Két évvel ezelőtt zsidóztak, most csahos vagyok

Szerző: | Közzétéve: 2015. december 15., kedd 23:49
Az Emberi Jogok Világnapja alkalmából Jeney Orsolyával, az Amnesty International igazgatójával beszélgettünk csahosságról, elhivatottságról és a levélírás erejéről. - Kelemen Anna interjúja
 
„Cionszajha, akit az USA és Izrael pénzel. Hivatásos magyargyűlölő. Remélhetőleg belátja majd, mekkorát hibázott, mikor már pár bicska kiáll a mellkasából. Golyót minden ilyenbe” - néhány rólad szóló cikk alatt szabályos kommenthadjáratot lehet olvasni. Törődsz ezzel, el szoktad olvasni, miket írnak az emberek?
 
Nem tudom kikerülni, tenni se tudok ellene, ezért az a dolgom, hogy megtanuljam elfogadni. Néha ventillálok rajta a barátaimmal vagy a munkatársaimmal egy kicsit, de aztán el is felejtem. Nyilván tiszteletben kell tartanom mások véleménynyilvánítási szabadságát, csak éppen a golyós-bicskás típusú megjegyzések nem ebbe a kategóriába tartoznak. Ez amúgy még egy egészen kellemes gyűjtés, sokkal durvábbakat is kapok. Ami nagy változás a kommentekben, hogy két évvel ezelőttig főleg zsidó voltam, most meg már csahos. 
 
Az mit jelent?
 
Azt, hogy nem zsidó vagyok, csak szolgálom a zsidókat, az ő érdekeiket tolom előtérbe. Ez a legújabb. De nem csak a kommentek durvák, amikor megnézem az ismeretlenektől jött üzeneteimet a Facebookon, az is megdöbbentő élmény. Valaki például múltkor azt írta, ne hangoztassam, hogy erdélyi vagyok, mert az Erdélyre nézve szégyen. Nem olyan régen töröltek is az oldalról, annyian jelentettek fel arra hivatkozva, hogy nem létezem. 
 
Nem gondolkoztál még azon, hogy valamilyen módon összegyűjtöd ezeket az embereket, és személyesen találkozol velük, mintha fórumot tartanál? Hátha jutnátok valamire.
 
Ha kérdést vagy kritikát kapok, nagyon sokszor reagálok személyesen, nyitott vagyok a párbeszédre. Az érdekes ebben inkább az, hogy ha válaszolok egy-egy kérdésre, megmutatom tényszerűen, hogy nincs igaza a kommentelőnek, akkor azonnal elhallgat, nem alakul ki semmiféle beszélgetés. Ráadásul mindig ugyanazok a kérdések jönnek, legtöbbször az, hogy hol voltunk 2006-ban. Erre azt tudom mondani, be kell írni a Google-be, hogy Amnesty 2006 rendőri túlkapások, és azonnal kidobja a gép, hogy az elsők között voltunk, akik felhívták a világ figyelmét arra, mi történik Magyarországon. Amikor ezt belinkelem a kérdezőnek, véget ér a történet, nem ír többet. Nagyon limitáltak az erőforrásaink, és azt érzem, felesleges lenne találkoznom azokkal, akiknek bármit írok, végül úgyis odáig jutnak el, hogy eltűnnek vagy lekurváznak.
 
Ahogyan látom, a legtöbb vád azért éri az AI-t, mert keveset foglalkozik a magyar kisebbség jogaival.
 
Tízből tíz alkalommal bántásként élik meg az emberek, amikor azt mondom, jogi szempontból a Szlovákiában élő magyar kisebbség ugyanolyan kisebbségnek számít, mint a szlovén kisebbség Németországban vagy a jezidi kisebbség Irakban. Ez nem bántás. Ezek mind nemzeti kisebbségek, és az Amnesty az ő jogaikért igenis kiáll. Az éves jelentéseinkben mindig benne van, hogy mely szomszédos országainkban milyen a nemzeti kisebbségek helyzete. Azt kell mondanom, hogy hála az égnek, a magyar kisebbséget durva, rendszerszintű jogsértés ritkán éri, ha pedig éri, van joga ügyvédhez fordulni. Másrészt ott van a magyar állam egy külügyminisztériummal, ami nálunk sokkal nagyobb jogkörrel rendelkezik, és azt gondolom, az is a kötelességei közé tartozik, hogy lépjen ilyen esetekben. Azt kellene megértenie az embereknek, hogy az Amnesty alapvetően egy nemzetközi szervezet.
 
Most nagyjából négyszáz fő körül mozog a magyar támogatók száma, ez nemzetközi viszonylatban milyen eredmény?
 
