Nem érzem úgy, hogy valaha fel fogok nőni

Szerző: Articsóka | Közzétéve: 2016. április 12., kedd 21:55

Az utóbbi évek egyik legeredetibb énekes-dalszerzője, Szabó Benedek a Kapuzárási piknikkel robbant be a könnyűzenei életbe 2013-ban, az albumot élőben már a Galaxisok nevű formációval mutatta be, 2015-ben pedig megjelent A legszebb éveink című második nagylemezük. Bár gyakran hasonlítják Cseh Tamáshoz, inkább külföldi előadók inspirálják. A frontemberrel beszélgettünk a Galaxisok jelenéről és jövőjéről, korábbi zenekarairól, a kortárs magyar irodalomról, Budapestről és Bajáról is.

Szarka Károly interjúja

A Kapuzárási piknik egy szólóalbum volt, a Galaxisok nevű formáció akkor még nem teljesen állt össze. Az a lemez a fiatalok helykereséséről, az önmegvalósítás nehézségeiről szól. A szövegek könnyen érthetőek, nem kell semmiféle megfejtésen gondolkodni, én mégis érzek egy kis öniróniát a szenvedés ennyire direkt módon való ábrázolásában. Jól érzem?

Ezt mindig azok érzik jobban, akik hallgatják. Az önirónia abból fakadhat, hogy tudom, valójában egyáltalán nem vagyok olyan szomorú, mint amilyennek a számaim alapján tűnök. Szeretek panaszkodni meg hisztizni, és ezt érzem is, miközben a szomorú szövegeimet írom. De célzottan ironikus szövegeket soha nem írtam. Tudom, hogy úgy tűnhetnek, mintha azok lennének, de inkább egy nagyon belülről jövő érzés hatja át őket. Sokan mondták, hogy a Kapuzárási piknik a vidékről Pestre költöző emberek egzisztenciális válságát leképező lemez, de ezt én soha nem éreztem. Úgy jöttem Pestre, hogy itt volt a legtöbb barátom, eleve megvolt egy nagy társaság, amibe csak be kellett lépnem. Mintha hazajöttem volna. Szinte menekültem Bajáról, pedig nagyon szerettem, de Pest hatalmas feloldozást hozott, és utólag én sem értem, hogyan születhetett meg az a lemez.

A Kapuzárási piknik utolsó száma, a Hőlégballonok Budapest felettlegutolsó sora úgy hangzik, hogy „nem vagyok jól, de jobban leszek”. Ezzel jelölted ki a második lemez útját? A legszebb éveinkdalaiban már egy távolabbi, külső nézőpont és a nosztalgia is megjelenik.

A második lemez java tényleg emlékekből, az első lemez idejéből megmaradt érzésekből íródott. Akkor éppen teljesen nyugodt voltam. Utólag minden megszépül, én meg amúgy is csak a szépre emlékezem, ami egyébként nagy hibám. A legszebb éveink szerintem arról is szól – gondolj csak A teljesség felé vagy aFelkelek, elmegyek boltba című számokra –, hogy egyik pillanatban úgy érezzük, hogy ezek nagyon jó évek, és már nem is lehetnének ennél jobbak, a másikban azt, hogy rettenetesek, és mennyivel jobb volt régen. Ez az a bizonytalanság, bohém szétszórtság, aminek megvan a maga szépsége.

Nyilatkoztad, hogy ez a két album egy kerek, egész és lezárt történet. Zeneileg érzed úgy, hogy más irányba kell indulnod, vagy harminc körül kezdesz felnőni, és nem tudsz már többet kihozni a szövegekből, amik arról szólnak, hogy részegen állunk a buszmegállóban és idegen helyeken ébredünk?

Igazából egyáltalán nem érzem úgy, hogy felnőttem volna, vagy, hogy valaha fel fogok nőni. Letettem már erről. Az viszont tény, hogy az életem egészen máshogy néz ki, mint öt évvel ezelőtt. Mind a magánéletem, mind az egzisztenciám stabilabb, és nehéz lenne ugyanazokról a dolgokról írni, mint az első két lemezen. Hazugság is volna. Azt hiszem, ebben a témában mindent elmondtam, amit akartam. Nem szoktam már hétköznap hajnali kettőkor aprót csörgetni a zsebemben és éjszakai buszokra részegen felszállni, sőt ritkábban is mozdulok ki. Dolgozom, és azt vettem észre, hogy esténként általában otthon vagyok. Másról szól most az életem, és több lehetőségem van arra, hogy zeneileg is kísérletezzek. Mindenféle nyomás nélkül írhatok olyan számokat, amik éppen eszembe jutnak.

