„Nem akarok többet az utcákon műsorozni”

Szerző: | Közzétéve: 2016. december 4., vasárnap 23:10

Interjú Bérczesi Róberttel

Negyedik nagylemezén dolgozik a két évvel ezelőtt visszatért, azóta aktívan koncertező hiperkarma. A zenekar nevét viselő, 2000-ben megjelent debütáló albummal rögtön a nyári fesztiválok, a budapesti és vidéki klubok kedvencei lettek, aztán jött a 2003-as Amondó, majd hosszú hallgatás után, 2014-ben a Konyharegény. Bérczesi Róbert az utóbbi években több interjúban is nyíltan beszélt drogfüggőségéről és tisztulásáról, és úgy tűnik, a hiperkarma most visszatalált a régi ritmushoz. A múlt mellett most leginkább a jelen és a jövő volt a téma, egyebek mellett az is, hogy az ország egyik legnépszerűbb zenekara tizenhat év után talált magának saját próbatermet, de szóba jött a negyvenet idén betöltő dalszerző-frontember többi zenekara, a BlaBla és a Biorobot, valamint szólóprojektje, az Én meg az Ének is.

Tavaszra várható a hiperkarma negyedik nagylemezének megjelenése. Mit lehet tudni róla?

A lemez március 1-én fog megjelenni, március 3-án indul a turné, de előtte, február 18-án az Akváriumban lesz egy ősbemutató, ahol játszunk róla jó pár számot. Tíz új dal lesz a lemezen, ebből a Délibábot és Szóbaszót már ismerheti közönség. A Délibáb zeneileg és szövegileg is új, a Szóbaszót pedig régi anyagokból ollóztam össze, amiket a füzetemben találtam, és lemaradtak a harmadik lemezről. A legtöbb új dal idén tavasszal született. Decemberben vesszük fel a dalok alapjait, januárban lesz a keverés, tehát december-januárban nem is lesz koncert. A Megünnepelni jó című dalt már fel is vettük, ez egy kedves karácsonyi dalocska, december közepén fog megjelenni, és nagyon izgulunk a fogadtatása miatt, mivel kicsit másabb, könnyedebb lett, mint a hiperkarma eddigi dalai, de köztünk szólva nekem igazából az számít, hogy a szeretteimnek, barátaimnakés a rajongóinknak tetsszen.

Szólóestjeiden sokféle feldolgozást játszol az utóbbi évtizedekből Bródytól az Európa Kiadón át a Kispálig, sőt sokkal régebbi zenékig, még a népzenéig is visszanyúlsz, de a hiperkarma mégis valami egészen egyedit hozott létre, olyasmit, aminek nem nagyon volt közvetlen előzménye a magyar könnyűzenében. A pályád elején voltak példaképeid?

Akkoriban, amikor az első hiperkarma-számokat írtam, még nem foglalkoztam magyar nyelvű feldolgozásokkal. Nem igazán érdekeltek a feldolgozások úgy en bloc. Elsődlegesen mindenképpen a Kispál-féle vonalba sorolnám a zenekart, Lovasi András a fő példaképem a szövegírásban. A zenében, az akkordmenetekben leginkább az ’50-es,’60-as évek, az Everly Brothers, a Ronettes, a Beatles és társai zenei harmóniáit variálom és keverem össze a Depeche Mode zenei világával kábé.

Új zenéket nem is hallgatsz?

Alapvetően nem hallgatok zenét. Vannak egyslágeres kedvenceim, amikhez mindig fűz valami emlék. Nagyon szeretem a '74-'75-t a Connellstől. Az újak közül van még az, hogy „once I was seven years old, my mama told me…”. Aztán van az Ocean Drive, tudod, „don’t say a word while we dance with the devil.” Tehát vannak dalok, amiket szeretek, amikhez élmények kötnek, de együttesekért nem rajongok. Ha valami tetszik, inkább eljátszom magamnak egy szál gitárral, ahogy én szeretném hallani. Mostanában éppen Everly Brothers-tripen vagyok.

Első zenekarodat közvetlenül a hiperkarma indulása előtt oszlattad fel, a BlaBla második lemeze már meg sem jelent. Nem gondoltál rá, hogy valamilyen formában, legalább néhány koncert erejéig fel kellene támasztani?

