Örültem volna, ha kamaszként ilyen könyveket olvashatok

Szerző: Articsóka | Közzétéve: 2016. január 8., péntek 20:14

Sok vita folyik mostanában a klasszikus és a kortárs kötelező olvasmányok helyes arányáról az irodalomoktatásban. Sokak szerint a több száz éve íródott szövegek veszik el a kedvünket az olvasástól, mások az oktatás tudományosságát tartják riasztónak, miközben a kamaszokat gyakran az egyre nagyobb mennyiségben elérhető, színvonalas ifjúsági regények vezetik be a könyvek világába. Erről is beszélgettünk Péczely Dórával, a Tilos az Á könyvek főszerkesztőjével.  - Szarka Károly interjúja

Több cikkben is beszéltél már arról, hogy szerinted mindegy, mit olvas a gyerek, csak olvasson. Tényleg mindegy, hogy Egri csillagokvagy Harry Potter?

A Harry Potterrel kapcsolatban rettenetesen elfogult vagyok. Mintha az egész új gyerekirodalom Rowling varázsköpenyéből bújt volna elő. Ha volt olyan pont, amitől megváltozott a „kiskorúak” olvasáshoz való viszonya, akkor ennek a könyvnek a születése volt az. Ettől a ponttól kezdve a gyerekek éheztek a könyvekre. Találkoztam persze olyannal, aki egyáltalán nem tudott belekapcsolódni ebbe a világba. De ahhoz, hogy az olvasás öröme megteremtődjön, szinte tényleg mindegy, hogy egy nyolcéves gyerek mibe szeret bele. A lényeg, hogy örömforrást jelentsen neki, és onnan már sokfelé mehet tovább.

Most, hogy rengeteg típusú ifjúsági könyv van, új olvasási stratégiákra, új szempontrendszerekre van szükség. Még sokáig fog tartani, hogy ezeknek is kialakuljon a kánonja. Berg Judit csodálatos Rumini-sorozata bekerült az iskolákba, mint kötelező olvasmány, de a gyerekek maguktól is olvassák. Öt éve még nem éreztem ennyire kristálytisztán, hogy az olvasás státusza emelkedett, inkább arról beszéltem volna, hogy bár bekövetkezne. És hogy hogyan lehet továbblépni a Harry Potter vagy a Rumini után? Egyre nagyobb a választék, csak azt kell elérni, hogy a gyerekek, a szüleik és a tanáraik valahogy képbe kerüljenek.

Úgy látom, tizenkét-tizenhárom éves kor körül van a váltás, amikor a kamaszproblémák elkezdik felülírni az olvasásélményeket. Lehet, hogy valaki tart egy nagy cezúrát, amíg újra megtalálja a kapcsolódási pontokat. Nem baj, ha egy kamasz nem kezd el rögtön Dosztojevszkijt olvasni. Az is fontos, hogy megfelelő életkorban megfelelő könyvekkel találkozzon, és talán egy idő után az ifjúsági könyvekből elkezd kitekinteni a felnőtt irodalom felé. Még mindig nagyon jó, ha azt mondja, kizárólag a fantasy vagy a sci-fi érdekli, mert abban a világban érzi jól magát. Ettől még fejlődik a szövegértése, a fantáziája, az olvasáshoz való viszonya. Akkor is, ha Tolsztojt nem fogja magának felfedezni soha.

Szerinted probléma, vagy inkább lehetőség, hogy az évtizedek múlásával egyre nagyobb tudásanyag halmozódik fel, és a kortársakat szinte csak úgy lehet beépíteni a tantervbe, ha a klasszikusok egy része előbb-utóbb kiszorul?

