Letkésről a cannes-i vörös szőnyegig

Szerző: | Közzétéve: 2015. október 23., péntek 23:23

Ha lenne Pion Istvánnak wikipédia szócikke, több – online hivatkozással ellátott – foglalkozás lenne feltüntetve a neve mellett. A Magyar Nemzet újságírója azonban elsősorban költőnek tartja magát. Ezen kívül slammel, a spoken word music egyik hazai „fenegyereke”, és mint szereplő a Saul fiában is kipróbálta magát. Ezeket körbejárva fejtettük fel, hogy a letkési kisfiú milyen úton jutott el a cannes-i vörös szőnyegig. - Tóth Julcsi interjúja

Ha jól tudom, Vácon születtél, viszont nem ott voltál gyerek.

Vácon csak a kórház van, ahol megszülettem. A szüleim Letkésen éltek, onnan buszoztak be, amikor úgy volt, hogy érkezem. Édesapámat azonban hazaküldték az orvosok, mert úgy látták, hogy még nem jött el az idő. Azonban hazaérve a buszmegállóban a nagymamám azzal fogadta, hogy forduljon vissza, mert közben megszülettem.

Letkés egy kis falu, az Ipolyon túl már a szlovákiai Ipolyszalyka található, ahová sokszor átszöktünk még a határátkelő megnyitása előtt. Veszélyes játék volt, de a szlovák kiskatonák talán nem bántottak volna minket.

Hogyan lett ebből a letkési fiúból költő?

Édesapám üzemvezető volt egy trafókat gyártó cégnél, édesanyám pedig a helyi téeszben bérszámfejtett, ők nem művészettel foglalkoztak. Nagyapám tanító volt, a letkési általános iskola igazgatója, édesapám testvére pedig magyar tanár, nekik volt legtöbb közük az irodalomhoz. De nálam sem a költészet volt a cél, tesitanár akartam lenni. Azonban 17 éves koromban kiderült, hogy a Scheuermann-kór kizáró ok a Testnevelési Főiskolán, így valami mást kellett kitalálni.

Miért épp tesitanár?

Nagyon szerettem a sportot, rögbiztem, szertornáztam, fociztam, röpladáztam, mindent csináltam. Nem tudtam volna olyan sportot választani, amit kizárólagosan űznék, ezért akartam tesitanár lenni.

Nem is volt semmi közöd ekkor még az irodalomhoz?

De, ekkor már írogattam verseket, de azokat nem vettem túl komolyan. Düh-versek születtek, amik valamilyen negatív élmény hatására jöttek elő, egy-egy szakításkor, vagy ha nem nyertem meg egy szavalóversenyt. Ha rossz voltam az órákon vagy nem csináltam meg a házit, ami elég sűrűn előfordult, akkor volt, hogy büntetésből fogalmazást kellett írnom, de azt igyekeztem mindig izgalmasan megcsinálni, például rímekben. Viszont nem éreztem, hogy nekem ezzel komolyan is foglalkoznom kellene, aztán amikor megtudtam, hogy a TF esélytelen, akkor ki kellett találni mást, így döntöttem a bölcsész irány mellett. A magyar szak adott volt, mellé viszont kellett választani még egyet, hiszen még ötéves, kétszakos képzések voltak akkoriban. A kommunikáció tűnt a legegyszerűbbnek, ezért döntöttem mellette. A Pázmányt pedig azért választottam, mert akkor oda kellett a legkevesebb felvételi pont. Tutira kellett mennem, mert egyébként eléggé rossz tanuló voltam.

Rossz tanuló voltál?

Általános iskolában még nem, viszont amikor Eszergomba kerültem a Szent István Gimnázium hatosztályos évfolyamába, akkor már nem voltak olyan jók a jegyeim. A körülményes utazás miatt kénytelen voltam kollégista lenni, azonban az akkori rendszer még nem volt felkészülve a 12-13 éves gyerekek fogadására, hiszen a hatosztályos évfolyamok akkor indultak el. Fiatalon bekerültem a nagyobbak közé, mindenen nagyon korán átestem, aminek az lett az eredménye, hogy másik iskolába kellett mennem, hogy ne buktassanak meg és az igazolatlan hiányzásaim miatt se marasztaljanak el. Ekkor kerültem át a ferences gimnáziumba, amiben leginkább az vonzott, hogy nagyon zárt közeg volt, szigorú szabályrendszerrel és protokollal. Mindennek megadták a módját. Tizennégy évesen nekem épp erre a kontrollra volt szükségem, és az a furcsa, hogy ezt magam választottam. Ott már biztosan hoztam a hármas-négyes szintet, ami ugyan már nem rossz, de nem is kiemelkedő.

