Esszencia, konceptuális játék, definíció

Szerző: | Közzétéve: 2015. június 26., péntek 22:00

Kiss Miklóst sokan Goldenroach akcióiról ismerik, míg másoknak inkább a Trafiq, a Heineken palack vagy a Design Terminál feliratának arculatáról ugrik be a neve. Bárhogy is legyen, egy biztos: Kiss Miklós konceptuális munkáival, rétegekből építkező arculataival és komplex belsőépítészeti projektterveivel a képzőművészet és a design területén egyaránt nagyot alkotott. A vele készült interjúban nemcsak a jelenlegi munkáiról és alkotómódszeréről beszélgettünk, hanem az indulásáról is, sőt Miklós még azt is elárulta, hogy miért szakított a képzőművészettel.

Mikor jelent meg a vizualitás az életedben?

A legenda szerint — hiszen én nyilván nem emlékezem erre — már három éves korom óta foglalkozom a képiséggel. A szüleim ekkor vették észre, hogy a többi gyerekkel ellentétben én nem a klasszikus pont-pont-vesszőcske embereket rajzoltam, hanem olyanokat, amelyeknek már ujjai is vannak, sőt egészen hamar megpróbáltam a testüket is ábrázolni. Talán négy éves lehetettem, amikor egy piros pártnapló üres oldalait telerajzoltam mindenfélével, növényekkel, rajzfilmfigurákkal, a családtagokkal stb. Ez a szenvedélyem az óvónőnek és a szüleimnek is feltűnt, így együtt kitalálták, hogy felvételizzek a dunaújvárosi Arany János Általános Iskola rajztagozatára. Túljutottam a kétfordulós felvételin, ami alapján grafika szakra osztottak be. Ott jól éreztem magam, nyaranta jártam művésztelepekre, sőt az utolsó években az iskola saját művésztelepén a Mecsekben is sokat megfordultam.

Mi történt az általános iskola után?

Elsőként Pécsre felvételiztem, mert hallottam, hogy a művészeti iskola ott eléggé laza, ráadásul a város is igazán klassz hely. Ezután elmentem a Kisképzőbe is, és mivel felvettek mindkét helyre, így végül a pesti intézmény grafika szakja mellett döntöttem, mert úgy gondoltam, hogy innen könnyebb bejutni az egyetemre.

Ennyire evidens volt, hogy ebbe az irányba haladsz? Fel sem merült benned, hogy máshoz fogj?

Abszolút evidens volt. A szüleim nem is tudtak volna másfelé terelni, hiszen az általános iskola után önállósítottam magam. Elsőként persze győzködtek, hogy gondolkodjam másban, de azután támogattak. Persze nagyot kockáztattam, hogy az általános iskola után csak ezt az egyetlen kaput hagytam nyitva, hogy nem volt más mentsváram, de nem tudtam elképzelni, hogy máshoz fogjak.

A középiskola után először az Iparművészetire szerettél volna menni. Miért mégis az MKE lett a befutó?

Egy lehetetlen szituáció miatt: az érettségi bizonyítványomban elírták az édesanyám nevét, ami csak a felvételinél derült ki. Utána megindult a hercehurca, lassan lett kijavítva a hiba, emiatt nem is engedtek felvételizni, mondták, hogy majd jövőre próbáljam újra, de következő évben már nem volt kedvem az Iparra menni. Így maradt a Képző.

Hogy érezted ott magad?

Már a Képzőművészetin is készítettem nem klasszikus festészeti munkákat. Mindig olyan dolgok érdekeltek, amelyekben van egyfajta konceptuális játék. Ennek köszönhetően egy idő után eléggé eltávolodtam a klasszikus grafikától és különféle installációkat csináltam egyedül és Szigeti Gábor Csongorral közösen is, akivel gyorsan kitűntünk a többiek közül. Közben bejártam a Semmelweis Egyetem anatómiai óráira is.

Hogyan viselték vagy toleráltál az ottani tanárok, hogy ennyire a saját utadon jársz?