Remélem, hogy ez meg fog történni. A gyerekek előtt most megnyílt a kortárs magyar és külföldi ifjúsági irodalom. A jelen felől kéne végiggondolnunk, mi az, ami belefér a tananyagba. Mondjuk kevesebb adat, évszám kerüljön a tankönyvekbe, viszont legyenek minél igényesebben és élvezetesebben megírva. A rideg, tudományos szemléletnek nincs sok értelme. Ugyanezt gondolom a fizikáról vagy a biológiáról is. Olyan dolgokat próbáljanak velem megértetni, amikhez van kapcsolódási pontom, és olyan módon, hogy meg is maradjon bennem.

Ha én dönthetnék, az irodalomoktatásban szinte csak a tanítandó korszakokat határoznám meg, és elfogadnám, ha egy tanár azt mondaná, hogy egy régebbi korszakból csak húsz órát tart, a kortársakból meg egy egész évet. Persze könnyen mondom ezt tét nélkül. Amúgy az most sincs meghatározva, hogy hány órában kell tanítani az Egri csillagokat, csak az, hogy tananyag legyen. Én szinte minden klasszikust imádtam, de Zrínyibe még az egyetemen is beletört a bicskám. Ha most Zrínyit kellene tanítanom, azt mondanám, szükségem van egy évre, amíg megtalálom azt a szakirodalmat és szemléletet, amitől élvezni tudom a tanítását. Ha a tanár nem élvezi, a diákok sem fogják.

Mit szólsz azokhoz a felvetésekhez, hogy a tanárok vagy a diákok listákról választhassák ki, mit olvassanak?

A kortársak és a klasszikusok közül is képtelenség olyan könyvet találni, ami minden gyereknek tetszik. A kiadóban meg szoktuk beszélni, hogy ki, mit olvasott a frissen megjelent könyvek közül, és gyakran szöges ellentétek vannak a konkrét művekről alkotott véleményeink között. És ez így jó. A gyerekek esetében sem az a lényeg, hogy tetsszen nekik, hanem hogy meg tudják fogalmazni, miért tetszik, vagy nem tetszik valami. Hogy el tudják mondani, hogy a szókincs miatt nem szeretik, vagy a stílus, a dramaturgia, a történet miatt. Egy hosszú lista persze segíthet eligazodni a könyvdzsungelben, de ez csak egy kapaszkodó lehet.

Az irodalom mint tantárgy akkor lenne jó, ha a kamaszok élveznék. Állandóan mondják nekünk, hogy adjunk ki hosszabb könyveket, mert a gyerekek két nap alatt olvassák el az Időfutárt, de nem tudjuk ellátni őket nagyobb mennyiségű jó irodalommal. Egyáltalán nem ijednek meg egy ötszáz oldalas könyvtől azok, akik már beléptek ebbe a körbe.

Említetted az adatokat, évszámokat. Az írók, költők életrajzát be kell magolniuk a diákoknak. Állandó vád az oktatással szemben, hogy nem irodalmat, hanem irodalomtörténetet tanulnak. Szerinted mennyire fontos, hogy mikor született Petőfi, és hogy hívták az anyját?

Szerintem az életrajzi adatok nem annyira érdekesek az olvasás megszerettetésében, de vannak momentumok, melyek azok lehetnek. Petőfi például nem önszántából kezdte el hordani a magyaros ruhát. Ez egy imidzsépítő öltözék volt, melyre rábeszélték, miután felkerült a fővárosba. Ez szerintem sokkal érdekesebb, mint hogy hány helyen fordult meg. Én a századforduló, azon belül is elsősorban a Nyugat irodalmával foglalkoztam mélyebben, és ott is olyan történeteket lehet elmesélni a korról vagy a szerzőről, hogy azokat soha többé nem kell megtanulni. Ha egyszer elmondod valakinek, kizárt, hogy ne emlékezzen rá.

