Öröm másoknak örömet szerezni

Szerző: | Közzétéve: 2017. március 14., kedd 19:00
Balhé lesz – ismételgette valaki a magyar zenecsatornán látható fura klipben. A dal a 90-es évek második felében tevékenykedő hip-hop-zenekar szerzeménye volt, és bár Az Árral Szemben két lemez után feloszlott, egyik alapító tagja később feltűnt olyan formációkban, mint a Yonderboi vagy a Zagar, DJ Bootsie néven pedig három nagylemezt jelentetett meg. Önállósulása óta is állandó zenésztársak és alkalmi közreműködők veszik körül, élő fellépésein hol triót, hol kvartettet, hol pedig elektroakusztikus nagyzenekart vezényel. Solymosi Vilmossal a Hadik kávéházba ültünk be beszélgetni.
 
Az Árral Szemben, Zagar, Yonderboi, DJ Bootsie – össze tudják rakni a téged kevésbé ismerők, hogy ugyanaz a csávó áll a lemezjátszó mögött? Ráadásul egyéb projektekben is részt veszel. Gondolom, ezeket munkának tekinted?
 
Így felsorolva soknak tűnik, és jól hangzik, ez a fickó pedig ugyanaz, és ugyanolyan munkaszerűen csinálja az egészet, mint aki bejár egy vagy több munkahelyre dolgozni. Egy része persze megélhetés is. Voltak munkák, amiket nem vállaltam el, mert nem fértek bele az időmbe, nem tetszett, vagy egyszerűen csak nem volt kedvem hozzájuk, és itt ne a szeszélyre gondolj. Az a legjobb, ha valami úgy munka, hogy mellette szórakozás is. Vagy inkább fogalmazzunk úgy, hogy egy rendkívüli alkotói közegben eltöltött idő, aminek az anyagi vonatkozásai sem rosszak.
 
Voltak munkáid, amiket megbántál?
 
Igen, volt pár, például Tyson lemeze és az úgynevezett hálája. Rengeteget küzdöttem vele is, a kiadóval is, a stúdióval is. Azért vállaltam el, mert nagyon különbözik egymástól a két világ, az ő nyolcadik kerületi háttere és a műfajt máshonnan szemlélő hozzáállásom távol állnak egymástól, és ezek találkozása érdekesnek ígérkezett. A tartalom, a honorárium, a szerzőségek, mindennel baj volt. Tanulópénznek fogom fel.
 
A kezdetektől fogva megéltél a zenélésből?
 
Középiskola alatt és után csináltam mindenféle alkalmi munkákat, de már egészen korán voltak olyan zenével kapcsolatos dolgok, amik pénzt hoztak: reklámzenék, hip-hop bulik, ahol dj-ztem. És akkor még nem is volt szükségem túl sok pénzre. Fokozatosan mindig annyit adott a sors, hogy meg tudtam élni a muzsikálásból. Egyébként tavaly is sok olyan munkám volt, aminek az elvállalásakor a pénz sokat nyomott a latban.
 
Mióta szólóprojektbe kezdtél, öt-hat évente jelentek meg a nagylemezeid, a legutóbbi 2015-ben, viszont 2016-banjelentkeztél az Ég című EP-vel. Gyorsulás várható tőled?

Az ív és a tartalom ugyanaz, ami eddig is volt, semmit nem terveztem el előre. Csinálni akartam egy lemezt, töketlenkedés nélkül, és benne is vannak a legfontosabb érzéseim, illetve azok a dolgok, amik a leginkább érdekeltek zeneileg. Ezek motiváltak, intuícióból született az egész. Egyébként jó lenne ezt a tempót tartani, egy év, egy EP. Nem tudom eldönteni, hogy racionális belátás, vagy egy régi vágású ember próbálja elengedni a lemezformátumot, és a kornak megfelelő irányba menni, vagyis felvenni néhány számot, csinálni egy-egy kislemezt, és gyakrabban jelen lenni. Ez nem is lenne ellenemre, de egy olyan klassz nagylemeznél, aminek a hetvenöt százaléka rendben van, kevés jobb dolog létezik, még ha egy EP is lehet tartalmas. Azon nem nagyon gondolkoztam, hogy az első három lemez miért jelent meg ilyen lassan. Mindig összegyűltek a vázlatok a számítógépemen, egy idő után pedig láttam, hogy már elegendőek egy lemezhez, és akkor azt mondtam, rázzuk gatyába, a befejezés és megjelenés között viszont mindig eltelt egy vagy másfél év. Ez nem mentegetőzés, eleve ilyen ráérősen ment mindent, és ezen felül ott volt még a kiadókkal való huzavona.
 
