„Hömpölyög a téves értelmezések óceánja”

Szerző: Szarka Károly | Közzétéve: 2017. május 20., szombat 21:00
A Werk Akadémia épületében érjük utol Réz András filmesztétát, hogy a magyar sikerfilmekről és legutóbbi könyvéről beszélgessünk – aztán beszélgetünk sok minden másról is.
 
Egy ékszerdoboz ez az épület! Mindig ez volt a Werk Akadémia otthona?
 
A design a tulajdonosok érdeme. A Werk fennállásának tíz éve alatt sokat költöztünk. Legutóbb a Kecskeméti utcában voltunk, azelőtt az Aranytízben, előtte meg a Horánszky utcában. Ennek a helynek a különlegessége a kert, ahol néha órákat is tartunk, de szerveztünk kortárs művészeti kiállítást jeles alkotók által átalakított kerti törpékből, szabadtéri divatbemutatót, és gasztroeseményt, amikor a gasztrowerkes hallgatóink főztek. Ménkű hideg volt, de tüzet raktak, bográcsoztak, itt bent kínai konyha dübörgött, én sóletet készítettem. Lehetett cigizni, kivihetted a kertbe a piádat. Egyébként egy fura vándorlásban vagyunk.
 
Ez semmi, én kevesebb idő alatt fogyasztottam el tíz albérletet, közben érzékelem, mennyit változtak a belső kerületek.
 
Ez a környék, a Rákóczi tér környéke volt a hetvenes-nyolcvanas években a kurvacentrum, de a mutatós art deco épületek másfajta múltról árulkodnak. Furán fejlődött a város: az előző kádárizmusban totális irányítás alatt volt a gazdaság, a mostaniban pedig szintén befolyásolja a piacot a hatalom, de azért működnek a szabad vállalkozás maradványai is. Hatalomiparosaink vérszemet kaptak, mivel Budapest divatos lett, és próbálnak közpénzből egy új szórakoztató- és vendéglátó-ipari akármicsodát, hotelbirodalmat létrehozni, pedig ami most trendi, az mind egyéni kezdeményezéseknek, partizánakcióknak köszönhető. Jöttek mindenféle vállalkozók majdnem üres zsebbel, belevágtak, kockáztattak, sokan bele is buktak, mert addig rendben volt, hogy egy régi házból romkocsmát csináltak, és leselejtezett bútorokkal rendezték be, de fizetni kellett az adót, a bérleti és közüzemi díjakat, a személyzetet. Az eredmény – a romkocsmák – viszont egy baromi jó kaland. Ez nem turistazóna, ahol az idegenvezető letereli a szállodahajóról a turistát, felületeti a buszra, megmutatja neki a látványosságokat, aztán elviszi az etetőbe. Itt az utazó együtt lehet a helyiekkel, és mielőtt mulatni indul, elmegy a sarki boltba, és vesz magának egy üveg sört, hogy útközben elnyalogassa. Nem tudok róla, hogy ez bárhol máshol ekkora intenzitással működne. Lisszabonban van például egy szórakozónegyed, ahol napközben bezárt ajtókat találsz, ha viszont este tízkor sétálsz arra, nem tudsz lépni a tömegtől, van zabálnivaló, minden sarkon zenél valaki. Nappal halott, este feltámad. Budapesten napközben sem húzzák le a redőnyt.
 
A pezsgésből és a sokszínűségből profitálhat a város, de biztos, hogy jó ez a sovány pénztárcájú magyar fiatalnak vagy a csendre vágyó nyugdíjasnak?
 