Az irodalom visszavágcímű könyvünk szerzőjével, a középiskolai tanár Nényei Pállal értek egyet: az irodalom „élet-halál” kérdése. Az, hogy hogyan fejezzük ki magunkat, ezerszer fontosabb, mint hogy hányasunk van irodalomból. Rettenetesen sok természettudományos órája van a gyerekeknek. Miért kell olyan magas szintű matematikát tanulni már a középiskolában minden gyereknek, mellyel a döntő hányaduk semmit nem tud majd kezdeni? A logikájuk fejlődik például a nyelvtanulással is, mellette pedig hadd tanuljanak érveléstechnikát vagy művészeteket. Úgy épülnek fel a tankönyvek, mintha minden gyereknek tudóssá kéne válnia. Pedig a többségük nem lesz az.

Volt egy magyartanárom általánosban, aki a férjéről, a gyerekeiről, a kutyájáról beszélt az órákon, finn népdalt tanított nekünk, szóval elszakadt a tananyagtól, bár tisztességesen megtanította azt is. Nála értettem meg, hogy az irodalom az életről szól. Viszont úgy érzetem, az osztályból egyedül én élvezem ezeket az órákat, a többiek még így sem szerették meg az olvasást. De vajon jó lenne, ha a mostaninál többeket szippantana be a kultúra, vagyis többen szenvednének a napi megélhetéssel?

Biztos vannak olyanok, akikből az éhezés hozza ki a művészi teljesítményeket, de egyetértek a tanároddal, az irodalom az életről szól. Az az orvos, aki élvezi az olvasást, másképp fog közelíteni a betegeihez. Könyvkiadóként úgy érzem, növelem a GDP-t, és az újságírókról is pont ugyanezt gondolom, tehát emiatt nem lehetünk frusztráltak. És a GDP „láthatatlan” módon is tud növekedni, sőt bizonyított, hogy ha a bölcsészettudományok háttérbe szorulnak egy kultúrában, csökken a GDP. Ha sokan vesznek könyvet, járnak könyvtárba és színházba, akkor pedig a művész is tud rendesen adót fizetni, és nem a szűk napi betevőben kell gondolkodnia. Ettől konkrétan és rejtetten is növekedhet a gazdaság.

Ha bárkivel leülök egy asztalhoz, akit érdekel az irodalom, akkor sem kezdünk feltétlenül azzal, hogy mit olvasol éppen, de hogy előbb-utóbb oda jutunk, az biztos. Fontos, hogy beszélgessünk, mert attól változunk, attól maradunk frissek. Örülök, ha egyre sarkosabb véleményt tudok megfogalmazni, de annak még jobban, ha a véleményemet mások tovább tudják nyitni, változtatni. Kíváncsi vagyok rá, hogy mi van a saját világom kívül, bár azt is látom, hogy fogy az időm, egyre kevesebb dolog fér bele az életembe. Régebben nekem is mondták, hogy meglátom majd, egyszer csak rövidebbek lesznek a napok és az évek, akármennyire is küzdök ellene. És tessék!

Brutális mennyiségű információ zúdul a mai tanárokra, szülőkre és gyerekekre. Hogy tudjátok elérni, hogy a kiadótokra, a szerzőitekre és a könyveitekre felfigyeljenek?

Ez a legnagyobb problémánk. Ha ez a könyv eljuthatna a középiskolásokhoz, az nagy előrelépés lenne. A kiadó persze az eladott könyvekből él, de én annak is örülnék, ha a könyveinket „csak” a könyvtárból vennék ki. Sajnos azonban a könyvtárak sem tudják megvenni őket, és ha még oda tudnak eljutni a könyveink, akkor mit várunk? A szülőkhöz még csak-csak eljutunk, de a gyerekeket tizenkét éves kor fölött nehezebb informálni, például arról, hogy létezik olyan irodalomtörténet (Az irodalom visszavág), amin hangosan fognak röhögni.