Azt is nyilatkoztad, hogy megkedvelted a munkahelyedet.

Az első album idején kezdtem el a mostani munkahelyemen dolgozni, és az elején nagyon nem szerettem. Furcsa volt, hogy sok év szabadúszás, újságíróskodás és hosteles munkák után egyszer csak bekerültem egy irodába, és ott kellett ülnöm egész nap. Volt bennem egy iszonyatos belső feszültség, és azt hiszem, ez az, ami az első lemezen hallatszik. A másodikon már nem. De ugyanazon a munkahelyen dolgozom négy éve.

Akkor mégiscsak mondhatjuk, hogy felnőttél? Évek óta ugyanaz a munkahelyed, stabil a magánéleted, kevesebbet bulizol…

Nem hagytam ott ezt a munkahelyet, ez igaz. De azért be szoktam rúgni néha hétköznap is. Elég kényelmes ember vagyok, és kár lenne tagadni, hogy szeretem a mostani életformám jó oldalát. Nem kell azon gondolkodnom, hogy miből fogok élni hónap végén. Régen az volt a kérdés, hogy húst veszek vagy bulizom. Ez most fel sem merül. Ráadásul az utóbbi időben tényleg megszerettem, amit csinálok. Megteremtek magamnak egy hátteret, ami mellett, ha időm és erőm nincs is mindig, de van lehetőségem azt csinálni, amit szeretek. Bár az is igaz, hogy néha megkísért a gondolat, hogy nehogy túlságosan elkényelmesedjek, mert az nem tesz jót az embernek, főleg, haalkotómunkát végez. Előfordul, hogy kedvem lenne meginni egy sört délután egykor, ami régen természetes volt, most meg luxuskategória, de nekem összességében jobb így. A barátnőm mesélte, hogy amikor szabadúszó újságíró voltam, ő elment reggel dolgozni, én meg a teraszon ültem mackóalsóban, dohányoztam és cikkeket írtam, és mire hazajött, még mindig ott ültem. Valószínűleg nem éreztem jól magam.

Így viszont csak esténkén és hétvégén jut időd a zenélésre. Sok zenész dolgozik szervezőként vagy producerként, az ilyesmi nem vonz?

Én csak a zenében vagyok kreatív, meg az írásban, de azt már próbáltam, és nem véletlenül döntöttem úgy, hogy mást csinálok. Nem vagyok képes arra az elképesztő pörgésre, amit néhány ismerősöm csinál. Utaznak, mindig ébren vannak, sokkal többet isznak, mint én, és még mindig ugyanazokat a drogokat használják. Annyira pörögnek, hogy már egyhelyben állnak. Én ezt nem tudom csinálni. A kreatív munkák, ahol kötetlen a munkaidő, és mégis magadnak tartozol felelősséggel, hozzám annyira nem passzolnak. Az persze lehet, hogy azért készülnek lassan a számaim, mert a munkám miatt kurva fáradt vagyok esténként. Voltak féléves periódusok, amikor semmit nem tudtam írni, ez viszont független volt attól, hogy volt-e állásom vagy sem. Most megint egy ihletettebb korszakomat élem.

Az Huszonöt című dalt már nem játsszátok koncerteken, mondván, hogy nem lesztek már többé huszonöt évesek. A szövegeid nagyrészt önéletrajzi ihletésűek, de vajon írhat-e valaki negyven-ötven évesen, mondjuk családapaként is ennyire őszintén saját magáról?

