A balatonszagú tárgyak meséi

Szerző: | Közzétéve: 2013. december 3., kedd 10:00

A Dombon-a-tanya kortárs szellemben újragondolt tárgyakat alkot, amik a magyar kultúrát és annak értékeit hivatottak közvetíteni. A vállalkozás tulajdonosával eveztünk át a szinesztéziák magyar tengerén. Színek, illatok, formák és emlékek. Ezek kavalkádja jellemezhetné leginkább Nagy Anna Nóra munkásságát.

Mostanában nem igazán divatos magyar neveket adni a cégeknek, főleg ha az a desing köré épül.  Miért pont a ,,Dombon-a-tanya” név mellett döntöttetek?

Amikor kezdtük, akkor még Juhász Anikóval és Stibrányi Eszterrel dolgoztunk együtt. Eszter énektanárként végzett, Anikóval pedig együtt diplomáztunk az Iparon, építészként. Akkor még el sem tudtuk képzelni, hogy egyszer majd valaki meg akarja venni a tárgyainkat. Így mi soha nem akartunk brandet építeni, csak egy nevet kitalálni hozzá.

Amikor a férjemmel megismerkedtünk, mindig azt mondta, ha minden jól ment, hogy ,,dombon a tanya”, hogy minden rendben van. Aztán amikor itthon elkezdtük a veteményest csinálni a teraszon, akkor rájöttünk, hogy most már tényleg dombon a tanya, mert fönt vagyunk a dombon itt Budán, a veteményes meg már szinte tanya. Később Eszter ki is derítette, hogy ez egy valóban létező alföldi mondás, és azért pont dombon a tanya, mert ha dombtetőre épül a tanyád, akkor azt nem viszi el az árvíz, így tényleg minden rendben van. 

Én meg szeretem, hogy ez magyarul van. Furcsa, hogy egy francia vállalkozást, francia névvel érez természetesnek az ember? Nem. Ha egy tárgy Koreából jön, és koreai betűk vannak rajta, az már önmagában ettől is különleges lesz. Bízom benne, hogyha egyszer mindannyian elhisszük, hogy Magyarország is ugyanilyen különleges mások számára, akkor tényleg az is lesz.

Építészként végeztél, de a formatervezésen belül valósítottad meg az elképzeléseidet. Miért alakult így?

Én kisgyermek koromtól építész akartam lenni. Az Iparművészetin aztán minket párhuzamosan képeztek építésznek, belsőépítésznek és bútortervezőnek, és ott elég gyorsan kiderült, hogy a bútortevezés, a tárgyak mérete az én igazi léptékem, hogy az az, aminek minden pontjával szívesen bíbelődöm. Az építészethez sosem volt ilyen türelmem. Viszont ha egy mester azt magyarázza, hogy mitől hasad szét a fa, hogy hol csavarodik, hogy meddig lehet fújni egy üveget, vagy megmutatja, hogy lehet valamit fenekelni, az mindig új lendület, új kihívás, forrása ezer új gondolatnak.

Az egész koncepció a hagyományőrzés köré épül. Volt valamilyen személyes kapcsolatod a népi kultúrával, ami ennyire megihletett? Miért pont ez a központi téma?

Alapvetően soha nem akartunk hagyományőrzéssel foglalkozni. Tudatosan legalábbis semmiképpen. Ez a szó is olyan furcsán modoros. Van benne valami döcögés. Én ide születtem, itt nőttem fel. A tizenkettedik kerületből hosszú időre nemigen mentem el soha. Ide jártam bölcsődébe, óvodába, ide jártam iskolába és gimibe is. A Műegyetem volt egy kiesés, meg amikor Hollandiában voltam egy fél évet egyetem alatt. Valószínűleg pont ezért ilyen izgalmas nekem minden, ami ezen kívül van. Amikor mi kicsik voltunk, akkor mindenki Amerikát akarta, a Levi’s farmert meg a Coca Colát. Amerika után jött Európa, Provance, Toszkána, ami valóban elképesztően szép, de közben az ember lassan rájön, hogy minden, ami itthon van, tud ugyanilyen gyönyörű lenni. Rengeteg szép dolog vesz minket körül, de nem mindig tudjuk egyből meglátni ezeket. Aztán amikor végre sikerül, rácsodálkozunk, hogy itt is vannak dombok, hegyek, levendula, bicska meg tökmagolaj, ami szép is, meg jó is, és van benne valami, amit mi értünk csak meg igazán.

Mi soha nem akartuk, hogy a hagyományőrzés legyen a központi témánk, de mivel ide születtünk, így ezek a mesék lettek a mi meséink, ezeket ismerjük, ezeket érezzük közel magunkhoz. Ez nem hagyományőrzés, hanem racionalitás. Ez a mi életünk.

Milyen volt a fogadtatásod a desingerek világában?