Nem túl jó. Azt tapasztalom, hogy a magyar emberek zömét se pro, se kontra nem érdekli, mi történik a határainkon kívül. Még a támogatóink körében sem gyakori jelenség, hogy havonta másfél kávényi pénzt rendszeresen rászánnának arra, hogy működjön itthon egy független nemzetközi jogvédő szervezet. Az elmúlt hat évben, amit az Amnesty-nél töltöttem, azt vettem észre, hogy ha az itthoniak ki is tekintenek az országból, legfeljebb a külföldön élő magyarsággal foglalkoznak. Ezzel nincs semmi baj, azzal viszont igen, ha fröcsögnek amiatt, hogy az Amnesty mással is foglalkozik. Mi arra esküdtünk fel, hogy a világ megmentésén dolgozzunk, tűnjön ez bármennyire pátoszosnak; és ezt azok pénzéből tesszük, akik az ügyünk mellé állnak. A financiális függetlenség nagyon fontos, kormányzati vagy kormányközi pénzt nem csak a magyar, hanem semmilyen államtól nem fogadunk el, legfeljebb emberi jogi képzésekre, akkor is csak a nemzetközi elnökség jóváhagyásával.
 
 
Azt kimondhatjuk, hogy Magyarországon kevésbé van rátok szükség?
 
Inkább azt mondom, hogy isten ments, hogy bármikor szükség legyen ránk, mert az azt jelenti, nagyon nagy baj van Magyarországon. Ez nem túlzás, a jelenlegi egyik legfontosabb ügyünkben egy olyan el salvadori nőért, Teodora del Carmen Vásquezért küzdünk, aki halva szülte meg a gyerekét, és emiatt harminc év börtönbüntetésre ítélték gyilkosság gyanúja miatt. El Salvadorban nagyon szélsőséges abortuszellenes törvény van hatályban, és az elvetélt vagy halott gyereket szülő nőket gyakran gyanúsítják abortusszal, ami minden esetben, még az anya életének veszélyeztetése esetén is bűncselekménynek számít.
 
Ez a szembeállítás kicsit „Afrikában éheznek” típusú érvelés, nem?
 
Lehet, de attól még tény, hogy a világ számos pontján brutális állapotok uralkodnak, olyanok, amilyeneket itthon szinte elképzelni sem tudunk. Egyébként az előbb említett zárt szemlélet miatt ezekkel a történetekkel sem tudunk több embert megmozgatni, mint ahányan amúgy is mellettünk vannak.
 
Teodora története benne van abban a tízben, amire az idei Levélíró Maratont http://www.amnesty.hu/leveliromaraton/ építettétek. Tényleg számít valamit, ha levelet írunk El Salvadorba, hogy engedjék ki a börtönből ezt a nőt? Nehezen tudom elképzelni, hogy ez az ottani hatóságokat befolyásolni tudná.
A Levélíró Maraton emberek millióit mozgatja meg, tavaly például több mint hárommillióan írtak üzenetet a jogsértések áldozatainak és a hatóságoknak. Ez azért fontos, mert a kampány nélkül nagyjából senki nem tudna ezekről az esetekről, így viszont iszonyatosan nagy port kavarnak. Képzeld el, hogy naponta nem két emailt kapsz, hanem nyolcszázezret. Tavaly volt egy eset, egy tizenhat éves nigériai fiút kínzással rávettek, hogy vallja be, ellopott három mobiltelefont, ezután halálra ítélték. A Levélíró Maratonon nyolcszázezer levél érkezett az ügyében, elkezdett vele foglalkozni a világsajtó, ami akkora nyomást jelentett, hogy törölték az ítéletet, és szabadon engedték a fiút. 
 
Itthon is ennyire erős a hangotok?
 
Évről évre hatékonyabbá válik a működésünk, ezzel párhuzamosan romlik a kapcsolatunk a kormányzattal. 2006-ban Balog Zoltán még az emberi jogi bizottság elnöke volt, akkor egy beszédében ránk hivatkozott a rendőri túlkapások ügyében. 2010 decemberétől, amikor a törvénykezés miatt sérült a média- és vallásszabadság, elindult egy azóta megállíthatatlan folyamat. Magyarország akkor elkezdte húzogatni az oroszlán bajszát, alapvető értékeket vett semmibe, amit mi nem hagytunk szó nélkül, ebből is látszik, hogy foglalkozunk magyar ügyekkel, ha kell. 2012-ben Rétvári Bence azt mondta, hogy ha sérülnek a vallásjogok Magyarországon, meghívja az Amnesty munkatársait egy pezsgőre. Egy éve a strasbourgi bíróság megállapította, mely pontokon sérülnek a vallásjogok Magyarországon, Twitteren rá is írtam Rétvárira, hogy hol a pezsgő. Sehol, persze, de nem is ez az érdekes. A közmédiában 2011 májusa óta egyszer szerepeltem, három vagy négy hónapja meghívtak menekültügyben, meg is lepődtem. Érdekelne, miért nem hívnak soha, de van lényegesebb dolgunk, mint ezt kutatni.
 