Vagy egy olyan regény, a Hét nap, ami egy iskolai zaklatás története. Én is csak az amerikai filmekből ismerem ezt a problémát, de azok közül, akik olvasták, többen elmesélték, hogy őket vagy ismerőseiket milyen zaklatások érték a gimnáziumban. A könyv egyáltalán nem vicces, de jól van megírva, és legszívesebben minden középiskolásnak a kezébe adnám. Arról is szól, hogy ki az, aki zaklatóvá válik, tehát nem fekete-fehér a történet. És arról, hogyan lehet ebből kimászni, akár egyedül is. De azért mindig az derül ki, hogy könnyebb, amikor valaki segít.

 

Egy interjúban említetted, hogy a kamaszok választásainál fontos a borító. Nyilván fontos a cím is. Ezen kívül mi számít még? A téma, a szereplők, az író fantáziája? Az, hogy ő maga is gyerek tudjon maradni?

Az a legfontosabb, hogy az író akarjon ilyet írni. Úgy kértem fel szerzőket, hogy egyetlen sor sem készült még el a könyvükből. Megkérdeztem tőlük, melyik korosztályról tudnák elképzelni, hogy írjanak nekik. Bevezettük a 12+, a 14+ és a 16+ kategóriákat. Nincs mindenhol ilyen, de nálunk működik ez a felosztás. Majdnem minden szerző azonnal tudja, hogy a nagykamaszokat vagy a kisebbeket akarja megszólítani.

Engem nagyon érdekelnek a probléma-centrikus könyvek, most Vészkijárat címmel indítottunk ilyen sorozatot, az említett Hét nap az első ilyen könyvünk. Utólag James Lecesne könyve, a Trevor is bekerülhetne a sorozatba, vagy Bódis Krisztától a Carlo Párizsban. De nem lehet csak ilyen könyveket kiadni, mert vannak, akik pont ezekről nem akarnak olvasni. Ott van a Dash és Lily, egy amerikai szerzőpáros regénye, amely egy karácsonykor, Manhattanben játszódó szép, romantikus történet, és iszonyú jól van megírva. Boldog lettem volna, ha kamasz koromban ilyen könyveket olvashatok.

A trágárságra, az erőszakra és a szexualitásra mennyire vagytok érzékenyek?

Azt hiszem, átléptük a saját árnyékunkat, nyitottak vagyunk. A Carlo Párizsban kiadásakor sok minden eldőlt. A Kalasnyikov és rózsafüzér, Fekete András és Grancsa Gergely könyve több határt is sért, miközben az élet nagy kérdéseire keresi a választ. Viszont az önmagáért való erőszakot, szexualitást és nyelvi durvaságot nem engedtük be a kiadóba. Itt is ugyanaz érvényesül, mint a felnőtt irodalomnál. Bret Easton Ellis a Sátántól való? Nekem ő az egyik kedvenc íróm, és sokat foglalkoztam vele, hogy meg tudjam fogalmazni, miért jó és érdekes számomra az a típusú irodalom, amit ő művel.

Álszent könyveket kiadni nincs értelme, mert attól, hogy valaki top értelmiségi, még nem beszél úgy, mint a Jókai-hősök. Kemény Zsófi könyvéről, az Én még sosemről írta valaki a Moly.hu-n, hogy kellett volna neki egy erőskezű szerkesztő. Kifogásolták a „csúnya” beszédet, és követelték az élőbeszédszerű fordulatok kiirtását. Szerintem a szerző bele sem egyezett volna, de én is úgy éreztem, ha ezeket megtépázom, megölöm a szöveget. Én sem így beszélek, de ez a könyv meg fog őrizni egy nyelvállapotot, amely ha módosul és teljesen megváltozik, akkor innen visszaidézhető lesz, ha pedig megmarad, akkor természetessé válik.