A Huszonötöt tényleg nem játsszuk már, és nem tudom elképzelni azt sem, hogy azt énekeljem, ami az Így kezdem el című dalban van, hogy „mindjárt harminc vagyok”, miközben már elmúltam harminc. A Kapuzárási piknikben is át kell írni, hogy „még jól nézek ki”, mert az sem fogja már sokáig megállni a helyét. De a harmadik lemez másféle lesz, szeretnék sűrűbb és hosszabb dalokat írni. Semmit sem muszáj játszani, azt csinálunk, amit akarunk. Várom már, hogy legyen majd hatvan számunk, amiből össze lehet rakni egy koncertprogramot. Ott akarok állni a színpadon ötvenévesen is, de nem arról akarok énekelni, hogy feljött egy régi haverom, ittunk egy pálinkát, meg ilyenek. Szeretném elkerülni, hogy én is olyan magyar bölcsészikon legyek, aki kecskeszakállal, kezében egy pohár vörösborral mesél az élet súlyos dolgairól az őt imádó egyetemista lányoknak.

A Galaxisoknak voltak előzményei, több zenekarban is játszottál korábban. Baján népszerű volt a Gyökkettő, de máshol nem lettetek ismertek. Vidékről nehezebb ma elindulni egy zenekarnak?

Én azt vettem észre, hogy vidéken a ’90-es években kezdődtek a gondok. A ’80-as évek undergroundja nagyon urbánus volt, mégis eljutott vidékre, mindenki ismerte. Baján ott volt a Fórum zenekar, akik skát játszottak és nagy sztárok voltak. Sok újhullámos zenekar alakult a ’80-as évek végén és a ’90-es évek elején is. Az akkori harmincas-negyvenes ismerőseimnek megvoltak az Európa Kiadó és a Sziámi albumai, később a korai Kispálok. Viszont volt egy légüres tér a ’90-es évek végén és a 2000-es évek elején, amikor semmi nem történt. Amikor például megjelent a Tame Impala első lemeze, talán csak ketten voltunk Baján, akik hallottuk, és nem értettük, hogy ez miért van, miközben azt láttuk, hogy tizenéves gyerekek zenekarokat csinálnak, és még mindig Hobo Blues Band-feldolgozásokat játszanak.

Amikor csak a Bravo meg a pop volt, nemcsak a vidék, az egész ország elveszítette a fonalat zeneileg. Olyan zenekarokat, akik Bécsben teltházat csináltak, esélytelen volt Pestre elhozni. Az utóbbi években szerencsére azért történt változás. Szerintem a vidék és Pest között az a különbség, hogy Pesten több az iskola. Sallai Laci, a basszusgitárosunk mesélte, hogy a Fazekas Gimnáziumban voltak zenekarok, akik egymással is rivalizáltak. Olyan lehetett az a suli, mintha egy amerikai filmet néznél. Én közgazdasági jellegű középiskolába jártam, nem tudom egyébként, hogy miért, mivel mindig bölcsész indíttatású voltam. Ott azt sem tudták, hogy zenélek. Egyetlen olyan gimnázium van csak Baján, ahol akkoriban volt valami művészeti élet. Amúgy a legtöbb híres zenekar vidéki volt eredetileg, a Kispál, a Quimby, de még a Hiperkarma magja is.

Az előbb már boncolgattuk a nosztalgiához való viszonyodat. A Gyökkettőnek volt egy ’90-es évek című száma, ami a gyerekkorodat idézi fel. Ezek szerint már kamaszként is múltba vágytál vissza?

Igen, és ez a mai napig megvan. Nem tudtam túltenni magam azon, hogy már nem vagyok gyerek. Csodálatos gyerekkorom volt, és bár azután is nagyon sok jó dolog történt, de úgy érzem, a gyerekkor megismételhetetlen. Tündérvilágban nőttem fel. Nekem egyébként fontos volt a Gyökkettő, és küzdök azért, hogy utólag minél többen megismerjék. Sajnos a net még nem terjedt el annyira, amikor az első zenekaraimmal a 2000-es évek elején elkezdtünk zenélni, ezért nagyon kevés dokumentum maradt fenn abból az időből. Vannak videók, van néhány felvétel, de az egy elveszett időszak. Akkoriban egyetlen koncertünk volt Pesten, a Rocktogonban, ahol aznap este Sallai Laci régi zenekara, a Pygmalion is fellépett. Sokszorzavar, hogy úgy csinálnak az emberek, mintha akkor kezdtem volna zenélni, amikor Pestre jöttem, pedig ha nem lett volna Gyökkettő, nem lett volna sem Zombie Girlfriend, sem Galaxisok.