Miután Csongorral másodévesként megnyertük a Barcsay-díjat a mesterünk gyorsan teret adott annak, hogy bármit csinálhassunk, mert rájött, hogy minket nem elégít ki az, ami a többieket igen. Ezután egy időben UV fényre érzékeny damilokból készítettem különféle munkákat, a tihanyi művésztelepen például ajtót egy mezőre vagy a romok közé, majd egy hét méter magas létrát egy temetőbe, végül egy tizenkét ajtóból álló folyosót. Ezekben az volt az érdekes, hogy nappal nem látszottak, csak éjszaka.

Szigeti Gábor Csongorral sokat dolgoztatok közösen?

Folyamatosan. Másodikosként felvettek a Fiatal Művészek Studiójába, meghívtak minket a Műcsarnok nagy ‘56-os kiállítására. Azután később becsatlakozott hozzánk Budha Tomi, Görög Ferenc Gábor Tatlin és az öcsém is, aki programozóként tudott nekünk segíteni. De volt olyan is, hogy Lendvai Ádámmal adtunk le közös munkát. Szóval összejött ez a brancs, és együtt megcsináltuk, ami eszünkbe jutott. Csongorral nagyon sok vallási installációnk volt, amiket sokszor félreértettek és azt gondolták, hogy hívők vagyunk, valójában azonban az történt, hogy a művészettörténet tanulása közben minden kort feldolgoztunk. Elhangzott például egyszer egy mondat, hogy Leonardo óta nem készült ikonikus munka az utolsó vacsoráról, mi pedig el kezdtünk agyalni, hogy mi módon lehetne ezt a témát korszerűen megoldani. Egy videoinstallációt készítettünk, ami a Ludwig Múzeumban ki is állítottak. Ennek lényege volt, hogy a saját interpretációnknak megfelelően felvettük az utolsó vacsorát felülnézetből, majd azt egy asztalra levetítettük. Mircea Eliade A szent és a profán című könyve is nagy hatással volt rám, az foglalkoztatott ezekben a munkáknál, hogy miként lehet egy szakrális teret előidézni egy profán helyszínen.

Ezek tényleg nem szokványos munkák voltak…

Sokakat ki is borítottunk velük, aminek az lett az eredménye, hogy el kellett menekülnöm a képgrafika szakról. Volt egy munkánk, amit botrányosnak tartottak, azonban Maurer Dórának mégis tetszett, így ő befogadott az osztályába.

Vele már jobban meg tudtad értetni magad?

Nem igazán. Maximum annyit értünk el, hogy hagyta, hogy csináljuk a dolgainkat, mert liberális volt. De egy pillanatig sem értettük meg egymást, ő jobban elvolt azokkal a festőkkel, akik miatt nem kellett szabadkoznia, mert elvoltak a klasszikus képzőművészeti szerepkörben.

A diplomamunkáddal sem volt elégedett?

A diplomamunkánál már éreztem, hogy le akarom zárni ezt a szakrális tematikát, hogy ne kategorizáljanak be. Közben el kezdtem azon gondolkodni, hogy a jó képzőművészeti alkotás lényegében nem a tárgyról, hanem az élményről szól. Illetve ekkoriban figyeltem fel James Turrel munkáira is. Ezek a hatások és gondolatok együttesen kerültek bele a diplomamunkámba, ami egyébként a festészettel való szakítás is volt egyben, hiszen tulajdonképpen ládákat állítottam ki. Tetszett, hogy a láda ezerfélét jelent a különféle kultúrkörökben a frigyládától kezdve a trónszéken át egészen a sírig. Ezt szerettem volna végigjárni. De Maurer utálta, neki ez az egész szakrális tematika nem jött be, mivel számára a fogalom szorosan kötődött a hatalomhoz, a kommunizmushoz. A tanárok egy részének azonban tetszett a munka kidolgozottsága, sőt az Essl Museum díjazta, és azonnal ki is állította először a Ludwig Múzeumban, majd a saját intézményükbe. Még pár galéria is megkeresett a vásárlási szándékával.

Sok embernek tetszett tehát az, amit csináltál. Miért szakítottál mégis a képzőművészettel?