Az egyetemen viszont már nem mondta meg neked senki, hogy mikor mit csinálj.

Pontosan, így két év alatt be is gyűjtöttem az összes lehetséges egyest: tizenegyszer lehet megbukni, én pedig a 11. egyes beírása előtt kiíratkoztam, megelőzve ezzel, hogy kirúgjanak. Ezután elmentem Vácra: egy évig szervereket teszteltem betanított munkásként három műszakban. Aztán 2005-ben megint ugyanarra a két szakra jelentkeztem, vissza is vettek. Akkor már élveztem a tanulást, az egyetemi életet, négy év alatt elvégeztem az ötéves képzést, még egy időben az is megfordult a fejemben, hogy tudományos pályára lépek. Azonban rájöttem, hogy azt nem tudnám egész életemben lelkesedéssel űzni.

Ha jól tudom, ekkor már foglalkoztál versírással.

Elsőként a dokk.hu-val találkoztam, azzal 2002-ben kezdtem el foglalkozni. Amikor először felraktam egy versemet, akkor Lackfi János azt válaszolta rá, hogy olyan ez, mint “az üntyüm-püntyüm, kicsi gyerek, / szereti az oltott meszet”. Nagyon megharagudtam rá, nyilván azért, mert ez volt az első kritika, amit életemben kaptam, és nem erre számítottam. Iszonyú nagy pofon volt, hiszen addig csak bátorítottak. Egy hónapig ültem a saját levemben, majd gaveres álnéven felraktam egy másik verset, ami már kicsit más hangon szólt. Másfajta kritika is érkezett rá, amitől én is lenyugodtam. A dokknál bekerültem egy klassz közösségbe Simon Marcival, Ijjas Tamivall, Toroczkai Andrissal, Horváth Lacival és Miklya Annával, ez a pálya pedig addig ment felfelé, amíg szerkesztője lettem a portálnak, mert Lackfi és Jónás már képtelen volt feldolgozni a naponta százasával beérkező verseket. Ezzel párhuzamosan elkezdtem járni az egyetem Kreatív írás kurzusára is, ahol Lackfi és Vörös István tanítottak. Addigra a versírás alapjait már bőven tudtam, legalábbis ami a formakultúrát illeti, így Lackfiék azt várták, hogy az órai anyagon felül teljesítsek. Egyébként ezt sem fejeztem be, csak bejártam azokra az órákra, amik érdekeltek.

Ekkor már cikkeket is írtál?

Igen. Speidl Zoltánhoz jártam újságírás gyakorlatra, ami egész jól ment, a szövegalkotással sosem volt gondom, ezért javasolta, hogy menjek el minél hamarabb valahova gyakornoknak. Be is ajánlott a Magyar Hírlaphoz, a kultúra rovathoz kerültem. Nagyon vicces volt az első napom. Elküldtek egy zenekar estjére, másnap arról kellett írnom. Apáti Miklós volt a napos szerkesztő, ő először 4000 karaktert kért tőlem, majd a tördelőtől visszatérve mondta, hogy csak 1500 fér be, végül azt 3000-re vissza kellett írnom. Ez végül is jó lecke volt, egy nap alatt többet tanultam a szerkesztésről, mint az egész egyetem alatt, ahol nem kaptunk ilyen jellegű feladatokat. Közben vége lett az egyetemnek, felvettek az újsághoz, és átkerültem a publicisztika rovathoz, amit nagyon nehezen viseltem. Közben kiderült, hogy ekkor a Magyar Nemzet már egy éve harcolt azért, hogy náluk dolgozzak, a kultúra rovatnál. Ez 2011 októberében történt, és azóta is ott vagyok.

Nagyjából ez az időszak az, amikor elkezdtél foglalkozni a slammel is. Hogy kerültél be ebbe a közösségbe?

Simon Marcin keresztül. Már előtte is szemeztem a műfajjal, láttam egy-két videót a hálón, és én is próbálkoztam egyszer-kétszer. A Bijou zenekarral volt egy kooperációnk, a búcsúkoncertjükön én kötöttem össze szöveggel a számaikat. Volt ezek között mindenféle, lóversenyközvetítés, egyperces rímes játék, amit mini slamnek neveztem el. Ez volt az első próbálkozásom 2011-ben, majd egyszer Marci elhívott a Mikába, hogy hallgassam meg, és legyek ott, mert egyedül érzi magát abban a közegben. Aztán 2011 márciusának utolsó csütörtökén léptem fel először, onnantól kezdve pedig folyamatosan.