Nemrég meghallgattam egy-két régi BlaBla-számot, és megmondom őszintén, fogalmam sincs, hogyan tudtam eljátszani azokat a basszustémákat, és hogyan tudtam mellé énekelni. Lehet, hogy szerénytelenségnek tűnik, de meglepődtem, hogy annak idején milyen jó kis basszustémákat találtam ki. Ma már ezek egyikét sem tudnám lejátszani, vagy legalábbis rengeteget kellene hozzá gyakorolnom. Amúgy basszusgitározás mellé sokkal nehezebb énekelni, mint gitározás mellé. Ezen kívül nehéz is lenne összehozni egy BlaBla-koncertet, mivel a zenekar másik két tagja külföldön él, András Németországban telepedett le, Nándi pedig Írországban.

A zenekar nevét viselő, hiperkarma című albummal lettél sikeres, aztán a második és a harmadik lemez, az Amondó és a Konyharegény megjelenése között tizenegy év telt el. Visszatérésed után több interjúban is őszintén nyilatkoztál drogokról, függőségről, elvonóról. Azóta rendszeresen koncerteztek. Milyen érzés mostanában színpadon állni?

Drogok nélkül sokkal élvezetesebb játszani, jobban oda tudok figyelni a ritmusra, együtt tudok lélegezni a többi zenésszel, sokkal könnyebben ki tudom énekelni a hadarósabb szövegeket is. Egyébként szeretném büszkén bejelenteni, hogy tizenhat éves fennállása után a hiperkarma zenekarnak most végre először lett egy próbaterme! Találtunk egy nagyszerű helyet, ahol tárolhatjuk a felszerelésünket, bármikor odamehetünk, nem kell mindenkinek hazacipelni az erősítőjét, se mások próbatermébe bekéredzkedni. Fantasztikus dolog, hogy a zenekarnak végre lett egy bázisa! Tizenhat évet kellett rá várni, de a hiperkarma most végre otthonra lelt.

Mennyit változott a közönségetek? Én úgy látom, hogy a harmincasok és negyvenesek mellett egészen fiatal rajongók is járnak a koncertjeitekre.

A közönségünk velünk együtt idősebb lett tizenöt évvel. Fiatalok is vannak, de ez most már egy másik világ. Én sosem voltam popzenész, nem is leszek soha. Szeretem a programozott alapokat, de szeretem gitárokkal is teletömni a dalaimat, és néha bekapcsolni a torzítót.

Az elején említett új dal, a Délibába mai szórakozóhelyekről fest egy nem túl kedvező képet. Hol lépsz fel szívesen?

Nagyon szeretem a nyári fesztiválokat, jó ott lenni azokon a helyeken. Nem igazán élek társasági életet, nem járok kocsmázni, nem járom az utcákat, és ami nekem buli vagy társasági élet, azt mind a fesztiválokon élem ki. Egy fesztivál nekem munka és szórakozás is egyben, de megtisztelem a közönséget azzal, hogy nem ütöm szét magam a koncerteken. Az utóbbi két évben összesen két olyan koncert volt, amit alaposan elbaltáztam, igaz, mindkettő, a tavalyi Halloweent és az idei Strand Fesztivált is minden létező kameraállásból felvették, streamelték, interneten közvetítették – nem is én lettem volna, ha nem pont ezt a kettőt rontom el. Ha választanom kellene, talán azt mondanám, hogy a szegedi közönség áll a szívemhez a legközelebb, de mint azt megtudtam, a szegedi közönség mindenkit sokkal kedvesebben fogad, mint a többi város közönsége. Nem tudom, miért van ez így, de nagyon kellemes élmények fűznek a szegedi koncertekhez. Kivéve egyet, az utolsó fellépésünket Frenkkel: akkor is volt egy megcsúszásom, adtunk egy eléggé szétesett koncertet, és utána sajnos nem tudtunk játszani a Szegedi Ifjúsági Napokon, amit nagyon fájlaltam, és fájlalok most is. De ez van, így jártam, ha egyszer megcsúszom és betépek, meg kell fizetni az árát. Remélem, egyszer sikerül jóvátennünk ezt a fiaskót is.

Bacsa Gyula, Kis Sztivi, Varga Laca és Zaják Péter régóta tagjai a zenekarnak, Frenk viszont kilépett. Mi volt ennek az oka?

