Mesterséges terek, melyeket egy emberi gondolat hívott életre

Szerző: | Közzétéve: 2015. június 26., péntek 23:00

A fiatal szobrászművész munkáira egy Nyitott Műtermek Délutánján figyeltem fel, akkor még zuglói műtermében fogadott minket. Most a Karolina úti Centers of Contemporary Art tereiben találkoztunk, ami néhány hónapja az alkotó munkáinak otthonául szolgál: Németh Marcell műteremként és kiállítótérként használja ezt a helyszínt néhány társával együtt. Az interjú során szóba került, hogy miért volt szükséges a műterem és az otthon elszakítása egymástól, de a művésszel beszélgettünk az indulásáról, az első sikereiről, arról, hogy milyen módon születik meg egy-egy munkája, és hogy hogyan lágyul meg egy acéllemez a mondanivalótól.

Mikor derült ki, hogy van érzéked a művészetekhez?

Egészen kicsi koromtól kezdve jelen van a vizualitás az életemben. Nemrégiben kezembe kerültek a bizonyítványaim és azokból is látszik, hogy a jó jegyeket mindig rajzból és technikából kaptam, a vizuális és manuális dolgokhoz volt érzékem. Valószínűleg ez volt az adottság, amivel indultam az életben, és szerencsés is voltam, mert a szüleim támogatását is a kezdetektől fogva élveztem.

Akkor ezek szerint nemcsak rajzolni, hanem építgetni is szerettél?

Persze, hiszen egy gyerek érdeklődése a legóval és az építőkockákkal kezdődik. Minden érdekelt, amiben ki tudtam élni a kreativitásom, majd szép lassan eljártam művészkörbe és rajzszakkörre. Mindössze annyi történt, hogy rátaláltam arra, ami érdekelt.

A szüleidnek mekkora szerepe volt abban, hogy végül ezt a pályát választottad? Mennyire terelgettek?

Éreztem, hogy ehhez van tehetségem, ők pedig maximálisan támogattak. Sőt az volt igazán fontos, hogy mellém álltak, mert ha nem így történik, akkor valószínűleg nem leszek képzőművész. Nyilván a kreativitásom másféleképpen is kibontakozhatott volna. De az a lényeg, hogy ez a választás nagyban múlott a szülőkön is, annak ellenére, hogy nyilván ők sem látták pontosan, hogy mi is ez a szakma, illetve, hogy miként lehet megélni belőle.

Már a középiskolát is speciális művészeti iskolában végezted?

Igen. Jelentkeztem a Kisképzőbe is, de végül Építőipari és Díszítőművészeti Szakképző Iskola díszítőszobrász szakjára vettek fel. Jót tett, hogy a Kisképző nem sikerült, így nem lettem elszállt művészgyerek. A középiskolában ráadásul komolyan foglalkoztunk a szakmával, olyannyira, hogy a díszítőszobrászatból még ma is megélek, hiszen kevesen vannak, akik ilyen jó képzést kaptak.

A középiskola utolsó évében még egy országos mintázó versenyt is megnyertél.

Igen. Az iskolából hármunkat küldtek el, de jöttek mások is a művészeti iskolákból, még a Kisképzőből is, de végül én kaptam a díjat. Portrét kellett mintázni két napon át, majd az eredményt egy szakmai zsűri értékelte. Számomra nagy élményt jelentett, hogy nyertem. Főleg azért, mert emlékszem arra, hogy a középiskolás tanárok nem voltak túlságosan magas szinten a művészeti oktatásban, tehát végülis rajzolni nem ott tanultam meg, hanem már korábban, a művészkörben. A középiskola már csak rontott rajtam, hiszen ott nem volt kedvem rajzolni, a rajz rossz érzéseket szült bennem. Ezért is volt olyan jó érzés, hogy lehetőséget kaptam a versenyzésre és, hogy a kisképzősöket is legyőztem.

Ez akkor egy erős visszaigazolás lehetett.

Igen, nagy löketet adott. A verseny után ráadásul az iskola is értékelte ezt a teljesítményt, Arany Lanzetta díjjal jutalmaztak. Hirtelen tehát nagyon sok pozitív dolog ért, és mivel ezeket még a felvéleti előtt átéltem, ezért nagyban segítettek abban, hogy jelentkezzem a Képzőművészeti Egyetemre.