Elég sokszor kellett csalódnom a haza képzőművészeti szcénában. A diplomavédést követően az Essl Museum meghívta a díjazottakat Bécsbe, ahol kiskirályként bántak velünk. Ezt úgy éltem meg, hogy innentől kezdve sztárművész vagyok, így hazatérve felhívtam a gyűjtőket, hogy meg lehet vásárolni a munkám. Sajnos azonban kiderült, hogy már nem annyira érdekli őket a dolog. Közben az Essl Museum készített egy kiadványt, amiben összegyűjtötte a kiállítókról az összes megjelent cikket, így világossá vált, hogy rólam egyetlen magyar nyelvű médium sem írt. Rájöttem, hogy itthon a művészet kommunikációja eléggé rosszul működik. Eléggé kiábrándító volt az is, amikor egy politikus barátnőjét kellett volna megörökítenem, de végül ő is átvert és lelépett a pénzemmel, az utolsó csepp azonban az volt, amikor a Lendvai Ádámmal és a fentebb említett srácokkal készített velencei biennálés pályázatunkat nem vette komolyan a zsűri.

Mivel pályáztatok?

Egy olyan humánus elvet találtunk ki, hogy nemcsak mi, hanem minden magyar művész kimehet a Biennáléra a saját munkájával: egy webkamerán keresztül bármelyik alkotását bemutathatja. A pavilonban egy templomot alakítottunk ki tizenkét normál és egy nagy monitorral, ahol folyamatosan futnak ezek a bemutatkozó videók, amelyek közül a nézők szavazhatnak, hogy melyik tetszik nekik a legjobban. Ez az alkotás került volna ki a nagy képernyőre. Sajnos azonban kiderült, hogy a zsűri nem olvasta a pályázatunkat és nem figyeltek a prezentációnkra sem, pedig az egy igazán profi, 3D-s bemutató volt. Ez megadta a kegyelemdöfést.

Hogy érezted ekkor magad? Hogyhogy nem zuhantál magadba?

Csalódott voltam és szomorú, azonban valamiért ezek az érzések nem lettek úrrá rajtam, erőt vettem magamon és eldöntöttem, hogy semmi olyat nem fogok csinálni, amiben nem érzem jól magam és, hogy csak saját magamért fogok dolgozni. Ekkoriban bejött egy munka, logót lehetett tervezni, Csongorék azonban mondták, hogy én úgysem tudom ezt megcsinálni, mert nem értek a számítógéphez. Ezen begurultam és onnantól kezdve minden időmet arra tettem fel, hogy megtanuljam a szükséges programokat, miközben el kezdtem figyelni az arculatokat is, azt, hogy milyen trendek léteznek. Majd közösen megcsináltuk az első ilyen munkánkat, ami egy belsőépítészeti projekt volt: egy szemüvegbolt arcultát kellett megtervezni. Itt már számos gondolat tőlem származott a grafikában és a belsőépítészeti munkákban.

Ettől kezdve pedig világos volt, hogy a designnal fogsz foglalkozni?

Igen, ezt ekkor döntöttem el. Azt nem tudtam, hogy visszatérek-e valaha a képzőművészet területére, de valószínűnek tartottam, mivel azt is nagyon szerettem és úgy éreztem, hogy hozzá is tudok szólni az aktuális képzőművészeti diskurzusokhoz. Közben persze be kellett látnom, hogy a képzőművészek általában csak egyetlen dologhoz értenek: tudnak rajzolni és festeni, ugyanakkor nem tudják eladni magukat, mert nem tanultak social mediát, nem tanultak marketinget stb., ezért sok esetben nem is tudnak megélni a művészetükből. Emiatt örülök, hogy én továbbléptem. A szüleim persze lehülyéztek, hogy ott hagyom a biztonságot jelentő festést, illetve egy csomóan mondták, hogy nem fogom sokra vinni designerként.

Elég sok negatív impulzus ért. Mi motivált mégis abban, hogy ne add fel?

Engem mindig az motivál, ha borsot törhetek mások orra alá. Ráadásul ekkoriban elég sok időt töltöttem külföldön — Londonban élt az akkori barátnőm — , ami szintén nagyon inspiráló volt, rengeteg múzeumot és kiállítást láttam, ott találkoztam először Damien Hirst, Anish Kapoor, Jamer Turrel művészetével. Londonban kezdődött lényegében az egész: láttam jó arculatokat, míves tipográfiákat és profi logotípiákat, amelyek maximálisan hatottak rám, egyben rá is ébresztettek arra, hogy itthon senki sem csinálja jól ezt a szakmát.

Akkor miért nem maradtál kint?