Ha utóbbi folyamatokat leszámítjuk, éreztél olyat, hogy ha gyorsabban készülnek el ezek a lemezek, akkor elégedettebb lennél velük, vagy így is kerek egésznek érzed őket, és nem változtatnál rajtuk?
 
Tartalmilag, vagy mondjuk úgy, művészileg nem változtatnék rajtuk, legalábbis ennyi idő távlatában. Hosszabb idő elteltével talán igen, de az meg hülyeség volna, mert ha egy régi számot átírnék, az már egy másik szám lenne. Szerintem az lett volna jó, ha aktuálisabban, célirányosabban érte volna el a hallgatókat és a kritikusokat egy-egy lemez. Az, hogy a legutóbbi nagylemez, az In Solem Verti másfél évet hánykolódott még a fiókban megjelenés előtti állapotban, szerintem sokat visszavett a lendületéből. Az előző, Holidays in the Shade is megjelenhetett volna már egy évvel korábban. Az egy jóval alaposabban előkészített megjelenés volt, a kiadó akkor még nagyobb hangsúlyt fektetett a promócióra, ami a következő albumnál már egyáltalán nem volt fontos. Feldobták egy zötyögő szekérre, már ha zötyögött egyáltalán. De azt hiszem, minden ilyen típusú zenének hasonló a sorsa, szépen elcsordogál a semmibe, hacsak nem kap gellert a SoundCloudon vagy valami szuper blogon, vagy ha nincs egy nagyobb törzsközönsége, akiket meg tud vele örvendeztetni, és ahonnan jön olyan visszacsatolás, ami miatt nem érzi kárba veszett munkának.
 
Az olyan alkotók számára, akik azt mondják, kizárólag a maguk örömére alkotnak, nyilván nincs kárba veszett munka. Amikor zenét írsz, foglalkoztatnak a várható reakciók, hogy kik és hányan fogják hallgatni? Úgy tudom, az első lemezeknél például fontos érv volt az angol címek mellett, hogy külföldön is eladható legyen.
 
 
 
 
Szerintem klassz, ha valaki saját nyelvén nevezi el a számokat, és az instrumentális számoknál nincs is meg az a veszély, hogy a BBC One nem játssza őket le a szövegük miatt. Rengeteg skandináv jazz- vagy német techno-zenekar nevezi el a saját nyelvén a számokat, ráadásul annyira kifejező a hangzásuk, annyira illik a számhoz, hogy sokkal jobb, mintha angol lenne. Engem viszont nem igazán foglalkoztatott az elején, hogy milyen nyelvű címeket adjak. De ha most például az Égnek Sky lett volna a címe, annál közhelyesebb angol szót nem tudtam volna kitalálni.
 
Ilyen cím ehetett volna még Love...
 
Igen. Az Ég esetében azért is szerencsés a magyar cím, mert többféle értelmezése lehet. Angolul lehetett volna még Burn is, de annak megint más a jelentése, nem is adja teljesen ennek az anyagnak a tartalmát, és szintén közhely. Visszatérve a kérdésre, a kiadónak ma már nincs semmiféle elvárása, és nem trehányságból vagy hanyagságból, hanem mert engem már elfogadtak önjárónak, aki biztos a dolgában, így valószínűleg nem is akar senki beleszólni a munkámba. A közönségre viszont szoktam néha gondolni, miután már kirajzolódott, hogy milyen egy szám húzása. Előfordul, hogy szándékosan próbálom szélesíti a hallgatói kört, bár szerintem rosszul sül el, ha valaki mindenáron aktuális dolgokat erőltet bele a munkáiba, főleg ha konzekvensen egyirányú az alkotói pályája. Ha kitalálnám, hogy sokkal táncosabb lesz a zeném, nem biztos, hogy működne, de az sem lenne jó, ha minden albumom olyan lenne, mint a Silent Partner. Nem vagyok az a nagymenő arc, aki azt mondja, leszarja, hogy mit gondol a közönség, mert kizárólag magának csinálja. Én is magamnak csinálom, persze, de örömet okoz nekem az is, ha másoknak is örömet okozok vele.
 