Akikkel eddig találkoztam, mind nagyon nyitottak voltak.  A tervezők velünk itthon is, külföldön is kedvesek és befogadóak. Nem csak Európából, hanem Amerikából, Ázsiából, Ausztráliából is kapunk megkereséséket, és mindegyik nagyon barátságos. Úgyhogy nekünk rossz tapasztalatink nincsenek. 

Egyre népszerűbbek manapság az online piacterek. Szerinted betölthetik-e ugyanazt a funkciót, mint mondjuk száz évvel ezelőtt a falusi vásárok?

Mi szeretünk szombatonként lesétálni a piacra, ahol lepcsánkát sütnek, mindenki kiabál, ezer a szín meg a forma, és virágot veszünk. Az egész aktív, hangos és gyönyörű egyszerre. 

Az internet elől viszont kár lenne elzárkózni, mert hihetetlenül klassz dolgok vannak a világban. Mindenkinek vannak kedvenc honlapjai, amik egy idő után közel kerülnek az ember szívéhez. Ha kialakul egy közösség, akkor mindegy hogy hol, ha abból kapcsolatok születnek. Azok a kapcsolatok attól még ugyanolyan jók, és persze ugyanolyan rosszak is lehetnek.

Miközben néztem a tárgyaitokat, az volt a benyomásom, hogy egyfajta médiumként is szolgálnak az egyes emberek között. Ez mennyire tudatos?

Abban az értelemben nagyon kevés tudatosság van benne, hogy ezt soha nem tanultuk.  Én nem formatervezőnek tanultam. Talán ezért is van különösen nagy szükségünk vezérelvekre, teóriákra, amik mellett tervezhetünk. Ha ez nem lenne, akkor úgy érezném magam, mint mikor általános iskolában azt mondták, hogy rajzold le, mi történt veled a nyáron. Mi nem történt inkább?

Ezért van minden tárgy mellett egy mese, egy elmélet, egy történet, mert itt ezek a vezérfonalak. Ezeket találjuk meg, találjuk ki először. Ezek adják minden tárgy alapját. Ezért van a nem hagyományőrzés-hagyományőrzés, mert ezek a dolgok olyanok, mint a Balaton. Ha az ember becsukja a szemét, akkor a legnagyobb hóban is érzi azt a semmivel össze nem téveszthető nádas-lángosos-balatonszagot.

Szerintem ilyenek ezek a szokások, az érzelmek, a hagyományok. Érthetőek. Ez a mi nyelvünk, amit itthon nem kell magyarázni, mert -ha ezek a tárgyak jók- akkor egyszerüen balatonszaguk van.

Ezt a vállalkozást többen kezdtétek el. Több ember munkáját összehangolni vagy egyedül működtetni a gépezetet nehezebb?

Én Anikót és Esztert is nagyon szerettem, aminek jelentősen sok előnye van. Anikóval ismertük egymás erősségét és gyengéjét, hogy szinte már rá se kellett néznem, és tudtam, mire gondol. Ez egy kiszámítható és folytonos útja a tervezésnek.

Ezzel szemben egy új emberben folyamatosan ott van a lehetőség, hogy olyan dolgokat tud mondani, amikre nem számítok. Így nagyon jó meglepetéseket tud okozni, de nem támaszkodom, nem hagyatokzom rá egészen. Ez egy sokkal dinamikusabb, intenzívebb műfaj, de csak akkor működik jól, ha maguk az emberek is jól működnek egymással. Azt hiszem, hogy nekünk ez, idén nyáron a Füvönülőkkel sikerült. (Abaffy Kinga, Hajimichael Ádám, Janoch Dénes, Matiz Kinga, Szabó Réka, Szatmár-Margitai Zsófi, Szőke Barbara)

A Vásárfia talán a valaha leginkább befejezett munkánk. Terveztünk egy tárgysorozatot, aminek megvan a csomagolása, megvannak a fotók, a leírás és annak az angol fordítása, a kisker és nagyker árak is. Azt gondolom, hogy ez tényleg kész van.

Mi lenne az, amire a jövőben is azt mondanád, hogy ,,hát igen ez is kész van, megcsináltam”.

Most az érzem, hogy amit idáig elértünk, az mind nagyon jó, de még rendbe kell rakni. Éppen ezért lett az új honlap, ezért vannak új áraink. A kislányom, Hanga lassan elég nagy már hozzá, hogy újra felvegyem a fonalat, úgyhogy ha mindent elrendeztem, akkor jöhetnek a játékok, amik a budai hegyekről mesélnek, meg a balatonszagról, de ez talán jelen esetben nem is olyan meglepő.


Megosztás




Címkék

A fotók készítője: Walter Péter

Walter Péter

Fotográfusként és operatőrként dolgozik a mindennapokban.

emailfacebook

Hozzászólások