Az igaz, hogy először festő szakra akartak küldeni?

Ez így van. Jártam előkészítőre egy fél évet, ami nagyon intenzív volt és sokat segített. Ott azonban leginkább olyan tanárok voltak, akik grafikát vagy festészetet tanítottak, ezért javasolták, hogy én is ezek közül válasszak. Én azonban mondtam nekik, hogy én szobrász leszek. Nekem evidens is volt ez az irány, hiszen már a művészkörben is ezt javasolták. A szobrászat talán éppen onnan jött: akkor anyaggal foglalkoztam, ami megtetszett, jól éreztem magam a materiális dolgok között. A két dimenzió kevés volt, úgy éreztem, hogy a festményekből hiányzik az a plusz, ami csak a szobrászatban van jelen.

A felvételire milyen munkákkal készültél?

Főként tanulmányokkal, az akttól kedve, a portrékon át, a térábrázolásokig. Mindenféle feladat volt. Azt hiszem, hogy nem is vittem olyan munkát, amit saját ötlet alapján készítettem. Talán csak egy volt, egy drótból hajlított portré, ami szintén a rajz és a szobor közötti átmenetként volt értelmezhető. Ez biztosan tetszett a tanároknak.

Már akkor is foglalkoztatott a sík és a tér közötti átmenet?

Valószínűleg igen, de akkor még nem voltam ennyire tudatos, nem láttam, hogy mit kell csinálnom. De visszagondolva biztosan volt efféle törekvésem, nyilván ezért foglalkozok most is ezzel a témával.

Mi volt a legfontosabb tapasztalat, amit az egyetemen szereztél?

Az volt a legizgalmasabb, hogy totálisan szabaddá váltunk. Az első évben a mesterünk, Karmó Zoltán ugyan még adott feladatokat, tanulmányokat, végigmentünk egy feladatosoron, de azután senki nem kapott ilyeneket, mint ahogyan az életben sem mondják meg, hogy merre kell haladnunk, azt nekünk kell megtalálni. Nekem mindenesetre nagyon megdöbbentő volt, hogy senki sem mondta meg, hogy mit csináljak.

Ez könnyebbséget vagy inkább nehézséget jelentett a számodra?

Ez a fajta szabadság feltölti az embert, hatalmas örömöt jelent, hogy azzal foglalkozhatsz, amivel szeretnél. Nyilván az is önfeledtté tett, hogy elsőre felvettek, így szép lassan elkezdtem elhinni, hogy szobrász leszek és, hogy érdemes ezzel foglalkoznom. Csodának fogtam fel. Később Körösényi Tamás osztályába kerültem, majd a második év végén megbeszéltem vele, hogy átmennék Kő Pálhoz, hiszen ott voltak a barátaim, azok az emberek, akikkel egy középiskolába jártam. Kő Pálnál azután tényleg teljesen szabaddá vált az oktatás, Körösényinél még volt egy laza tematika, de itt már semmi ilyesmi. Ebben a nagy szabadságban persze volt egy idő, hogy azt hittem, hogy kitaláltam a tutit, de ekkor jött Gálhidy Péter, aki sok mindenre ráébresztett: például arra is, hogy nem elég, ha jó munkát csinálsz a diplomára, arról beszélni is tudni kell, azt meg kell védeni. Elmondta, hogy olyan munkát kell létrehozni, ami mellé mindig oda tudsz állni. Utána elmagyarázta azt is, hogy ez sem elég még, hiszen a diplomamunkával elindított magas minőséget a későbbiekben is fent kell tartani. Az egyetem egyébként nagyon jó volt arra, hogy kísérletezzünk, hogy megtaláljuk, hogy mi is a mi irányunk. Végül sikerült egy olyan munkát létrehoznom, amivel sikert értem el.

Ami ténylegesen egy kísérletezés során született meg benned, hiszen ha jól tudom ezeket a munkákat elsőként terrakottából készítetted el.