Azért megvannak azok a kis kajáldák is, ahol nem kell csillagászati összegeket fizetned. Hogy mi a helyzet a nyugdíjasokkal? Ezeken a környékeken az ingatlanok ára elképesztően alacsony volt néhány éve. Benne voltam a Ráday utca átalakításában, a Plein Art fesztiválban. Éttermekben, kávézókban rendeztünk kiállításokat megnyitóval, pezsgőzéssel. Másfél évtizede még szerények voltak ott a lakásárak, aztán a lepukkant házakat a galériások, vendéglősök, kereskedők elkezdték felújítani. A végén háromszorosára emelkedtek az ingatlanárak. Ha Ráday utcai nyugdíjas lennék, én sem örülnék, hogy itt van ez a zajos csürhe, de itt jön a kegyetlen válasz: bácsi, néni, tessék eladni jó pénzért, és nyugodtabb helyre költözni! Tudom, hogy nem könnyű, de a világ hajlamos a változásra. Tíz évig a Várban laktunk, olyan volt, mint egy barátságos falu. Megváltozott. Hajnali háromkor olasz turistacsoportok vitatható hangerővel énekeltek az ablakunk alatt, a patyolatból matyóbaba-bolt lett, a kisboltból pénzváltó. Amikor elköltöztünk, valaki megkérdezte, nem szakad-e meg a szívem. Nem szakadt. És nem követelhetem, hogy állítsák vissza a régi állapotokat a kedvemért. Ha valakinek nem kell anyagi veszteséget elszenvednie, nem vállalna egy pici mobilitást? Vagy ha megfordítjuk: az ő személyes fájdalma elég ahhoz, hogy kikergesse a városból az életet? Mindenki ragaszkodik a tulajdonához, az életformájához, de ha eltűnnének a vendéglátóhelyek, a kereskedők, még az elemi felújításokra sem lenne pénz.
 
 
 
 
Mindig azt halljuk, hogy Nyugaton nagyobb kedvvel költöznek az emberek, de ehhez az is kell, hogy az új helyen se legyenek rosszabbak a körülmények.
 
Most egy kertes házban lakunk. Gyalog tíz percre a Margit hídtól. Felmerült, hogy eladjuk, de megszülettek az unokáink, és ez a ház most olyan a lányoméknak, mint egy nyaraló, vannak százszorszépek, katicabogarak, madarak, át lehet hozni a kutyát. Az én nemzedékem húsz éve még azt mondta, hogy ki a városból, a suburban létforma divatos lett, sokan kiköltöztek Pilisborosjenőre, Budakeszire, Nagykovácsiba, most pedig szenvednek a dugóban, és ha munka utána hazamentek, este már nem indulnak el színházba vagy találkozni valakivel. Amikor kiköltöztek a városból, még kisebb volt a forgalom.
 
Budapesten még ma sem él kétmillió ember, mint a ’70-es, ’80-as években.
 
Nem, de az utóbbi években megfordult a folyamat. A tehetősebbek vettek maguknak egy kis lakást a városban, és így néha elmehetnek színházba, kocsmába. Voltak, akik vissza is költöztek. Ez egy életforma: kilépsz a lakásból, és ott van melletted egy kisbolt, vagy megbeszélhetsz egy találkozót a kedvenc kávéházadba, ami a házatok aljában van. Izgalmas ez a mozgás, és mindig is ilyen volt a város élete. Az viszont borzalmas, ha a hatalomipar beleugat a fejlődésbe, és nem hagyja a szabad piacot és az emberek szabad áramlását érvényesülni. Most ilyesmi zajlik, ha nem is látványosan. A Várból kormányzati negyed lesz, a Lipótvárosból luxusszálloda-zóna. Azt, hogy mi lesz a Városligetből, még ők sem tudják.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Az állami pénzekkel megtámogatott filmipar viszont, úgy látszik, jól működik, elég csak a Saul fia tavalyi vagy a Mindenki idei Oscar-díjára, illetve a
Testről és lélekről Arany Medve-díjára gondolni.
 
