Hajónapló első fejezet - Egyedül a Zeneakadémián

Szerző: Articsóka | Közzétéve: 2013. november 5., kedd 22:00

Hosszú várakozást követően – mondhatni jelentős csúszással – október végén átadták a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem restaurált otthonát. Az épületet, ami évtizedeken – pontosabban évszázadon – át volt Budapest egyik, ha nem legkiemelkedőbb zenei bástyája.

Gyönyörű az Opera, nagy az Erkel Színház és kristálytiszta a Művészetek Palotája hangzása. Mégis érezhető, miért itt préselték a jegyszedő nénik az utolsó diákot is be Szvjatoszlav Richter koncertjeire. Máshol valószerűtlen lett volna. Valószerűtlenek a mozaikok, az oszlopok, a masszív, ám családias épület, a tantermek mellett levő koncerttermek. Csak itt fordulhat elő, hogy az akadémisták tapsvihara az utolsó ráadást követően is színpadra szólítsa a legkiválóbbakat, miközben a zsöllye már a ruhatár felé tartana. Készíthetnénk videóriportot, tárhelyet nem kímélve csodás képekkel, zenékkel. Értelmetlen. Egyetlen megoldás van csak, hogy megtudjuk a választ a kérdésre: „Miért az Akadémia?” Szálljunk le a villamosról a Király utcai megállóban. Sétáljunk át a Majakovszkij utcán, és üljünk be a fiatal Kocsis, Ránki és Schiff Beethoven hármas versenyére.

Ősz van, megérkezett az első megfázási hullám. Minden hangmérnök pont ekkor szereti megejteni szokásos éves élő koncertfelvételét a hörgőhurutról. Az előjelek baljósak, a jegyek drágák. Egy szólókoncert mindig rizikó. Mi garantálja, hogy nem ismétlődik meg az a kábult rémálom, amit egy méltán elfeledett hárfaművész estjén éltem át? Hol születik meg az az élményanyag, ami másfél órán át érdekessé tud tenni egyetlen hangszert? Ezek és hasonló kételyek cikáznak át agyamon minden alkalommal szólóhangversenyre indulva. A helyszín megnyugtat. Mindenki a régi. Diákok fent, nagymamák oldalt, alul a szerencsések. Kilencven perc szünet nélkül, említi a jegyszedő kisasszony. Kezdés pesti idő szerint „fél nyolc”.

Valakinek viccesen jegyeztem meg: „Igen, egyedül lép fel, mert ha a triójával jönne, a gázsijukat nem tudnánk kifizetni." Herbie Hancock a veszprémi csarnokot töltötte meg, mikor elhozta River: The Joni Letters című Grammyvel frissen kitüntetett albumát. A Budapest Sportarénában Chick Corea bandája (Return to forever) inkább showt adott, mintsem remek koncertet. Nem szeretem a turnén lévő zenészeket. Magyarország periférián van mostanában, és túl kevés jel mutat abba az irányba, hogy mások is lehetünk, mint egy bejegyzés a zsúfolt koncertnaptárban.

Hirtelen maradunk egyedül a nagyterem díszes falai között. Ismeretlen mesét hallunk egy világról, ahová csak ritkán pillanthatunk. Két szám és huszonöt perc az eszmélésig: a fantázia határtalan. Egyetlen valóság létezik. Az, amiben megszűntek a rádiószerkesztők szűken mért percei. Eltűnnek a bakelitlemez oldalainak korlátai, csak egy folyamatosan terebélyesedő zongora marad. Nincs székrecsegés, cukorpapír zizegés. Orvost sem kell hívni egyetlen fulladásos halál megállapításához se.

Brad Mehldau két órán át mondja történeteit. Párszor megáll, izzadó tenyerét szertartásosan megtörli, folytatja.  „Első budapesti szólókoncert"- olvasható a jegyen. Megszerettük. Csillogó tekintetét látva csak reménykedni lehet, hogy nem az utolsó.

 

Brad Mehldau, Zeneakadémia, 2013.11.5.

Szerző: Nagy András


Megosztás




Címkék


hajónapló  zene  

A cikk szerzője: Articsóka

Articsóka

Nem zöldség. Művészet. Kultúra. Interjú.

Hozzászólások