Először agyaggal dolgoztam, mert nagyon szerettem mintázni. Az első villamosbelsős munkám úgy készítettem el, hogy megmintáztam. Ezt próbáltam a diplomavédésre összehozni, de nem voltam vele elégedett, az anyag ugyanis melegséget árasztott, ami nem illett a témához, így ráhúztam még egy évet az egyetemre és, gondolkodtam, hogy mi hiányzik belőle. Felvetődött bennem, hogy mi lenne, ha acéllemezre csinálnám a munkát. Megkérdeztem másokat is, ők azt mondták, hogy próbáljam meg, de senki sem tudta, hogy ez miként fog hatni a műre. Ráadásul a végeredmény maga csak a legutolsó pillanatban derült ki, csak a végén tudtam meg, hogy jól döntöttem-e. Emiatt sokat örlődtem az egészen, de végül mégis jól alakult.

Annyira, hogy még a Best of Diploma kiállításra is beválogatták.

Igen és utána a Kogart is kiállította, majd megvette. Ezután volt egy kisebb szünet, mielőtt új munkába fogtam volna. De úgy láttam, hogy ez másoknál is így van: kell egy rövid időszak, amíg kiderül, hogy miként tudod összeegyeztetni a képzőművészetet az élettel, hogy miként tudsz belőle megélni. Én is elvoltam két éven át, de volt egy kis műtermem a családi ház hátsó udvarában, ahol dolgozgattam, így a szünet után volt annyi munkám, hogy azt kiállíthassam a Kogartban, ahol egy munkában már megjelent a villanyoszlopos tematika, de még főként belső tereket ábrázoló szobrok készültek.

Milyen tanácsokkal láttak el a tanárok a diplomavédést követően?

Körösényi nagyon gratulált és mondta, hogy “Így tovább”, hogy szeretné látni, hogy sok helyen kiállítok. De ő az egyetem évei alatt végig érdeklődő volt, tetszett neki, amivel foglalkozom. Kő Pálon kívül ő és Karmó Zoltán mindig jöttek és nézték, hogy mit csinálok. Persze nyilván azért is, mert eléggé hangosan készültek ezek a munkák. A fél város tudta, hogy mikor dolgozom. A diplomavédés után tőlük nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam. De sokat segített Gálhidy Péter is, aki ráébresztett arra, hogy a folyamatokat végig kell csinálni és nem lehet félúton abbahagyni, nem lehet megúszni a procedúrákat. Gálhidy sokat segített a jól feltett kérdéseivel is, amelyek tényleg elgondolkodtattak.

Nem szállt a fejedbe ez a sok pozitív kritika?

Nyilván ott van az emberben egy nagy öröm, hogy megcsinálta a munkát, azonban ezt a jó érzést minden egyes munkánál újra ki kell érdemelned. Mindig amikor egy új dologba kezdek, bennem van a kétség, hogy mi van, ha nem sikerül. Csak akkor nyugszom meg, ha már dolgozom és látom, hogy jól alakul a kezem alatt az anyag. De ehhez pedig az kell, hogy nagyon erősen kontrolláljam a folyamatokat, hogy erőszakos legyek az anyaggal.

Koncentráltan dolgozol?

Abszolút.

Hogyan néz ki a munkafolyamat?

A rajz mindent megelőz: pontosan és részletesen megrajzolom, hogy mit szeretnék látni a lemezen, majd mint egy jó szakember az acélon végigcsinálom a folyamatot. Ehhez elsőként a méretre vágott acéllemezt homokszóratom, hogy az acél sötétszínű rétege eltűnjön. Régen ezt savazással tüntettem el, de az akkor a legutolsó fázis volt, most pedig előre kezeltetem a felületet. A kezelt felületre felvésem a grafikus elemeket, amelyek kirajzolják a teret, illetve a vésés során a lemez kissé meg is görbül. A rajzos elemek után felhegesztem a térbeli elemeket, amiket előzetesen kivágok. A vágás történhet kézzel vagy lézerrel, attól függően, hogy milyen az anyag megmunkálhatósága. Miután megvagyok a hegesztéssel, az egész munkát térbe köszörülöm, majd jönnek a lezáró folyamatok, mely során visszacsiszolom a felületet és helyenként homokszórok még. Az egész felületen újra át kell mennem, mert a hegesztés során pöttyök és különféle elszíneződések keletkeznek, amiket el kell tüntetni. A legvégső fázisban pedig megfestem a színesre tervezett felületeket.