A kérdés megfordítható úgy is, hogy előfordul-e, hogy kísérletezel valamivel, sejted, hogy nem fogják szeretni, de mégis megcsinálod?
 
Igen, a Rokka című szám például egy ilyen kísérlet volt. Amikor készült, tudtam, hogy lesz némi csodálkozás, bár ekkora kommentcunamira nem számítottam. Az Árral Szemben-időszakban, 1995 és 2000 között még nem volt ilyesmi, pedig akkor is kaphattunk volna mindenfélét, ha lett volna Facebook, ahol mindenki a végletekig el tudja ragadtatni magát. Akkor más módon kaptuk, most meg kommentekben küldenek el az anyámba, vagy írnak le olyanokat, hogy négy percben hazavágtam egy életművet. Ugyanakkor jött egy csomó olyan ember is, akinek előtte nem voltam a hallgatólistáján, tehát mégis jól sikerült a kísérlet. A klipjét nem szeretem, és nem az ugráló és twerkelő lányok miatt, ők nagyon jók, viszont érthetőbben kellett volna elmagyaráznom az alkotóknak, hogy mit szeretnék. De ezek már részletkérdések. A hip-hop-korszak óta foglalkoztat, hogy olyanokat is meg tudjak szólítani, akiket nem érdekelnek ezek a zenék. Akkor is hallgattak minket rockerek, olyanok is, akik azt mondták, hogy utálják a rapet, de ahogy mi csinálunk, az tök jó, még ha szerintük lehetett volna zúzósabb is a zene. Az eredetiség, a stílus, a szöveg tetszett nekik. Voltak bölcsész haverjaim, akik szintén szerették. Most is vannak diszkós arcok, akik megértik a Rokkát vagy a Maradj méget, mert van bennük valami, ami az övék is. Az a jó, ha valamivel eljutok hozzájuk, és később többféle stílusú zenével is meg tudom szólítani őket.
 
Az, hogy magyar népdalok motívumait is a zenédbe integrálod, egyfajta küldetés, vagy egyszerűen csak sok minden érdekel, és ebbe a körbe tartozik a népzene is?
 
Most például finn kórusművek kerültek a kezeim közé, nagyon érdekesek, de nem biztos, hogy fel fogom használni őket. Olyan sokféle dolog van a gépemen, hogy fene tudja, mi mikor kerül majd elő. A saját nyelven előadott dolgok – leszámítva a kevésbé származás-specifikus műfajokat – általában érdekesek, hiszen az összes szó vagy hangsúly hordozza a néplelkületet, és ez akkor is hatásos, ha az adott nyelvet nem ismerjük. Nekem a magyar népzenével kapcsolatban nem volt soha küldetéstudatom. Úgy indult az egész, hogy a Táp Színháznak volt egy darabja, amihez készült egy válogatáslemez is. Sok modern és underground zenében tevékenykedő mukit összefogdostak, eléjük raktak egy kupac népzenei lemezt, és mindenkinek választani kellett egyet. Én akkor csináltam lovas számot, a Horseriderst is. Stílusgyakorlatnak indult...
 
Ez a szám került be A helyszínelők című sorozatba is, és Kölnben, az EU-csatlakozási ünnepségen is ezzel léptetek fel.
 
Igen, ez lett a non plus ultrája ennek a dolognak. Szerintem azért tetszik sokaknak, mert ott van egy dj, aki szkreccsel a lemezjátszóval, közben van egy gitáros, és van egy csellós is, aki virtuóz módon játszik. Hibrid, sokszínű, a modern és a klasszikus ötvözete, ezért eshetett ránk a választás Kölnben is. Általában nem tudják, hogy ez egy magyar szám, csak azt érzik, hogy egzotikus.
 
Ahogy a török étteremben sem lehetsz biztos benne, hogy török kaját eszel, vagy a kínaiban kínait, de azért mész oda, mert szokatlan ízekre vágysz.
 