Először is: az a bizonyos állami pénz – közpénz. Másrészt viszont el kell ismerni, hogy a pénzt elosztó rendszer józanabbul működik, mint az elődje. Harmadrészt pedig a magyar filmszakma a javára változott. A Testről és lélekről nagyszerű lett. Elárulom, féltem tőle, mivel ismerem Enyedi Ildikó életművét. Elképesztően jól sikerült az első nagyjátékfilmje, Az én XX. századom. Kidolgozott egy nyelvet, ami szinkronban volt a korral. A XIX. és a XX. század fordulóját idézte meg akkor, amikor itt volt az orrunkon az új századforduló, ezredforduló, és lehetett elmélkedni, hogy megváltoztatja-e a világot. Eldöntöttük, hogy Enyedi Ildikó nagyszerű rendező, és ezen nem módosítottunk akkor sem, amikor az ezt követő filmjei túl sok újat nem hoztak. A Simon mágusban talán egy kicsit jobban használta ezt a nyelvet, a Bűvös vadászban kevésbé. Amikor beültem az új filmjére, a huszadik perc tájékán oldódott fel bennem a görcs, mert végtelenül egyszerű, friss, tiszta nyelven szólalt meg, ami nem próbál maszatolni. Iszonyatos meló van benne, minden egyes mellékszereplőnek van egy pici története, vannak mondataik, gesztusaik, sorsuk, látszik, hogy volt casting, színészvezetés. Nagyon élő film. Nem a díjtól jó, de ha nem lett volna az Arany Medve, nem biztos, hogy annyian odafigyelnek rá. A magyar filmesek új, izgalmas nyelven beszélnek. Itt van az 1945, Az állampolgár, a Kojot, A Jupiter holdja. Sőt még a Kincsem is, amely kilép a magyar kosztümös filmek áporodott világából.

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
A Mindenkivel kapcsolatban érdekes volt figyelni, hogy más dimenzióban léteznek a hűvös, esztétizáló, a film hibáit hangsúlyozó, illetve a kizárólag a mondanivalóra, a film hatására megidézett saját, gyerekkori élményekre figyelő elemzések.
 
Az egymás mellett száguldó, néha egymással csatázó kritikák sokszor abból indulnak ki, hogy mi a véleményük a Nemzeti Filmalapról, az Oscarról, az Arany Medvéről. Elvben még magáról a filmről is lehetne beszélgetni, csak ugye az bonyodalmasabb ügy. Nemrég egy műsorban egy filmkritikus azt mondta, hogy a Mindenki nem tökéletes film, de az Oscar után úgy döntött, teljes mellszélességgel beáll mögé. Nem értettem, hogy miért kéne elfelejteni a film hibáit egy csapat hatvanas, fehér amerikai férfi döntése nyomán. De azt sem értem, aki azért rohan ki ellene, mert úgy gondolja, egy díjnyertes film eleve nem lehet elég súlyos. Vagy hogy a film nem elég jelentős a díjhoz mérten. Pedig díjtól film még nem lett se jobb, se rosszabb. Egyetlen haszna van: felhívja a figyelmet a filmre is, az alkotókra is. Arról pedig nem szabad megfeledkeznünk, hogy a Mindenki tényleg megszólította, vitára, hívta a nézőket.
 
Akkor ez egy hitvita?
 