A Zombie Girlfriend dalszövegei angol nyelvűek voltak. Szeretnél még angolul szöveget írni?

Angol szakos voltam, ezért is szeretek angolul írni. Szeretném még csinálni a Zombie Girlfriendet. Mindig elmondom, de egyik interjúba sem teszik bele – talán mert nem fér bele a narratívába –, hogy tényleg nem olyan zenét hallgatok, amilyet játszom. Egyáltalán nem. Úgynevezett magyart altert például nem hallgatok. Nem azért, mert nem szeretem, hanem mert más érdekel. Valahogy kamaszkorom óta a három akkordos, ereszkedő dallamvezetés jött ki belőlem, de az utóbbi években sokkal több pszichedelikus popot meg garázsrockot hallgattam, mint bármilyen magyar zenét. A Gustave Tiger a kedvenc magyar zenekarom, az ő zenéjüknek meg semmi köze ahhoz, amit én csinálok. Rengeteget fogok még kísérletezni a Zombie Girlfrienddel, a Galaxisok meg azért jó, mert ott a dalszerzői énem elválik a zenehallgatói énemtől. De utóbbinál is lesznek másfajta hangszerelések, az elektromos gitár például nagyon hiányzik már, arra viszont nem kell számítani, hogy orgonás pszichedéliát fogunk csinálni. Vagy legalábbis keveset.

Ma már nagyon sok magyar előadó énekel angolul, és általában nagyon profik, mégsem válnak kultikus zenekarokká. De sikerülhet-e ez ma bárkinek, akár magyar nyelven éneklőknek, amikor ilyen erős a konkurencia, és az internet miatt amúgy is rázúdul az emberekre a rengeteg információ?

Aki angolul énekel, annak külföld az igazi pálya, arra kell koncentrálni. A Middlemist Red is fantasztikus szerintem, de nekik nem Székesfehérvárra kell menni játszani, hanem Európába turnézni. Itthon nem lesz kultikus zenekar, aki angolul énekel. De amit a Kispál, a Quimby vagy a Hiperkarma csinált, most már tényleg elképzelhetetlen, épp azért, amit mondtál: kevesebb zenekar volt, vagy kevesebb jutott el az emberekhez, emiatt pedig sokkal intenzívebben hatott egy-egy újdonság. Most is el lehet érni, hogy szeressenek és emlékezzenek rád, de azt a fajta rajongást, azt a hatalmas bázist ma már szinte lehetetlen elérni. Ezzel nincs is semmi baj, az emberek legalább kiválaszthatják, hogy mit hallgatnak. Én nem kampányszerűen akarok sikert elérni, hanem életművet építeni a Galaxisokkal, és ha eddig türelmes voltam, ezután is türelmes leszek. Nem akarok rögtön Budapest Parkot megtölteni, és az sem baj, ha nem töltöm meg soha.

"Középszerű vagyok, de most már leszarom" – énekeled az egyik számodban. Budapestre költözve szembesültél vele, hogy sok zenész van, akik már fiatalon elértek valamit, és nem is olyan könnyű érvényesülni, mint ahogy elképzelted. Néhány év alatt viszont a Galaxisok is országosan ismert lett. Hogy érzed, hol tartasz most?

Pont most olvastam újra A 22-es csapdáját, amit évente egyszer újraolvasok. Ebben a regényben szerepel Cathcart ezredes, aki képtelen abszolút értékén kezelni a saját teljesítményét, és mindig arra gondol, hogy vannak, akik nála sokkal fiatalabbak, de már tábornokok. Nem gondol viszont arra, hogy rengetegen idősebbek, és még csak nem is ezredesek. Én is hajlamos vagyok azt nézni, hogy vannak nálam fiatalabb, sokkal jobb vagy sikeresebb dalszerzők, de nem jut eszembe, hogy mennyire hálásnak kellene lennem, hogy így alakult az életem és a pályafutásom. Ami azért is furcsa, mert egyébként magabiztosan tudtam, hogy jó dalszerző vagyok, és ha elég türelmes leszek, biztosan történik valami hasonló. Lehet, hogy nem is tudnék dalokat írni, ha időnként nem törne ki belőlem ez a panaszáradat. Tehát abszolút sikeresnek tartom a zenekart, és amiről tizenhat évesen álmodoztam, most itt van és valóság. Ez egy csodálatos dolog.

