedzsert, mert nehéz magunkat kívülről szemlélni, és a saját művészeti tevékenységünkre brandként tekinteni. Mindkettő nagyon fontos, jó zene nélkül semmire sem mész, de az csak egy bizonyos százalék. Célunk, hogy minél több emberhez eljussunk, szeretnénk nagy színpadokon állni, ami szerintem nem egy ördögtől való dolog. Ennek érdekében pedig a zenein kívül más szempontokat is muszáj figyelembe vennünk. Mégiscsak jobb érzés kétszáz embernek játszani, mint húsznak. Elvagyunk a próbateremben is, örömöt okoz, ha dalt írunk, de még jobban érezzük magunkat, ha van visszajelzés, ha mások is szeretik, amit csinálunk. A legújabb dalunk sem szimpla művészi intuícióból vagy spontán kattanásból jelent meg október 23-án. Megszületett a dal, először a refrén szövege volt benne a fejemben, hogy „nem, nem, nem, mi nem azok a srácok vagyunk, akiknek mindegy, hogy milyen irányba megy az életük”, és rájöttem, hogy basszus, most van a forradalom hatvanadik évfordulója. Mikor adjuk ki, ha nem 23-án?! Nagyon gyorsan be kell fejezni, meghangszerelni, elküldeni a Ligetinek, hogy mondjon róla véleményt, aztán stúdiót foglalni. Szerintem a művészetet is építi, ha az ember menedzsmentben gondolkodik.

A legszebb múzsa a határidő?

Igen, és ezt bűntudat nélkül mondhatom. Határidőre készült a két (talán) legjobb dalunk, a Boldogság Kht. és a Nem, nem, nem, előbbit egy tehetségkutatóra írtuk, utóbbi esetében pedig ugye túl magas labda volt az október 23-i évforduló, mivel ugyanazt az üzenetet hordozza, amit a forradalom is.

Kivételes eset volt, hogy társadalmi üzenetet fogalmaztatok meg egy dalban?

Inkább érzelmekről és hangulatokról énekelünk, aminek adott esetben lehet közéleti vonatkozása is. Ezzel a dallal aktuálpolitikai állásfoglalást nem kívántunk tenni, és nem is szeretnénk belefolyni olyan vitákba, ami nem feltétlenül a zeneiparra tartozik. Ehhez a témához azért mertünk hozzányúlni, mert kijelenthető, hogy társadalmi konszenzus van ’56-ról. Volt egy elnyomó rendszer, ami ellen bátor emberek felemelték a hangjukat és a kezüket. Jó, hogy ezt meg merték tenni, és mi ezzel a dallal fejezzük ki a tiszteletünket irántuk.

Pártpolitikai rendezvényen, tüntetésen, civil megmozduláson ezek szerint nem vennétek részt?

Politizálni azért nem célunk, mert a zenekart nem tüntetéseken és pártrendezvényeken akarjuk felvonultatni, hanem klubokban és fesztiválokon, ahova az emberek szórakozni mennek, és nem arra vágynak, hogy a hétköznapjaikat megterhelő problémákról halljanak. Magyarországon minden átpolitizált, és attól függetlenül, hogy civilek tüntetnek valami ellen vagy egy ügy mellett, ott felbukkannak a politikusok is, még akkor is, ha megkérik őket, hogy ne jöjjenek el és ne tartsanak fel molinókat.

Egy interjúban azt mondtátok egyszer, plázákban biztosan nem fogtok fellépni, de szerepelnétek például kereskedelmi tévécsatornán? Mondjuk egy tehetségkutatón, akár zsűritagként?

Ha egy X-Faktor zsűrizéséről lenne szó, elgondolkodnék rajta. Nem tudom, hogy hosszú távon mennyire építené vagy rombolná a karrieremet, de valószínűbb, hogy igent mondanék.

Akkor erre ráhibáztam.

Mindig is szerettem elmondani a véleményemet, hallatni a hangomat, és régi vágyam, hogy valami ilyesmit csinálhassak, bár ezt régen sokszor megbántam. Emiatt például ki is utált az általános iskolai osztályom, de gimiben már kicsit visszafogtam magam, és megtanultam, hol a helyem, és hogy nem kell mindig mindenkinek megmondani a tutit.

Szöveg: Szarka Károly

Fotó: Komróczki Diána

 

A Twentees legközelebb december 16-án, a Müsziben játszik.

Ha többet szeretnél tudni az eseményről kattints ide: https://www.facebook.com/events/180841649047645/


Megosztás




Hozzászólások