Mennyire károsítják az egészséged ezek a folyamatok?

A savazás nagyon egészségkárosító volt, azt abba is kellett hagynom, mert asztmás lettem tőle. De a homokszórás sem túl egészséges, viszont ezt már csak minimális mennyiségben csinálom, nagyrészt ezt a folyamatot erre szakosodott szemcseszórókkal végeztetem el, akik tökéletesen meg tudják oldani ezt a feladatot.

Sok művésztelepen is megfordultál. Ezek milyen módon hatottak rád?

A kecskeméti Acélszobrászati Szimpózium például nagyon feltöltött, hiszen ott az otthoni körülmények után profi eszközökkel és csapattal dolgozhattam. Nagyon jól esett, hogy tisztelnek és segítették a munkámat, hogy nem hagytak magamra. Kaptam anyagokat, technikai segítséget, ezért maximálisan szabadjára engedhettem a fantáziám. Itthon ez ritkán adatik meg, hiszen a hétköznapi dolgok gyakran visszarántanak a földre.

Hogyan alakulnak benned ezek a munkák? Lehetne őket korszakolni?

Igen, egy folyamaton megyek keresztül. Az első munkáimban a belső terekkel foglalkoztam, azok térábrázolás tekintetében tág tereket fogtak be. Volt egy hosszú villanyoszlopos munkám, ami lezárta ezt a szakaszt. A második szakaszban már egy szűkebb látókörben gondolkodtam, ezekben a munkákban már igyekeztem egy finom motívumot kiragadni. Ezeknél a munkáknál kezdődött el a szürke árnyalatokkal való játék is, előtte a fém és a roszda közötti nüanszokat próbáltam megfogni, de később rájöttem, hogy erre már nincs szükségem. Utána jött egy nagyobb korszakom, amikor nagyon leszűkítettem a látómezőt, amikor alulnézetben egy nagyon erős perspektívából mutattam meg a villanyoszlopot és a vezetékeit. Lényegében ide két munkát lehet sorolni. Majd jöttek az új munkák, amelyeken egy ablakmotívumon keresztül egy kisebb és személyesebb teret mutatok meg.

Mi befolyásolja a munkáid méretét?

Ez is érdekes folyamat, hiszen a legelső munkáimnál a téma határozta meg a méretet, annak megfelelően vágattam ki az acéllemezt. Később azonban rájöttem, hogy nem feltétlenül kell a méretet alárendelni a témának, így volt, hogy a 2x1 méteres acéllemezeket vágtam félbe vagy a nagyobbakból vágtam le egyforma szeleteket.

Miről szólnak számodra ezek a munkák? Mit akarsz velük kifejezni?

A legelső munkáim mesterséges tereiben egyszerre van benne az ember által való jobbra törekvés, illetve az emberi gyarlóság is. Ezek mesterséges terek, amelyeket egy emberi gondolat hívott életre, ettől lesznek szépek. Ezt az oldalát azzal mutatom meg, hogy kiemelem a térből, sterilizálva és kicsit szakralizálva. Viszont a munkáimnak van egy másik oldala is, bennük van az is, hogy az ember önös hatalomvágyból mindig a saját képére próbálja formálni a természetet, ami lényegében egy Isten ellen való törekvés. Az acéllemez ridegsége még jobban felerősíti ezt a mondanivalót. Ezekben a szobrokban azonban nemcsak a tér és az ember viszonya a fontos, hanem az emberek egymáshoz való viszonya is, hiszen általában olyan tereket jelenítettem meg, ahol az emberek elmennek egymás mellett. A tér ridegsége rímel az emberek elmagányosodására. Az ablakos munkáimban pedig van egyfajta elvágyódás, az, hogy már nem tudok elszabadulni az emberi közegtől, mint ahogy régen, amikor Veresegyházán éltem és minden délután kibicikliztem a természetbe. Ezekben a munkákban a rousseau-i Vissza a természethez! elv jut érvényre.

Ez a sorozatod a Várfok Projekt Roomban ki is volt nemrégiben állítva.

Igen, három munkát készítettem erre a kiállításra.

Egyébként most tartozol galériához?