Igazából soha nem rúgtunk ki senkit a zenekarból, ha valaki el akart menni, elengedtük, Frenknek pedig elég sokáig könyörögtem is, hogy maradjon, de végül úgy döntött, hogy a Budapest Bár mellett a maradék energiáit nem a dobolásra akarja fordítani, hanem a szólóanyagának az elkészítésére. Úgy tudom, a negyedik szólólemeze pont egyszerre fog megjelenni a hiperkarma negyedik lemezével. A helyét Hámori Benedek vette át, akivel nagyon szeretünk együtt zenélni, egyből megtaláltuk a közös hangot. Frenk inkább a ’60-as évek stílusában játszott, Benő más stílusú, modern felfogású dobos, és azt hiszem, mindannyian jól jártunk ezzel a cserével.

Másik zenekarodban, a Biorobotban egyenrangú dalszerző-párost alkottok Nemes Andrással. Nemrég ez a formáció is feltámadt, koncerteztetek, született új dal is. Lesz-e második lemez?

Tartjuk a szerzői üléseket Andrással, két-három új dalt össze is raktunk, és összeírtunk nagyjából tizenöt dalötletet. Én azt mondom, jövőre mindenképpen meg fog jelenni az új lemez, de hogy konkrétan mikor, azt nem tudom. Nem fogjuk elsietni, de ha meglesz, azzal is elindulunk egy kisebb turnéra. Mióta kijózanodtam, Andrással jobb a kapcsolatunk, mint valaha. Nem emlékszem, hogy bármin is összekaptunk volna, mióta újra összeállt a zenekar. A szerzői üléseken dobálgatjuk a szavakat, mondatokat, sorvégi rímpárokat, szótagokon, névelőkön agyalunk.

Mi a helyzet az Én meg az Ének elnevezésű szólóprojekttel?

Minden hónapban játszom Pesten egyszálgitárral, általában a Hunnia Bisztróban van a klubom, és szeretném bevezetni, hogy havonta egyszer vidékre is eljussak ezzel a műsorral, mert volt már néhány ilyen buli Székesfehérváron, Veszprémben, Pécsett, és mindenhol jól fogadták. Nem volt felszerelés, erősítő, csak beültünk a kocsiba, és nekivágtunk az országnak, a csomagtartóban az akusztikus gitárokkal. Ezek kellemes kirándulások. Ahogy már mondtam is, a társasági életem a saját koncertekre korlátozódik, nem járok se más zenekarok koncertjeire, se kocsmába, eleget buliztam már. Az Én meg az Ének műsort egyébként kibővítettük nagyzenekarra, úgy értem, van benne szaxofon, fuvola, melodika, hegedű, és vannak vokalista lányok, Kelemen Angelika és Vincze-Fekete Vera, akik a hiperkarmának is vokáloznak a nagyobb fellépéseken, fesztiválokon. Amikor ők nincsenek, Benő vokálozik a dobok mögül és megjegyzem, nagyon jól. Biztatom is, hogy énekeljen, mert jó a hangja és tiszta. Az Én meg az Ének nagyobb akusztikus projektjével a MüPában már felléptünk, és szeretnénk még eljutni vele vidéki művházakba is. A hiperkarmát is megcsináltuk akusztikus verzióban, felléptünk vele a Petőfi Akusztik című műsorában, és nagyon jól sikerült, ahogyan az egy héttel későbbi Biorobot Akusztik is, az is jó volt, bár ott valamiért még a szokásosnál is lámpalázasabb voltam. Szóval kezdek hajlani az akusztikusabb dolgok felé, jobban szeretem énekelni a lassabb dalainkat, és csendesebben játszani. Kezdek ráébredni, hogy ami hangos, az nem feltétlenül erőteljesebb és dinamikusabb a visszafogottnál.

Remélem, ez nem jelenti azt, hogy a hangos, hadarós dalok kikopnak a hiperkarma repertoárjából?