Sajnos konzervatív az irodalomszemléletünk, ahogy a kánonunk is az. Felvetődött szakmai beszélgetések során, hogy azért ne tanítsanak több kortárs irodalmat a középiskolákban, mert még nem alakult ki, hogy mi az, ami kanonizálódik. Én ezt egyáltalán nem tudom elfogadni. Az idei GoodReads listára az olvasói szavazatok alapján került tizenöt gyerekkönyvből tíz társadalmi problémákkal vagy egyéni tragédiákkal foglalkozik. Skizofrénia, zaklatás. Amerikában most ezeket a könyveket írják és szeretik. Látszik, hogy a probléma-centrikusság mainstream-mé vált. A Harry Potternek azért is vagyok nagy rajongója, mert alig van olyan iskolai és kamaszprobléma, ami ne kerül elő benne.

Viszont annak a típusú ifjúsági irodalomnak a szeretete, ami egy konkrét probléma köré szerveződik, nálam John Greennel kezdődött. A csillagainkban a hiba című könyv (és film) végstádiumban lévő rákbeteg kamaszok története. Engem hetekig nyaggattak, hogy olvassam el. Eleinte nem bírtam magam rászánni, de végül elolvastam, és megértettem, mit lehet és mit érdemes kezdeni az ifjúsági irodalom ezen típusával. És pont attól remek a regény, hogy ez igazából „csak” az alaphelyzet, de nem kizárólag erről szól, hanem például arról, hogyan és miért kell ennek ellenére élni, élni akarni és szeretni merni.

Érdekes, hogy ebben a könyvben is olvasásmániás a kislány. Ez a téma az ifjúsági irodalom egyik leitmotivja. Leiner Laura sikeres könyvében, ASzent Johanna Gimiben is könyvmoly a főhős. De ez még semmi! Ki a kedvenc írója? Dickens! Én szerkesztőként könyörögtem volna, hogy csak ne ő legyen, mert meg fog bukni miatta a könyv. Utólag jó, hogy ő lett, mert ha a sok tízezer olvasóból csak néhány utánament, hogy ki is ez a Dickens, és akár még el is olvasott tőle egy könyvet, az már baromi jó dolog.

Vannak tipikusan fiúknak és lányoknak szóló regények, mint anno a pöttyös és csíkos könyvek?

Nem trendi bevallani, de szerintem vannak könyvek, amelyet szinte biztosan lányok fognak olvasni. Ha úgy látjuk, hogy egy kézirat ebbe a kategóriába tartozik, akkor azt a borítótervezésnél figyelembe vesszük, és célzottan a sokat olvasó lányok ízléséhez igazítjuk a dizájnt. De az elmúlt évben hangsúlyosan kerestünk olyan könyveket, amelyeket kifejezetten uniszexnek gondolunk. A Pampa Blues és az Underdog-trilógia megjelent két része pont ilyen.

Korábban a Magvető Kiadó szerkesztője voltál, de még most is szerkesztesz „felnőtt” könyveket. Ilyenkor nehéz átállítanod az agyadat?

Bizonyos szempontból egyáltalán nem. A szöveg az szöveg. A műfajok közötti váltás sem nehezebb, pedig egy verseskötettel is máshogy dolgozom, mint egy prózakötettel vagy egy regénnyel. Az utóbbi években szerzők keresnek meg kész felnőtt könyvekkel, tehát olyan kéziratokat kapok, amikről a kiadójuk már eldöntötte, hogy kiadja-e vagy sem, míg az ifjúsági könyveket úgy olvasom, hogy én magam kiadnám-e őket vagy sem, illetve sokszor én kérem fel a szerzőt, és akkor mínuszból láthatom a folyamatot. Egy picit emiatt szálltam ki a felnőtt irodalomból. Túl sok kész szöveget kaptam.

Szerkesztetted a Szép verseket is a Magvetőnél. Ott megint más típusú volt a munkád, mert semmit sem változtathattál, csak válogattál.