Egyelőre még nem, de már tárgyalásban vagyok. Korábban nem volt lehetőségem arra, hogy egy galériával szerződjek, és el is csúsztam kicsit, mert a Derkovits-ösztöndíj adott némi biztonságot. De most már egy galéria mindenképpen fontos lenne, hogy segítse a munkám, hogy kijuttassa a szobraimat külföldi kiállításokra vagy vásárokra. Nekem elég az alkotófolyamatra koncentrálni, az anyaggal való harc eléggé kiveszi az energiáim, az üzleti teendőkkel már nem tudok foglalkozni.

Viszont gondolom sokat segít, hogy az otthoni műtermedből ide költözhettél, a Karolina úti Center of Contemporary Art egyik terébe.

Igen, ez egy érdekes része az egész folyamatnak. Persze otthon is nagyon jó volt, hálás vagyok a szüleimnek, hogy építettek a ház végében nekem egy műtermet. Sokáig úgy is gondoltam, hogy teljesen rendben van, hogy én otthon dolgozok, de végül rá kellett jönnöm, hogy az mégsem ideális. A hangos munkafolyamatok miatt féltem, hogy a szomszédok rám hívják a rendőrséget, ráadásul nyáron nappal nagyon felmelegedett az a műterem, én pedig sokszor hajlamos voltam söprögetni az udvaron, mint dolgozni. Jó tehát, hogy el tudtam jönni ide, hiszen mire Zuglóból ideérek a busszal, addig van időm elhagyni az otthoni dolgaim és a munkámra ráhangolódni.

Mennyire nehéz ma Magyarországon megélni a szobrászatból?

Nem könnyű, lehet ugyan pályázgatni, de folyamatosan előrejutni nem igazán. Például nem ismerek a Kogarton kívül olyan intézményt itthon, aki ilyen típusú munkákat vásárolna, ugyanakkor külföldön biztosan el lehetne ezeket adni. Nyilván a Derkovits ösztöndíj eddig nagy segítséget jelentett és hatalmas feltöltődést okozott, amikor először megkaptam, hiszen időről-időre kellenek ezek a megerősítések. Sokan el is hagyták a pályát, mert nem kaptak ilyen jellegű megerősítéseket. Persze bennem is okozott egy törést, amikor a következő évben a kormány befagyasztotta a csapokat és csak 2012-ben kaptam meg másodjára az ösztöndíjat, mert addig feléltem minden tartalékom. És sok görcsöt okozott az is, hogy vajon megkapom-e másodjára és harmadjára is a díjat. Persze nem térített volna le a pályáról, ha nem kapom meg, de úgy komoly nehézségekkel kellett volna megküzdenem. Így sem egyszerű fennmaradni, folyamatosan szűkülnek a lehetőségek, ráadásul a kiállításokon sem tisztelik igazán a képzőművészeket. Sokszor nem vigyáznak a munkáimra. Az ilyenek miatt kicsit elkedvetlenedem, de utána nagy levegőt veszek, újra belelkesítem magam és tovább lendülök.

Azt el tudod képzelni, hogy külföldre költözz és ott alkoss?

Elképzelni mindent el tud az ember, de nem hiszem, hogy el kellene mennem innen ahhoz, hogy nemzetközileg is sikeres legyek. Itt mindent meg tudok valósítani, nem szenvedem hiányt az eszközökben, anyagokban. Itthon csak bizonyos hozzáállásokkal, az attitűdökkel van a gond.

Most min dolgozol?

Épp egy kiállításon vagyok túl, így most pihető fázisban vagyok. Kisebb munkákat csinálok, olyanokat, amelyek inkább a díszítőszobrászathoz kapcsolódnak: készítek például plaketteket megrendelésre. Most épp azon kísérletezem, hogy miként lehet kiönteni a finom részleteket. Jó érzés, ha néha nemcsak acéllemezzel dolgozhatom, ha más technikai folyamatokon mehetek végig.

Milyen terveid vannak?

Szeretnék egy nagy kiállítást összehozni. Ősztől is szeretnék aktívan kiállítani. A nyár pedig jó arra, hogy dolgozhassam, vagy művésztelepre járhassak. De az új műterem okozta lelkesedés is tart még, ide mindig öröm bejönni.

Fotók: Walter Péter


Megosztás




Címkék

Hozzászólások