Egyrészt azért, mert három év után szakítottam az exemmel. Viszont ez az időszak jó volt arra, hogy London minden részletét felfedezzem, illetve arra is rájöttem, hogy ott semmiben sem más a helyzet, mint itthon: ha nem a Saatchi vagy a Serpentine Gallery művésze vagy, akkor nem vagy érdekes. Ráadásul kint a harc is keményebb. Sőt felismertem, hogy ha kint maradnék, akkor nagyon gyorsan kategorizálnának: Londonban szigorúan beskatulyázzák az embert, a skatulyádból pedig nem tudsz kilépni. Így vannak webdesignerek, posterdesignerek, identity designerek stb. Ha pedig ezek közül többfélét csinálsz, akkor hiteltelennek tartanak.

Nem elégedtél volna meg, ha egyfélének tartanak?

Azt éreztem, hogy az én erőm éppen az, hogy többféle dolgot tudok birtokolni, hogy a sokféleségből egységet csinálok. Szerintem kevés olyan alkotó van, aki elmondhatja magáról, hogy sok területen ért el jó eredményeket. Bennem már kezdetektől, amikor még a Rubber House projekten dolgoztam, megfogalmazódott, hogy a branding a legfontosabb minden esetben. A világon mindenből, legyen az személy vagy tárgy, brandet kell csinálnod, hogy eladhatóvá váljon. Nem minden esetben a logó adja el a terméket, hanem az egységes arculat, aminek felépítéséhez viszont többféle tudás szükséges. Én már az első projektjeimnél eme elv mentén dolgoztam. Például akkor, amikor megkeresett egy cég, hogy készítsem el a repülőtér Skycourtjának arculatát, amit végül ott hagytam, mert volt körülötte egy csomó nem szimpatikus dolog és nem éreztem, hogy így eléggé sikeres lehetne, ezért elhagytam a fedélzetet.

Ha már minden brand: te nemcsak mások, hanem a saját magad brandjét is építgeted folyamatosan.

Igen, ez nálam nagyon tudatosan működik az elejétől fogva, onnantól kezdve, ahogy kitaláltam a saját logómat. Például ezért fogadtam meg, hogy csak olyan munkát vállalok el, ami kikerülhet az oldalamra, amit büszkén fel tudok vállalni. Lemondtam a sok pénzzel kecsegtető feladatokról, ha nem illettek bele a saját arculatomba és elvállaltam kevés fizetségért azokat, amelyekkel tökéletesíthettem a portfólióm. Ez a módszer lett később kifizetődő.

A Goldenroach projekt is beilleszthető be ebbe a portfólióba?

Abszolút. A Goldenroach azt állítja, hogy nem számít, hogy ki találta ki az ötletet, az a fontos, hogy ki tudja csúcsra járatni. A becsempészés nem újkeletű, Duchamtól kezdve, Banksyn át már számos ember megcsinálta, én pedig igyekeztem egy kis szellemességet belecsempészni. A csótány nem véletlenül volt aranyból, hiszen még ez a visszataszító állat is megistenül, ha bekerül a múzeumba. A projektben ezenkívül számos utalás volt elrejtve: Banksy patkánya, az arany szkarabeusz stb. is eszébe juthatott a látogatónak.

A designhoz kapcsolódó munkáidhoz hasonlóan ez a projekt is meglehetősen komplex és összetett volt.

Szerintem minden munkám sajátossága, hogy különféle mélységei vannak. Mindig rétegekben gondolkodom, mert így bárki számára sikeres és érthető lehet. Szerintem a 20. századi képzőművészet legnagyobb problémája, hogy bezárkózott az elefántcsonttoronyba és hülyének nézi a befogadót. Ez azonban egy fals elképzelés: nem ítélhetsz el azért valakit, mert nem érti a magas művészetet. Neked az a feladatod, hogy elmagyarázd neki. Ezért gondolkodom rétegekben: úgy gondolom, hogy ezzel megadom nekik a lehetőséget, hogy úgy fogadják be az adott dolgot, ahogy számukra megfelelő - ha észreveszi a művészettörténeti utalásaid, az jó, de ha nem, akkor is megérti a projektet. Nem szükséges észrevenni a többletet, anélkül is élvezheted az adott munkát. Például a DEKORATIO belsőépítészeti projektem valaki számára nem más, mint vicces feliratok összessége, de lehet, hogy néhányan észreveszik a pop-artra történő utalásokat, illetve a pop és a reklám közötti szoros kapcsolatot is.