Igen, és tényleg megvan ez a kettősség is, amit felhoztál. Az egyik csapat értékrendje az én nemzedékemé. Volt idő, amikor a finom esztétizálás rendjén való volt, amikor a film megcsináltságán, árnyalatain, tónusain rágódtunk, esztétikai normákról beszéltünk, tömegfilmről, rétegfilmről, felfedező és kísérleti filmről. Én is ezt csináltam. Kialakultak a közmegegyezések, ezeket megírtuk, és szépen beágyazódtak. Kiváltságosnak éreztük magunkat, akik olyan kulcs birtokában vannak, amellyel nyitni lehet a jövendő korok alkotásait is, noha annak idején, amikor még házi videó sem volt, nem tudtunk egy filmet kikockázni, újra meghallgatni a dialógot, szemügyre venni a kameramozgást egy trükknél. Például Antonioni Foglalkozása: riporter című filmjének egy szép hosszú jelenetében ott volt a rejtélyek rejtélye, vagyis hogy hogyan bújt át a kamera a rácson. Ez az esztétizáló csapat – próbálok tapintatosan fogalmazni – már nem egészen ugyanaz a csapat. Most, hogy a tartalmak széles körben hozzáférhetővé váltak, miért is gondolnám, hogy akkora az autoritásom, hogy egyet kell érteni velem. A mi esztétizálásunkban volt egyfajta tekintélyelv. Jó volt, mert a kiművelt emberfőkre figyelni kellett, és rossz, mert bármilyen okosak is voltunk, a tekintélyelv vezérelt minket. Ez a csapat már nem tud leszokni erről, és a műalkotás megmunkáltságát vizsgálja. Kicsit szégyellnék is, ha egyszerű, hétköznapi olvasatokról beszélnének. Arra törekszenek, hogy konvergáljanak a véleményeik, és csak árnyalatnyi különbségek legyenek. Ha valaki nem vett észre egy hibát, a többiek sem fogják. Ha észreveszik, nem fogják beismerni. Hömpölyög a téves értelmezések óceánja, pusztán azért, mert a filmben történik valami, amit nem tudnak beilleszteni az értelmezési rendszerükbe. A Mindenkivel egyébként felfoghatatlan dolgok történtek, nem emlékszem hasonlóra, amikor ennyi ember érezte úgy, hogy el kell mondania a véleményét.

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Ők a másik csapat, akik nem a hagyományos szempontrendszer szerint értékelnek.
 
Igen, és ez a másik vonal meg azért bonyodalmas, mert ha megkérdezik, kinek miről szól a film, az a korrekt válasz, hogy mindenkinek másról, minden vélemény fontos, ami egy csapda is: megfeledkezik róla, mit lát a vásznon, és csak a pőre értelmezés marad, aminek már nincs túl sok köze magához az alkotáshoz, sőt lehet, hogy el is fedi. Van-e értelme vitatkozni ezeken a véleményeken, amikor ilyen sok termelődik belőlük? Pedig ilyesmi zajlik most körülöttünk. Ma iszonyatos sebességgel közzé tudod tenni a véleményedet, és ha elég provokatívan fogalmazol, néhány óra leforgása alatt hatással lehetsz emberek százezreire. Amikor megjelent a Saul fia, behívtak egy televízióhoz beszélgetni. Mondtam nekik, hogy amint megnéztem a filmet, szívesen beszélek róla. Erre azt mondta a szerkesztő, hogy biztos tudok beszélni a díj jelentőségéről meg az antiszemita hangokról. Újra csak azt feleltem, még nem láttam a filmet, és nehéz volt elfogadnia, hogy az erre való hivatkozással nincs is róla véleményem. Ez a másik csapat ugyanúgy elköveti a maga hibáit, mert azt mondja, hogy megint a pörög a holokauszt-biznisz, vagy hogy megint zsidóznak, és ehhez meg sem kell néznie a filmet. Ők is hasonlóan működnek, mint a hivatásos kritikusok, csak a szempontrendszerük más.
 
Akár kritikát írunk, akár egy kommentet a közösségi térben, az a legfontosabb, hogy erőset állítsunk, provokáljunk, és rögtön az elején jelezzük, hogy imádjuk vagy utáljuk?
 
A kérdésed rohadtul izgalmas, ugyanis ma már tényleg mindent lehet tudni egy filmről, mielőtt megnéznéd. Én nem vagyok hagyományos értelemben vett kritikus, nincs rajtam külső kényszer, eldönthetem, hogy akarok-e írni, beszélni valamiről vagy sem. Beszéljünk egyenesen: nem ebből élek, úri passzióból írok véleményt, nem vágyom kattintásokra vagy lájkokra. A hivatásos kritikusnak napról napra le kell mennie a bányába. Ha a véleményben van provokáció, bulvár, pletyka, akkor ettől nem tudjuk függetleníteni magunkat. Sajnos még az alkotás befogadása előtt képesek befolyásolni minket ezek a mankók, a díjak, a vélemények, a botrányok.
 