Igen, és csak annyit tudsz, hogy nem gulyás. Egyébként már azelőtt is hallgattam népzenét, hogy ezt a számot megcsináltam volna, de az a munka kinyitott bennem valamit. Elkezdtem táncház-lemezeket hallgatni, és a soul-rap vagy az ambient mellé mindig beúszott valami jó kis hegedűszó az Alföldről. Kialakult, hogy ezt mindig lehet adagolni, mint egy szuperfűszert. Az embert természetesen érdekli az őt körülvevő család, a gyökerei – amit a kulturális környezetéből lát és hall. Engem legalábbis mindig érdekelt, és belekívánkozott a dalaimba. Nem akarom nevelni a népet, de olyan dolgokkal sem szeretek foglalkozni a munkáimban, amikhez semmiféle kötődésem nincs. Bár ez is az alkalomtól függ.
 
 
Kamaszkorodban mégis az amerikai hip-hop hatott rád a leginkább, miközben mindenki Cseh Tamást, vagy később Kispált hallgatott. Az Árral Szembent is a 90-es években alapítottad, amikor itthon még finoman szólva sem voltak mély gyökerei ennek a műfajnak.
 
Érdekes felvetés! Nem találtam másban meg azt, amit a hip-hopban igen, és tényleg rapzenét hallgattam, méghozzá kizárólag amerikait, mert például az angol nem érdekelt. Ezekkel a nagyon füstös, nagyon morcos brit cuccokkal ma is hadilábon állok. Hallom, hogy jók, de valahogy nem érintettek meg soha. Az amerikai rap viszont megtámogatta azt a receptet, amit magamban összekutyultam, és főleg a ’80-as évek végétől a ’90-es évek közepéig terjedő időszak inspirál a mai napig. Később a német és francia rap is érdekelni kezdett. De ha már Cseh Tamást említetted, őt én is hallgattam, bár akkor még mást jelentett A hatvanas évek mondanivalója, nem beszélgettünk róla otthon a szüleimmel. Pedig nagyon szép, iszonyatos súlya van Bereményi minden szavának és Cseh Tamás előadásmódjának. Az Árral Szemben zenekarból Benskivel sokszor felraktuk az Antoine, Désiré és a szél című számot, viccnek szántuk, röhögtünk, hogy lehet ilyet kitalálni, és csak később értettem meg, hogy ez mennyire súlyos ars poetica. Vagy ott volt még Szemző, Mártha, a 180-as csoport… Ezek hasonló súlyú produkciók szerintem. Mások, de mindegyiknek jellegzetes a hangulata. Vannak felemelő pillanataik és szomorkás, merengős dolgaik. Ez volt az a korszellem, ami megfogott, de közben hallgattam Pet Shop Boyst és A-hát, amiket szintén jónak tartok ma is.
 
Hogy emlékszel a magyar rapzenekarok közötti rivalizálásra? Ganxstáékkal nem kedveltétek egymást..
 
Ganxstáékkal tényleg rivalizáltunk. Miközben megcsináltuk az első Árral Szemben-demókat, és senki sem tudta még, kik vagyunk, ők befutottak. Mi ezt akkor úgy éltük meg, hogy bejöttek a mi játszóterünkre, és odaszartak. A Ki a fasza gyerekben vannak konkrét Árral Szemben-sorokra való reflektálások, de mi is beszólogattunk nekik a Keverjük a betont című számunkban. Ganxsta akkor be volt pipulva, de utólag azt mondta, ez egy kulturált anyázás volt, és nyilván bennünk sincs már tüske. Akkor idegesítőek voltak, rockerként nem tűntek hitelesnek, a zenéjük sem tetszett, viszont ötször nagyobb figyelmet generáltak, mint mi, akik hitelesnek és jónak tartottuk magunkat. Sok formációval hadilábon álltunk, keményen osztottuk az igét.
 
Ganxsta tényleg nem a gettóban nőtt fel, nem volt gengszter, de ez rólatok sem mondható el.
 