Igen, az talán a legcsodálatosabb munka, amit szerkesztőként el tudok képzelni. Egyébként ritkán adatott meg, hogy egy kéziraton sok mindent változtathassak. Ilyen volt Kemény Istvántól a Kedves ismeretlen, ami egy könyvtárban játszódó jelenettel indul, és azzal a mondattal kezdődik, hogy „Kérjük, fejezzék be az olvasást!”. Ez az én ötletem volt, vagyis megvolt már a mondat, de én javasoltam, hogy ezzel kezdődjön. Élvezem, ha sok strukturális változtatást csinálhatok. Igazából ez érdekel: amikor még formálódik a szöveg.

A saját kreativitásodat szereted belevinni a szerkesztési munkába ezekkel a változtatásokkal?

A jó dramaturgiát nagyra tartom, és igyekszem érvényesíteni az általam szerkesztett művekben. De ha már kész a struktúra, akkor is nagyon alapos-szőrözős-kötekedő vagyok. A szerkesztő munkájának ez a része nagyon nincs megbecsülve egyébként. Ez egy roppant koncentrációt igénylő, testet-lelket próbáló munka. Amikor valaki egy nyilvános beszélgetésen azt mondta, hogy talált három szerkesztési hibát Kemény István könyvében, eléggé megdöbbentem. Igen, minden könyvben van hiba, akár szerkesztői hiba is, de nem mindig tudható, hogy a szerző döntéséről vagy a szerkesztő mulasztásáról van-e szó.

Azt szokták mondani, hogy a munkánk nagy része az olvasás. Persze igaz, a nagy része tényleg az, de ezt nem úgy kell elképzelni, hogy fekszem a kanapén és műélvezek. Lassan, problémákat keresve kell haladni egy szöveggel. Van olyan mondat, amit tíz percig olvasok, javítok, és lesz belőle egy másik mondat. De olyan is van, hogy végül mégis az eredetit állítjuk vissza. Egy jól végiggondolt könyvben is lehet logikai bukfenc. Lehet, hogy a korrektor is elaludt, lehet, hogy a szerkesztő hoz rossz döntést, de lehet, hogy nem is hiba az a hiba, csak máshogy is gondolkodunk egy kérdésről. Olvasóként ritkán lehet megítélni, hogy a szerző, a szerkesztő vagy éppen korrektor hibázott.

Megmarad még ennyi év szerkesztés után az olvasás öröme?

Voltak mélypontok, amikor egyszerűen semmit nem tudtam olvasni a munkámon kívül. Most már tudatosabb vagyok. Azért is jó, hogy ifjúsági irodalommal foglalkozom, mert máshogy tudok felnőtt irodalmat olvasni. Rengeteg ifjúsági könyvet olvasok más kiadóktól is, a szakmai kíváncsiság ilyenkor felülírja az időhiányt. Egyszer volt egy hosszú időszak, amikor úgy éreztem, belefulladok a szavakba, és nem élvezem az olvasást. Maximalista vagyok, tényleg minden mondatért megküzdök. És ha ezrével dőlnek rád a mondatok évekig, egy idő után úgy érzed, hogy megfulladsz.

Szeretnék egy kicsit kevesebbet foglalkozni a mondat szintjén a szövegekkel, és többet azzal, hogy milyen könyveket jelentessünk meg. Szeretek szerkeszteni, de már tudom, milyen az, amikor ez bedarál. Viszont nemrég elmentem egy hatalmas könyvesboltba, és úgy örültem, mint egy kisgyerek az édességes polcok között. El tudnék képzelni hónapokat, amikor csak a magam örömére olvasok. Egy könyv még mindig le tud nyűgözni. A kiállítása, a témája, a szlogenje, a betűtípusa, a létrejötte. Végigvigyorogtam azt az egy órát, amit a könyvesboltban töltöttem, és egyáltalán nem éreztem, hogy agyonnyom a munkám.

/Fotó: ©Komróczki Diána/


Megosztás




A cikk szerzője: Articsóka

Articsóka

Nem zöldség. Művészet. Kultúra. Interjú.

Hozzászólások