De ha a hatásukra végül mégis megnézzük a filmet, akkor végül is hasznosak, nem? A Mindenkit meg sem néztük volna, mivel alig nézünk kisfilmeket.
 
A Mindenki esetében a film váltotta ki az indulatokat, de Oscar nélkül tényleg nem nézte volna meg senki. Előtte éppen ebben a teremben beszélgettünk róla, voltunk vagy húszan, mindenki fecsegett, nem akadt két ember, aki ugyanazt gondolta volna, tehát díj nélkül is képes volt arra, hogy vitára késztessen. Hogy jó film-e? Fogalmam sincs, mert ez így állati pontatlan. De miután megnézted, úgy érzed, igazságot kell tenned. Ha figyeled az árnyalatokat, észreveszed a kis csalást, hogy a tanárnő dohányzik, és ha nem a ’90-es évek Magyarországán élsz, hanem az amerikai filmakadémia tagja vagy, tudod, hogy dohányzó embert mutatni külső minősítés. Ettől még meg akarod fejteni, el akarod mondani, kinek az oldalán állsz. A filozófusok azon rágódnak, hogyan értelmezi a társadalmi egyenlőséget. Másképp értelmezik a karvezetők és az énekkarosok. A díjak hatására a Saul fia is valószínűtlen rekordokat döntött meg, pedig nem az a könnyed film, amire szombat este beülsz. Nekem felborította az addigi tapasztalásaimat. Megéled a beszorítottságot, nem látsz ki belőle, szűk a kép, a nagylátószög határán van az optika, a háttér soha nem éles, kevés a fény. Az elején dühöngtem, azt hittem, ez egy rémes forgatókönyv, de meg kellett értenem: nem azért született, hogy elmondjon egy történetet, hanem hogy egy hordozóréteg legyen, amire fel lehet építeni ezt a látványt. És a hangokat! Ha becsukod a szemed, akkor is folyamatosan történik veled a film. Rendkívüli élmény, de ha nincs Cannes-i siker és Oscar-díj, kifinomult rétegfilmként a Művész és Cirko-Gejzír között ingázott volna, esetleg a Puskin tart róla egy beszélgetést.

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
A Saul fiát szokás szembeállítani a korábbi holokauszt-filmekkel, mivel radikálisan új módszerrel, ráadásul pátosz nélkül mutatja be ugyanazt, viszont a hatásvadásznak mondott Schindler listájának is megvolt a maga szerepe azzal, hogy hollywoodi eszközökkel ugyan, de mégiscsak tömegeknek mutatott valami fontosat.
 
A Schindler listája nem szembesít a borzalmak borzalmával, de valószínűleg az amerikaiaknak így is mellbevágó élmény lehetett. Hogy Hollywoodnak milyen a viszonya ehhez az egészhez, abból látszik a legjobban, ahogy Tarantino kezeli a kérdést a Becstelen brigantykban. Az a világ egyik legbonyolultabb filmje, pedig vicces történelmi fikciónak tűnik. Kevés rafináltabb filmet láttam, és nemcsak azért, mert egy nyelvtudományi nagydoktori dolgozat, hanem egyebek mellett azért is, mert vállalja azt a sötét genyaságot, hogy amerikai szemmel nézi a holokausztot. Egy Tennessee-ből való tahó vezérletével zsidó terrorcsapatot hoznak létre? Medve Zsidó baseball-ütővel? Megskalpolják a németeket? Egy moziban ég el a teljes Harmadik Birodalom? Mi a fasz történik? Honnan jön ez a fura történelmi vízió? Tarantino pontosan látta, hogy az amerikai néző nem is nagyon tud mit kezdeni ezzel a témával. A Schindler esetében az édes jó Spielberg olyan fogásokat alkalmazott, hogy a kelet-európai zsidó zene, a klezmer világa helyett, ami összenőtt a helyi népzenével, és kevésbé drámai, inkább a szefárd zsidók zenéje szólal meg erős rézfúvósokkal, ütősökkel, mert az sokkal hatásosabb. Meg a piros kabát. Hatásvadászat. Néztem a filmet, és kedvem lett volna rögtön kötekedni. Egyetlen bajom volt: egy kicsit bepárásodott a szemüvegem. A megmondóember ezt utólag nyilván letagadhatja. Még hogy elérzékenyültem volna? Egy nagy túrót! Na de elérzékenyültem, és ez azt jelentette, hogy a film kimozdított az addigi pozíciómból.
 