Ez igaz, Benski itt nőtt fel a 11. kerületben, én meg a kertvárosban. A magunk nyelvét, a magunk mondanivalóját kellett megteremtenünk, kitalálni az egész játékot itt Kelet-Európában, viszont Magyarországon a ’90-es években egy ilyet nehéz volt keresztülvinni. Voltak kiadók, lemezeladások, pörgött minden, bár ijesztő méretű volt a színvonaltalanság. A hip-hop műfajon belül megvolt Ganxsta Zolee és az Animal Cannibals része, mi pedig a kettő közé egy olyan realisztikus produkcióval akartunk betörni, ami nem káromkodik, de sokkal nyersebb, nem akar jópofa lenni, és nagyon kritikus. Ezért megijedtek tőle a kiadók, nem láttak benne semmit, és végül a Record Express, a legnagyobb dance-kiadó vállalt fel minket. Az már más kérdés, hogy később már nem tudtunk olyat produkálni, mint addig.

 
 
 
 
 
Nem hiányzik ez a műfaj?
 
Nem! Bár néha vannak ilyesmi ötleteim, de fogalmam sincs, miről tudna szólni, hova tudott volna fejlődni 2000 után. Ettől az egész szubkultúrától eltávolodtam, a közeg meg pláne nem hiányzik. Már akkor is nyomasztó volt, és Benski előbb érezte ezt. A zenétől amúgy ő sem távolodott el, most is dj-zik, és sok zenével kapcsolatos dologban van benne. Azt sajnálom, hogy akkor nem tudtunk új számokat írni, de levelezünk, beszélünk, néha összejövünk, és mindig az a vége, hogy valamit kellene együtt csinálni.
 
Sokan megfordultak már a zenekarodban, köztük olyanok, mint a régóta veled zenélő Lázár Tibor, a Zagar dobosa, vagy a fúvós hangszereken játszó Vázsonyi János, aki szintén tagja a jelenlegi triónak, és a legkülönfélébb stílusú formációkban látok felbukkanni. Hatnak a dalaidra ezek a zenésztársak, vagy alapvetően magányos alkotó vagy?
 
Inkább az utóbbi. Nem mondanám, hogy inspirálnak, inkább tökéletesen kiegészítik, megvalósítják azt, amit elképzelek. Nem azért, mert akarnok vagyok, hanem mert kitalálom a zenét, megmutatom, elmondom nekik, hogy mit szeretnék, általában tudják, érzik, és a saját szájuk íze szerint megcsinálják. Tibivel szoktuk összerakni a dalokat, kettőnk munkáján nagyon sok múlik. Ezeket a számítógépen megcsinált dolgokat teljesen át kell ültetni élőre vagy élőben előadhatóra, és az ő megérzései fontosak a végeredmény szempontjából. Vázsonyi János az előző felállásban csellózó Márkos Albert után került a zenekarba, mivel akkor pont egy olyan szólista hiányát éreztem, aki szaxofonon és más fúvós hangszereken is játszik, de számított a hangosíthatóság és a mobilizálhatóság is. János ráadásul az az ember, aki érti a modern műfajokat is, hatalmas műfaji ismerettel rendelkezik, játszott már ilyen típusú zenére, jó mesterei voltak, és valahogy egyértelmű volt, hogy ő kell a zenekarba.
 
Az elején már beszéltünk róla, hogy nagylemez-formátum kezd kimenni a divattól, és amúgy sem a lemezeladás jelenti a fő bevételt egy zenésznek, mivel az interneten szinte minden elérhető. Könyveket azért még veszünk és olvasunk néha, de mintha filmekből is kevesebbet néznénk, sorozatot viszont annál többet.
 
Bevallom, egyiknek sem vagyok rendszeres fogyasztója, mindegyikből csak egy kicsit szoktam, mivel sok időt vesznek el. Emlékszem, nemrég felmerült, hogy a könyvek helyett jönnek majd a tabletek, szerencsére nem így lett, és azért még mindig van néhány író, aki befut, és képes sok könyvek eladni. Éppen itt a Hadikban voltam Bartis Attila könyvbemutatóján, és öröm volt nézni, hogy az emberek alig fértek be. Mostanában láttam néhány érdekes filmet is, ilyen volt a Felhőatlasz, a Vadászat. A sorozatokkal kapcsolatban igazad van, kialakul a függőség, megszereted a szereplőket, és mindig számíthatsz rájuk. Gyakran találkoztok, de csak rövid időre.
 
Ott vannak a szobádban, de nem kell beszélgetned velük.
 