Szerintem a zenekarban még nagyon sok jó év van, csak túl kell élni a hullámvölgyeket. Ez olyan élmény nekem, amivel eddig nem kellett szembenéznem eddig. Nem az első sikereket nehéz elérni, hanem ami utána jön. Azt a kis megingást, hogy már nem te vagy az új fiú, nem te vagy a friss hús, nem téged rajong körül mindenki. Sokat segít, ha írnak rólad és szeretnek a kritikusok, az úgynevezett szakma, amiről egyébként soha nem tudtam, hogy mit jelent. A verdiktet viszont az mondja ki, hogy elmész Szegedre, és még a tizennyolc évesek is teli torokból éneklik a szövegeidet. A Gyökkettővel helyi hősök voltunk Baján, és mindenki üvöltve énekelte a dalokat, a Galaxisoktól pedig egy kicsit azt is vártam, hogy térjünk vissza ehhez. Amikor az A38 tetőteraszán először hallottam, hogy énekelnek, azt mondtam, hogy végre megint ez van. Írhat bárki bármit, a közönség sokkal többet számít, bár ezzel a saját újságírói múltamat is kérdőjelessé teszem. A lemezkritikát is azért hagytam abba, mert egyrészt nem volt időm, másrészt talán már nincs is létjogosultsága.

Részt vettél egy-egy Európa Kiadó, illetve Kispál és a Borz tribute-album elkészítésében. Példaképnek tekinted őket? Mondtad, hogy nem hallgatsz magyar altert…

Amikor a tribute-lemezeket csináltuk, ezek a zenekarok már nem voltak olyan fontosak nekem. Kispált kamaszkoromban nagyon sokat hallgattam, főleg az első két-három lemezt. Az Európa Kiadót is szerettem, de felületes volt az ismeretségem vele. Sallai Lacival találtuk ki, hogy megcsináljuk ezt az albumot, ő jobban ismeri a ’80-as évek magyar újhullámát, mint én. Megmaradt a zenei újságírói múltamból, hogy meghallgatok évente háromszáz-háromszázötven új lemezt, de ezek között nagyon kevés magyar van, és még ritkábban hallgatok régebbi magyar lemezeket. Tudom, hogy sokan hiszik azt a zeném alapján, hogy leülök otthon, és felteszek egy Cseh Tamás-bakelitet, vagy hogy Quimbyt hallgatok, de ez nem így van. Több közöm van például a Neutral Milk Hotelhez, mint a Kispálhoz.

A Rájátszás című, kortárs magyar irodalmat népszerűsítő projektben is részt vettél, ott Fehér Renátó megzenésített verseit énekelted. Mivel nem szoktad mások szövegeit énekelni, a komfortzónád elhagyását is jelentették ezek a fellépések?

Egyrészt tényleg nem szeretem más szövegeit énekelni, de Renátóval szerencsére jól tudtunk együtt dolgozni. Másrészt inkább az írók hagyják el a komfortzónájukat, tőlünk, zenészektől nem idegen a színpad világa. Közönség előtt játszunk, ugyanúgy, mint máskor, legfeljebb más közönség előtt. A Rájátszás legnagyobb pozitívuma, hogy írókat állít a színpadra. Van közöttük, akinek ez kényelmetlen, de azért általában élvezik. Tíz éve nem gondoltam volna, hogy lehetnek vidéken is ismert sztáríróink. Ennek örülök, mert én sokáig tényleg úgy képzeltem el a kortárs írókat, költőket, hogy molyrágta tweedzakóban ülnek egy kávéházi sarokban, de amikor megismertem Renátót, rácsodálkoztam, hogy így is kinézhet egy kortárs költő. A Rájátszás, a KönyvesBlog és a hasonló dolgok rombolták le ezeket a falakat.

Fehér Renátót foglalkoztatják a generációs kérdések, Potozky László Éles című könyvét és más regényeket is nemzedéki regénynek címkézünk, de szeretjük ebbe a vonulatba sorolni a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlancímű kultfilmet vagy a te zenédet is. Szerinted létezik generációs költészet, vagy minden történet különböző és egyedi?