Ebben az esetben nem az esztétizáló csapat nyert.
 
Az egyik teljesen jogos válasz az lehet, hogy a filmesek csináljanak valamit, ami hat rám, megváltoztat, amitől gondolataim támadnak, és ez legalább annyira helyénvaló lenne, mintha azt mondanám, hogy a műalkotás célja a teljesség és a műegész kibontakoztatása, mind önmagában, mind pedig a rajta kívül eső világban. Egyáltalán nem biztos, hogy a művekhez van egy fix használati utasítás. Például azért is fogyasztasz művészetet, hogy az identitásodat meghatározd vele. Ilyen értelemben a mű olyan, mint a kedvenc focicsapatod. Múltkor mondtam valakinek Esterházy halála kapcsán, hogy fontos dolgokat csinált az írott magyar nyelvben, az ismerősöm pedig azt mondta, hogy a Nádas azért nagyobb író. Ő szereti a pontos, finomra csiszolt, végtelenül míves megoldásokat, az én identitásomat pedig a provokáció, a pofátlanság, a szokás felrúgása határozza meg. Ez egy bonyolultabb identitásvita lehetett volna köztünk, miközben ugyannak a klubnak szurkolunk. Visszatérve a sikerfilmekre, hála a díjaknak, kaptunk egy esélyt arra, hogy magyar filmeken keresztül játsszuk el az identitáskereső játékainkat, ami ritka, mert a saját filmjeinket általában elég ocsmány előítéletekkel vesszük körül. Ezek most furcsa és elvarázsolt pillanatok.
 
Közben az egész világon a sorozatok veszik át a mozi helyét, és nemcsak népszerűek, hanem egyre színvonalasabbak is.
 
Meghatározó részük tényleg igényesebb a mozifilmeknél. Hosszabb az előkészülés, kidolgozottabbak a forgatókönyvek, pontosabbak a karakterek, most már képalkotásban is bonyolultabbak lettek, és a hangjuk sem üres, nem tévéhang. Ugyanakkor látható egy életkori megoszlás. A mozi egyik célcsoportja a család gyerekkel, nekik animációs filmeket kell gyártani, amik egyáltalán nem igénytelenek, sőt néha komolyabb a témájuk, mint az Oscar-díjas filmeknek. A Zootópia mint politikai példabeszéd hihetetlenül aktuális és éles, bemutatja, hogyan lehet a békés polgárokat elvadítani, az Agymanók meg valami olyasmit mond el, hogy hogyan lesz a gyerekből kamasz, de gondolj a Felre, a Lecsóra, a Hihetetlen családra, vagy akár a Shrekre, ami a maga módján szintén felforgató. A másik célcsoport a húszas éveik közepén járó fiatalokig tart, akiknek döntő módon képregényeket, sorszámozott akciófilmeket, highschool-típusú vígjátékokat gyártanak, amik az első szerelemről szólnak, meg arról, hogyan éljük ki szexuális vágyainkat cukrászsüteményeken. Aztán amikor nemcsak ivarérett, hanem felnőtt lesz a néző, akkor kezd kikopni a moziból, és elkezdi nézni a sorozatokat. Nem néz már televíziót, nincs kiszolgáltatva a napi sugárzásnak, nem kell hazaérnie a sorozat kezdetére, ad absurdum egyhuzamban is végignézheti az egészet. Ezek a fiatal felnőttek már egy igényesebb kép- és hangalkotó időszakban nőttek fel, a számukra készült sorozat nem lehet gyengébb a mozifilmeknél. Lásd a Trónok harca egészen felfoghatatlan sikerét. Látszólag közel áll a tizenévesek fantasy-világához, de annál lényegesen rafináltabb. Vagy itt van a Westworld és A szolgálólány meséje. Az alapgondolatok, művek a ’70-es és a ’80-as évekből valók, de ezek a friss sorozatok hihetetlenül aktuális kérdéseket, morális dilemmákat fogalmaznak meg. Lehet, hogy az idősebbek már visszatérnének a moziba, ha lenne olyan film, amit végig tudnának nézni, de a Batman Superman ellen nem az ő filmjük. És a Halálos iramban 8 sem.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Legutóbbi könyved címe Már egyáltalán nem szorongok, de teljesen be vagyok szarva. Előzményei, a Válogatott szorongásaim és a Még mindig szorongok után ez egy kevésbé személyes, sokkal inkább közéleti jellegű kötet. Jobb volt félni, mint megijedni?
 