Néhány évvel ezelőtt Deutsch Gáborral lementünk egy tanyára. Ő a saját lemezén, a Turning Thirty-n kezdett el dolgozni, én meg a Holidays in the Shade-et csináltam. Alkotói magányra vágytunk, közben sütögettünk, iszogattunk. Megegyeztünk az elején, hogy a Maffiózókból esténként csak egy epizódot nézünk meg, erre három részig meg sem álltunk, ami pedig már az alkotás rovására ment. Ez volt az első sorozatok egyike, ahol mozifilmszerű megoldásokat alkalmaztak. Ismerem az újabb sorozatokat is, de a Twin Peaks és a Maffiózók óta nem néztem semmit. A Twin Peaksnek gyerekkoromban imádtam a zenéjét, tetszettek benne a nők, a misztérium, de most, hogy újra láttam, csalódás volt. A színei is furcsák lettek. A régi mestermű ma már egyáltalán nem tűnik különlegesnek. Annyira igazságtalan a világ, nem?
 
A régi zenék kevésbé tűnnek bénának, mint a filmek vagy a sorozatok? Vagy segít rajtuk, hogy bizonyos divatok újra visszatérnek?
 
A rapben és az elektronikus zenében is sok minden elavult. A Massive Attack még tartja magát, a Public Enemy vagy a Beastie Boys is, a régebbi zenéken meg segít a nosztalgia. A Simon and Garfunkel például ma is úgy jó, ahogy van.
 
Ha már más művészeti ágak felé is kalandoztunk az előbb, érdekelne, mennyire fontos neked a vizualitás? Szereztél már filmzenét, és a fellépéseidet sokszor kíséri vetítés.
 
Nincsenek komoly vizuális képességeim. Megfognak színek, képek, hangulatok és jelenetek, talán jobban, mint az átlagembereket, de ezek csak arra jók, hogy elindítsanak valamit bennem. Ritkán mesélek ilyen érzeteket Kemurinak, a VJ-nek, mert ha meg is hallgatja, a végén valami tök más lesz belőle. Nem árt, ha az ember másokra bíz olyasmit, amihez nem igazán ért. Sokáig nem akartam vetítést, azt szerettem volna, ha az emberek a zenészeket nézik, és maguk képzelnek el valamit. A helytől is függ, hogy van-e vetítés. A Müpában például így játszottunk, az nagyon klassz volt.
 
Az első lemezed kimondottan melankolikus volt, a későbbiekre ez kevésbé igaz. Egy-egy album a pillanatnyi hangulatodat tükrözi, vagy korszakokat zársz le velük?
 
Is-is, mindkettő. Néha csak utólag derül ki, hogy egy időszakról szól, vagy azt zárja le. De a szomorúság mindenképpen jó múzsa. 
 
Akkor minden fiatal művész legyen szomorú?
 
Bár nem egy szerencsés állapot, de hatásos, és annál jobb, ha elmúlik. Az biztos, hogy az az időszak valóban nem volt jó, és akadt még ilyen. Jó ideje viszont már nem tudok olyan mélyre kerülni. A depressziónak is vannak fokozatai, van, aki gyógyszerfüggő lesz, és van, aki csak nehezen jön ki egy pokoli állapotból. Szerintem a második lemez már csak sötét, és kicsit felnőttesebb. Az elsőről sok szomorú pillanat ugrik be, viszont a fogadtatásáról meg csak boldogság. Különben pár éve lettem csak oldottabb. 
 
Ebben a zene segített?
 
Azt hiszem, igen. De erre nincs szabály, alkati kérdés, hogy segít-e valakin, ha zenél. Van, akit a depresszió teljesen megbénít, gúzsba köt, és akkor nem is alkot, mert nem tud igazán elmélyülni, nem képes leírni egy sort sem, nem hallja meg a hangokat. Nekem viszont terápia volt. Ha nem alkottam volna, nem is tudom, mi lett volna velem. Bár erre meg azt mondhatná egy orvos vagy egy pragmatikus apafigura, hogy az lett volna az igazán jó, mert akkor elmegyek dolgozni, és rendes ember leszek.
 
Szöveg: Szarka Károly
Fotók: Walter Péter

Megosztás




Címkék

Hozzászólások