Hogyan lettél e közösség része?

Már gimiben is jártam szavalóversenyekre, ott persze más költők verseit mondtam el, de már akkor világossá vált, hogy szeretek a színpadon állni. A slamban is az fogott meg, hogy az emberek a színpadon mondják el a gondolataikat, aminek a közönség igazából örül. Azt is láttam, hogy ezek sokban különböznek a hagyományos felolvasóestektől, amelyekre alig ülnek be az emberek. A slam izgalmasabbnak, pörgősebbnek tűnt.

Szerinted mitől lett ilyen népszerű a slam, és mikor lépte át a nagyobb nyilvánosságot?

Nem minden népszerű, ami szabad, de a slam poetry igen. Ezért szeretik, a szabadságáért. És mert te is oda állhatsz a mikrofon mögé. De tényleg. A felfutása pedig az első és egyetlen pilvakeres slamnek köszönhető, konkrétan a meglepetés erejével hatott. Jó lett volna ott lenni.

Ekkor benned már megfogalmazódtak a slam műfaji határai?

Szerintem ekkor még mindenki a saját stílusát próbálgatta, engem meg leginkább az irodalmi része érdekelt, arról pedig később folytak a nagyobb viták. De a határait ma sem tudom, mondjuk, legyen a csillagos ég, mert mégis csak költészet. Előadott költészet.

Milyen érzés volt, hogy a néhány tízfős felolvasóestek után itt már százaknak mondhattad el a gondolataid?

Az egy kicsit rocksztáros volt, és nagyon gyors változásnak tűnt. Hétfőn még folyóiratoknak küldözgettünk verseket, kedden meg már sokkot kaptunk, mert megtöltöttük Kolozsváron a Bulgakov pincéjét. Závada Petivel, Simon Marcival mentünk fellépni. Marcival azt hittük, hogy mindenki Peti miatt jött és Akkezdet-koncertre számít. Az egész akkor lett gyanús, amikor a mi szövegeinket is velünk mondták. És irodalomról beszéltünk, verseket mondtunk.

Aztán hamar belecsaptál egy újabb műfajba a Gourmand zenekarral. Elsőként csináltatok spoken wordöt itthon?

Nem, nem elsőként, hiszen például az Amoeba zenekar rendszeresen játszott olyan slam rendezvényeken, ahol zenével kísérték a szövegeket, vagy éppen az Akkezdet Phiait.  Nagyon jól működtek ezek a felállások. Viszont az első, kifejezzeten a slam poetryre épülő, vagyis spoken word zenekar a Gourmand lett, igen. Igazi termékeny kettősség alakult ki a zenekarral: vagy Horváth Kristóf Színész Bobbal viszünk kész szöveget és ahhoz készülzene, vagy fordítva. 

Olyannyira jól működtök együtt, hogy még lemezt is csináltatok.

Igen, a Cseh Tamás Programnak köszönhetően megjelent az első albumunk Mindenevő címmel. Szerdán mutatjuk be az A38-on. Szétizgulom az agyam, renegeteget próbálunk, és iszonyúan várom.

;

 

2013-ban jelent meg az első köteted, az Atlasz bírja, amiben 10 év anyagát sűrítetted egybe. Az anyagba beválogattál verseket a legkorábbiak közül is?

A kötetben tízéves vers nincs, viszont sorok, versszakok, különféle lenyomatok bekerültek nagyon koránról is. A versek közül a legkorábbi a Tévémaci meghalt. Korábban sokat írtam, rengeteg forgács jött össze, ma már jobban megfontolom, hogy mit írok le.

Az Előszezon versblogra még kifejezetten sokat publikáltál. Hogyan jött létre ez a közösség?

Simon Marci albérletében összegyűlve csináltuk meg az Előszezont. Szükségét éreztük a műhelymunkának, az pedig, hogy ez nyilvánosan folyt, külön érdekessé tette. Azonban időközben mindenki elindult a saját útján, így az Előszezont már nem lehetett fenntartani.

Hogyan állt össze a köteted?

A slammel tettem le a pontot, addig nem éreztem kereknek. Valami hiányzott belőle, mert hiába volt a saját gyerekem, kellett még neki egy-két pofon. Hozzátettem két-három slam szöveget, amelyekről azt gondoltam, hogy írásban is megállják a helyüket, és koherenssé teszik a szövegegészet.