Ha már menekültkérdés: nem vagy az az irodában ücsörgő igazgató, az elmúlt hónapokban sokat voltál terepen, a határon, mégis nagyon sokszor hangoztattál olyasmit, ami elsőre teljesen értelmetlen szőrszálhasogatásnak tűnt. Többször elmondtad például, hogy az illegális bevándorló megnevezés jogilag nincs rendben, helyesen irreguláris menekülő lenne. Ez miért volt fontos? 
 
Nagyon sok minden keveredik ebben a témában, és ha nincsenek meg az alapok, elkezdődik egy borzalmasan káros uszítás. Nincs olyan, hogy egy ember illegális, egész pontosan irreguláris menedékkérő lenne a helyes megnevezés. A párizsi terrortámadás nagyon megrengetett mindenkit, engem is. Egy pillanatra még nekem is átfutott az agyamon, hogy irány Latin-Amerika, elhagyom a hazámat, mert veszélyben vagyok, aztán persze megnyugszik az ember, de ez így megy. És itt jön az, hogy miért menekülnek az emberek Szíriából. Azért, mert náluk napi szinten jelen van az, ami most Párizsban történt. Ez nem kitaláció, ez így van. Az Amnesty International nem biztonságpolitikai szakértőkből áll, nem integrációs vagy menekültügyi szakemberek vagyunk, jogvédőként egyszerűen annyit mondunk, hogy ezeket az embereket nem lehet megtagadni anélkül, hogy meghallgatnánk őket. Ez nem jelenti azt, hogy mi kizárjuk a terrorfenyegetettség lehetőségét, nem mondjuk azt, hogy be kell engedni a terroristákat és a bevándorlókat, mert még egyszer mondom, utóbbi nem keverendő a menedékkérővel, akinek veszélyben van az élete a hazájában. Mi annyit akarunk, hogy hadd állíthassa magáról egy ember, hogy menekült, és a szabályos eljárás keretein belül hadd derüljön ki, igazat állít-e, és amíg ezt elbírálják, ne a sárban kelljen ülnie egy szemeteszsákon. Emberjogi szempontból ennyit szeretnénk, se többet, se kevesebbet. Annyira pedig ne nézzük le a vizsgálatokat végző menekültügyi szakembereket és a terrorelhárítókat, hogy azt gondoljuk, nem tudják kiszűrni, ki menekült és ki terrorista.
 
A röszkei kődobálás sokaknál kiverte a biztosítékot.
 
Ott voltam, tényleg volt kődobálás, de csak miután könnygázt kaptunk. Kisgyerekek, felnőttek, újságírók, én is. Három napja álltak a határnál mindenféle információ nélkül az emberek, szemben velük a TEK-esek meg a harckocsi. Leszálltak a buszról, és csak néztek, hogy mi történik, mert nem tudtak semmit, senki nem mondott nekik semmit. A harmadik napra ezt megunták, és rugdosni kezdték a kerítést, hogy legyen már valami. Nem kell ostromra gondolni, bedobtak először egy almát, rá egy órára egy vizespalackot, és már ment is a könnygáz válaszul. A fülem hallatára mondta egy rohamrendőr, hogy na, végre.
 
Ha azt kérdezik, miért lettél emberjogi szakember, két fordulópontot említesz. Kilencéves voltál, amikor Romániából, a Ceaușescu-diktatúrából Magyarországra menekültél a családoddal egy olyan környezetből, ahol tökéletesen érzékelhető volt az emberi jogok korlátozása. A másik élményed a kamaszkorodhoz köthető, tizenhét évesen nyertél egy ösztöndíjat, aminek köszönhetően Indiában tanultál két évig, és onnantól kezdve nem volt kérdés, mivel foglalkozol majd. Soha nem volt olyan, hogy azt mondtad, elég volt, rosszul döntöttél kamaszként? Például akkor, amikor könnygázt kaptál az arcodba?
 
Nem, sőt nagyon örülök, hogy erre tettem fel az életem. Azt nem mondom, hogy az ösztöndíjat is ezért pályáztam meg, mert az szinte véletlenül történt. Jó voltam olaszból, és csak azért mentem OKTV-zni, hogy a szalagtűzőn az igazgató tűzzön nekem, és anyukám büszke legyen rám. Akkoriban, ha az OKTV első tíz helyezettje között voltál, megpályázhattál egy ösztöndíjat a United World Colleges-nél, aminek egyébként Nelson Mandela volt a tiszteletbeli elnöke, ez azért sokat elmondott a dologról. Mivel én második lettem olaszból, pályázhattam, és végül kijutottam Indiába. Ott írtam meg az első Amnesty-s levelem, ott láttam, hogy az izraeli zsidó és a palesztin arab egy szobában lakik békében, ott találkoztam először feketével és meleggel, emberi jogi szempontból ezek voltak nekem a belépő szintek. Ott értettem meg, hogy minden ember egyenlő jogokkal és kötelezettségekkel rendelkezik, és ennél nincs fontosabb.
 
Fotók: Walter Péter

Megosztás




Címkék

Hozzászólások