Az első két lemezünk tényleg ugyanarról a tőről fakad, mint a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan. Minden trend úgy kezdődik, hogy több ember gondol ugyanarra, és nem azért, mert divatból csinálják, hanem mert felszínre kerülnek olyan problémák, amikről hirtelen többek kezdenek el gondolkodni. Ez nagyon fontos sok szempontból, aztán majd jön valami más. Szerintem a generációs költészet, ami az irodalomban és filmben is megjelenik, kicsit olyan, mint a lo-fi volt a 2010-es évek elején. Ennek a Zombie Girlfriend is része volt. Izgalmasan indult, de minden ilyesmit beletettek ebbe a skatulyába, és nagyon hamar tele lett vele mindenkinek a töke, amit persze megértek. Aki most akar ilyet írni, le van maradva. Ugyanezt érzem a generációs regényeknél is.

Foglalkoztatnak a közéleti problémák, vagy továbbra is inkább csak a saját életedből meríted a témáidat?

Saját magamról írtam mindig. Mostanában játsszuk a Beatkorszak című számot, ezzel kerültem talán a legközelebb a közéleti témákhoz. Akinek bármilyen köze van a hatalomhoz, szaros lesz, és ezt soha nem tudja lemosni magáról, ugyanakkor az is rossz, ha valaki folyton azon kattog, hogy milyen rettenetes itt minden. Én is úgy gondolom, hogy nagyon rossz, ami most történik, pedig hazudnék, ha azt mondanám, hogy rosszul élek. Ezt a kettőt el kell választani egymástól. Máshogy gondolkodsz, és ebbe senki nem tud beleszólni. Szembe kell röhögni őket. A közélet nálam így jelenhet meg, de azt ne várja tőlem senki, hogy az oktatás vagy az egészségügy helyzetéről fogok dalokat írni. Ezekről nagyon szívesen beszélgetek, de nem akarom, hogy ez megfertőzze a dalszerzést. A zene pont egy olyan dolog, amivel el tudok menekülni a gondok elől.

A dalaidban többször is énekelsz Budapestről, mint a legjobb helyről. Továbbra is szeretsz itt élni?

Itthon tényleg ez a legjobb hely, ahol létezni tudok. Szívesen költöznék Hollandiába, viszonylag sokat járok oda, de egyelőre Pesten élek és alkotok, itt van a közönségem és itt vannak azok a dolgok, amikről beszélni akarok. Szeretek visszajárni Bajára is, főleg tavasszal meg nyáron. 

Van ott pár dolog, ami itt nincs meg, például az, hogy kimegyek az udvarra, és látom a tejutat meg a csillagokat. Ott van a Duna meg a Sugovica, és ez a vízközelség Pesten valahogy nem működik. 

Baján a város szélén, egy dombon áll az a ház, ahol felnőttem. A hátsó kertben már erdők van. Elindulsz az erdőben, és órákig csak mész. Ez is hiányzik Pesten. Néha jó hazamenni.

A koncertezés és a fesztiválszezon hogy fér bele az idődbe a munkád mellett?

A pénteki és szombati koncertek simán beleférnek. A fesztiválozás nehezebben, de a munkahelyemen tudják, hogy zenélek. Szeretem őket, és szerintem ők is kedvelnek engem. Szerencsés vagyok abból a szempontból is, hogy szeretek kisbuszban utazni úgy, hogy egyik városból sem látok semmit. Fantasztikus dolog utazni és zenélni, de ez nem úgy megy, hogy szétbaszod magad, mielőtt felmész a színpadra. Imádok koncertezni, bár egyszer valaki üzent a zenekarnak, hogy amit a színpadon csinálunk, bohóckodás, és nincs meg benne a méltóság meg titokzatosság… Tudom, hogy vannak nálam jobb frontemberek, és lehet, hogy fekete ruhában, szomorú arccal kellene előadnom ezeket a dalokat, de nem tehetek róla, elkezdek zenélni, és közben automatikusan mozogni is. Más a szobában megírni a számokat, és más a színpadon állni. Jó fiatalnak lenni, együtt lenni azokkal, akikkel ugyanazt csináljátok, és érezni, hogy ott vagytok, ahol lennetek kell.

Fotók: Komróczki Diána


Megosztás




Címkék

A cikk szerzője: Articsóka

Articsóka

Nem zöldség. Művészet. Kultúra. Interjú.

Hozzászólások