Kell még noszogatni téged? Szükséged van a szabályokra?

Nem várhatom el senkitől, hogy mindig ott álljon mögöttem, de az tény, hogy teher alatt nő a pálma. Most már gondolkodom a következő köteten,  megvan a struktúrája, és a terveim szerint a szerkesztő már munka közben is látni fogja az anyagot, nem csupán leadok egy pakkot, aminek a végén nekiesünk. Szóval szeretnék némi kontrollt, igen.

Költőként miben változtál?

Tudatosabban használom az időmet: tudom, hogy mit és mikor fogok írni. Az elkövetkező évemben már kijelöltem olyan szakaszokat, amikor kevesebb munkát vállalok, hogy többet foglalkozhassam a költészettel. Lesznek 2-3 hetes etapok, amikor a hivatalos munkámon kívül nem lesz más, hogy tudjak végre szöszölni a versekkel. Az már nagyon hiányzik. Az elmúlt két évben kiélveztem az első kötetem megjelenését, de most már idejét érzem, hogy foglalkozzak valami újjal.

Hogyan definiálnád magad: újságíróként, költőként, slammerként?

Elsősorban költő vagyok, a slamet is költészetként élem meg.

A színészetbe is belekóstoltál. A Saul fiában kaptál szerepet.

Nem akartam filmben szerepelni, nem vagyok színész, és ez is egy olyan szakma, amit évekig kell tanulni. Amikor először megkerestek, határozott nemet mondtam. Nemes Jeles László rendezővel azonban nagyon sokat beszélgettem, és miközben a forgatókönyv mellett rengeteg információt kaptam tőle, a barátom lett, úgyhogy nem mondhattam nemet.

Mi volt a legnagyobb kihívás a forgatás alatt?

Attól féltem, hogy nem fogom tudni teljesíteni a feladatot. És soha nem is nyugtattak meg, hogy jó-e, amit csinálok, de ez jobb is volt így, mert ha dicsérnek, akkor lehet, hogy elmúlok ösztönös lenni.  Viszont ezt az ösztönösséget volt a legnehezebb megteremteni: hogy legyen rajtam valami iszonyú súly, ami aztán meglátszik az arcomon is.

A főszereplővel való közös jelenetben is ilyen ösztönösen működtél?

Igen, hiszen megvolt a szerephez szükséges alaphangulatom, a forgatás előtt ugyanis kimentem Auswitzba, utánaolvastam külön a Sonderkommandó témájának is, és Hevesi Judit kézirata is akkor került a kezembe. Ezek olyan mély hatással voltak rám, hogy még a hétköznapokban sem tudtam kilépni ebből a nyomasztó hangulatból, de ez összehasonlíthatatlan azzal, ami Auschwitzban történt.

Azután eljött a nap, amikor szmokingra volt szükséged. Milyen volt végigmenni a vörös szőnyegen?

Cannes maga nagyon meglepő: zenei fesztivál hangulata van eszméletlen tömeggel és hatalmas biztosítással. Azt éreztem, hogy ugyanolyan kedvesek velünk, mint a világsztárokkal, persze kevesebben fotóztak minket, mint a hollywoodi hírességeket. Hatalmas élmény volt egyébként, a vörös szőnyegen belépni a moziba pedig egyszerűen leírhatatlan: bent 2300 férőhelyes tér, ahol a filmnézés is egészen más hangulatot ad, nem tudsz kilépni belőle. Cannes-ban az a szokás, hogy ha nem tetszik a film, akkor kimész. A Saul fiánál maximum öt ember ment ki. Majd a vetítés végén volt egy rövid taps, egy tiszteletkör, ami lecsendesedett, utána pedig felálltak az emberek és elindult az ováció.

Mit kezdtél az itthoni reakciókkal?

Ha a kommentekre gondolsz, akkor semmit. Ha a kritikára, akkor egyöntetű elismerés volt a fogadtatása. Az érdekel, hogy aki bement megnézni a filmet, az nem ugyanolyan emberként jött ki, és ezzel kezdeni is tudok valamit. Például azt, hogy örülök neki, mert az én és a nálam fiatalabb generációnak is jutott valami, ami emlékeztetheti a borzalomra.

A Gourmand zenekar Mindenevő című első nagylemezét szerdán mutatja be az A38 hajón, az esemény részleteiről bővebben ide kattintva olvashat. 

Fotók: Walter Péter


Megosztás




Címkék


irodalom  koncert  zene  

Hozzászólások