Korábban azt írtam, a félelem jobb, mint a szorongás, mert ha tudod, mitől félsz, tehetsz óvintézkedéseket. De mi van, ha már beletörődtünk az állapotunkba? A félelembe, a gyávaságba. Ezért lett durvább ez az utolsó kötetem. Tényleg be vagyok szarva. Ez most egy ilyen világ, kicsit békétlen, kicsit polgárháborús, kicsit elcseszett. Az első teljesen személyes volt, a második inkább tanáros, ebben a harmadikban pedig több az aktualitás, írtam például a foci EB-ről is, amivel kapcsolatban azt kérdést tettem föl, hogy attól érezzük-e jól magunkat, ha szurkolók vagyunk, vagy attól, ha a saját életünk döntéshozói lehetünk. Szurkolónak lenni kényelmes, mindegy is, hogy pártnak, zenekarnak vagy focicsapatnak szurkolsz. A lényeg, hogy nem te csinálod, nem általad változik a világ. Boldoggá tesz? Ha igen, nem tudok mit kezdeni vele.
 
A foci EB legalább annyira megosztotta a közvéleményt, mint a Saul fia Oscar-díja, és szembe is állították a kettőt, sokszor tévesen következtetve belőlük a világnézetre.
 
Sok évvel ezelőtt elhívtak az A’la carte című műsorba, ahol az egyetemi tandíjról beszélgettünk. Ott ült Magyar Bálint és Tarlós István is. Kértem, próbálják elmondani az érveiket és az ellenérveiket. Tarlós azt mondta, te úgyis pontosan tudod, mire fogsz szavazni, Magyar Bálint pedig azt, hogy hagyd már ezt a színjátékot, hiszen úgyis pontosan tudod, mire fogsz szavazni. Nem is próbáltak meggyőzni. A médiában majdnem mindig elhangzik a burkolt kérdés, hogy kinek vagy a szurkolója. A kommentek harmadik fordulójában már megbélyegzik egymást a felek. A lányommal vitatkoztunk erről hosszan, mert én mindig azt mondtam, hogy ez csak egy virtuális valóság, de neki volt igaza, mert ami a világhálón történik, azt viszed magaddal a valóságba is.
 
Hogy lehet ebből kitörni?
 
Csak úgy, ha beszélgetünk, és szóba állunk olyanokkal is, aki másik pártra szavaztak.

Megosztás




Címkék

A cikk szerzője: Szarka Károly

Szarka Károly

emailfacebook

A fotók készítője: Komróczki Dia

Komróczki Dia

emailfacebook

Hozzászólások