Nyilván ezután is játsszuk majd őket minden koncerten, de az új lemezen énekelhető, dalos dalok lesznek, visszatérünk a gyökerekhez, olyasmi dalok lesznek, mint amilyeneket még nagyon régen írtam a BlaBlában. Nyilván eltelt azóta tizenhat év, de mindenképpen afelé megyek, hogy vidámabb, életigenlő dalokat írjak. Mivel nem vagyok bedrogozva, nem a sötét oldal jön át a szövegeken, hanem egyfajta átmenet a boldogság és az életigenlés felé. Sokkal kellemesebb egy pozitív refrént énekelni hétvégéről hétvégére a koncerteken, mint egy negatív, hadarós, szinte érthetetlen asszociációs szöveget, mint amilyen például az Amondó című dal szövege, ami persze soha nem fog kikopni a műsorból, viszont a negyedik lemezzel kicsit lazább lesz a zenekar programja, nem lesz ennyire feszítetett, hadarós, rappelős.

Ezek szerint a régebbi dalaid lehúznak?

Egyáltalán nem. Igazából nagyon élvezem őket előadni. Kellemesen kimerítenek.

Két éve szóba jött, hogy egy interjúkötetben mesélsz az életedről. Mikorra várhatjuk ezt a könyvet?

Felejtőcímmel jelent volna meg ez a könyv, de úgy tűnik, a körülmények azt sugallják, hogy fiatal vagyok én még ahhoz, hogy memoárt írjak vagy írassak. Szóval könyv egy ideig még nem lesz.

Hogy állsz a mai fiatalsághoz? Óvnád őket a drogoktól, vagy rájuk bíznád, mit csinálnak?

Amikor gimnazista voltam Komlón, azt sem tudtuk, hogy néz ki a fű, mik azok a drogok. Én huszonkét éves koromban kaptam rá Budapesten. Ma már a fű olyan, mint a sör. Ki nem füvezett már? A fiatalok beszívva járnak be az iskolába, a dizájner drogok pedig teljesen felborítottak mindent, hiszen a legerősebb hozzáférhető hagyományos drognál is erősebbek, ezt tanúsíthatom. Mivel a fiatalok még a személyiségük kialakulása előtt kezdenek el drogozni, ezért a drog már a személyiségük kialakulására is hatással van. Iszonyatosan pörögnek agyilag, én például szóvicceket már nem is gyártok, mert úgysem tudnám felvenni velük a versenyt. Persze, ez szerintem evolúció is, nemcsak a drogokról van itt szó. Akik csinálják, azok csinálják csak, egészségükre, érezzék jól magukat tőle, de amikor teszi le őket a cucc, gondoljanak arra, hogy nem kell feltétlenül mindig a földbe csapódni, lehet pattogni is egy picit előtte, hogy a lehető legkevésbé legyen kellemetlen a landolás. Ha az őszinte véleményemet szeretnéd hallani, szerintem minél kevesebb természetes vagy szintetikus ajzószerrel kell minél boldogabban élni. Én azt mondom, hogy az a nyerő, aki nem drogozik, és mégis jót hoz ki magából.

A társaság ragadja el az embert, ha az ilyesmibe belecsúszik, vagy az egyéni szorongások vezetnek a függőséghez?

Teljesen egyéni dolog. Olyan, mint az orosz rulett. Van, aki kipróbálja, és nem csinálja többet, van, aki hétvégenként néha beleszív, és van olyan, akinek onnantól kezdve, hogy kipróbálta, mindig kell. Ez attól függ, ki milyen személyiség, milyen volt a neveltetése, milyenek a génjei, milyen a gondolkodása. Én azért kezdtem el drogozni annak idején, mert körülnéztem a világban, és úgy gondoltam, eleget láttam ahhoz, hogy felfogjam, ide nem fogok tudni beilleszkedni, nem úgy van berendezve, hogy nekem jó legyen. Vesztenivaló híján kísérletezni kezdtem a drogokkal, és így telt el tizenhat év. De ahogy a drága jó Edith Piaf énekli: „nem bánok semmit sem”.

Azt mondod, a koncertek és a fesztiválok jelentik számodra a szórakozást, ott éled a társasági életedet. A hétköznapokból nem hiányzik a társaság?

Van egy lakásom, itt lakom a közelben, a boltban megveszem, amire szükségem van, és néha lejövök ide kajálni. Nincs kedvem kocsmába járni. Nem akarok többet az utcákon műsorozni.

 

Szöveg: Szarka Károly

Fotó: Walter Péter


Megosztás




Címkék

Hozzászólások