Hogyan születik meg egy-egy munka? Hogyan alakítod ki ezeket a rétegeket?

Fontos leszögezni, hogy soha nem tenderezek, és nem én keresem a munkákat, hanem a munkák találnak meg engem. Ha szimpatikusnak találok egy feladatot, akkor találkozom személyesen a megrendelővel, leülünk beszélgetni és meghallgatom, hogy milyen mechanizmus alapján akarja eladni az adott terméket. Nem az történik tehát, hogy önmegvalósítuk az arculatuk kialakításakor, hanem az igényeiknek megfelelve dolgozom. Viszont egy arculat csak akkor lehet eléggé erős, ha megbíznak bennem és szabad kezet kapok. Ezután a tervezéskor mindig visszamegyek az alapokhoz, megpróbálok mélyre leásni és olyan dolgokat keresni, aminek a segítségével két mondattal tudom definiálni magát a terméket. Ha ez megvan, akkor el kezdhetjük felépíteni a brandet. A Victoria Minya parfümnél például a klasszikus divatra játszottunk rá: a talpas betű és a monogram a vásárló fejében a Dolce & Gabbanát vagy a Louis Vuittont juttatja eszébe, a dobozos csomagolás pedig az ékszerek ládikájára emlékeztet. Tehát lényegében a luxusmárkás parfümök nyelvezetét használtam.

Milyen elvárásaid vannak a megrendelővel szemben?

Nem szeretem ha azt kérik, hogy csináljak öt logót, majd ők választanak a végén, hiszen úgy gondolom, hogy nincs ötféle megoldás a problémájukra. Mindösszesen egyetlen van, de fontos, hogy azt rendesen végigvigyük. Lényeges, hogy ha az elején megegyezünk egy irányban, akkor ahhoz tartsuk magunkat, mert máskülönben félig kész arculatok születnek, amelyekkel összezavarjuk a látogatot. Nekem az a feladatom, hogy megfogjam a vásárló kezét és végigvezessem az adott dolgon úgy, hogy ő biztonságban érezze magát.

Mi a te egyéni kézjegyed? Ami alapján felismerhetőek a munkáid?

Ez egy vicces kérdés, hiszen múltkor valamelyik egyetemen pont kiadták feladatnak, hogy a stílusomnak megfelelően tervezzenek csokicsomagolást. Sokan a betűs játékaimról ismernek, illetve, hogy minden munkámban van valami truváj. Most például egy gyrosos arculatát tervezem, aminek görögök a tulajai. A felirat ugyan nem kierőszakolt görög betűkből épül fel, de utal azokra, a logó visszaidézi az antik görög pajzsok formáját, míg a gyros csomagolásán a korabeli vázafestmények kivonatait használom. Az esszenciális gondolkodás jellemzi a munkáimat, azokat megpróbálom koncepcionálisan felépíteni.

Min dolgozol most?

Két projektem van jelenleg: az egyik egy elméleti játék, ami azt állítja, hogy minden műtárgy kizárólag addig műalkotás, amíg a múzeum falain belül találkozunk vele. Ha kikerül onnan, akkor már csak dekoráció. Ezen állítás mellett érvelve fogok elkészíteni egy sorozatot, ami a Just decoration feliraton fog alapulni. Ennek első eleme lesz a Design Terminál falára felhelyezett neon Just decoration-felirat, majd vászonra kinyomtatok ilyen tageket, amelyeket a város különféle pontjaira helyezek el. Később szeretnék keresni egy galériát, ahová berendezhetek egy Just decoration feliratos tárgyakból álló teret. Végül pedig felhúznék egy pavilont egy nagy múzeumban, ahol a kiállítás végén minden eladó lesz.

A másik projektem a női egyenjogúság mellett való kiállás: különféle népek nőiről készítek portrékat, akiknek a rúzsára az adott rasszhoz tartozó nyelven van felírva, hogy “igen”. Ezek a “néma igenek”. Arra gondoltam, hogy ezek a fotók egy nagy női magazin beauty rovatába lehetnének belerejtve, mielőtt egy kiállítás keretében megmutatnám őket.

Fotók: Walter Péter


Megosztás




Címkék

Hozzászólások