„A legnagyobb irodalmi hatással most a Való Világ van rám”

Szerző: | Közzétéve: 2016. november 25., péntek 20:00

Interjú Szendi Nórával

Első regényed a Zárványok 2015-ben jelent meg, amit „drogos” történetként és a fogyasztói társadalom kritikájaként is értelmeztek. Tudható, hogy felhasználtad saját tapasztalataidat, és nemcsak a függőséget, de a bölcsészlétet, illetve magát a regényírást is tematizáltad. Mi volt a kiindulópont?

2010-ben döntöttem úgy, hogy megírom ezt a regényt, de csak 2014-re érett be a dolog, amikor megtudtam, hogy az Apokrif és a FISz közös könyvsorozatot indít, amire lehet pályázni. Akkor aztán egy év alatt ledaráltam, ami addig lassan-lassan körvonalazódott.

A kiindulópont voltaképp az egyik főszereplő, Csuri figurája volt. Akkor még egyetemre jártam, klasszikus magyar irodalommal foglalkoztam, és nem nagyon vettem részt az irodalmi életben, külsős szerkesztő voltam nem szépirodalmi kiadóknál. Az online Apokrifon, a Műút portálon, az ÚjNautiluson jelent meg néhány szövegem, kritikák és egy-két drogos tematikájú novella. A regényem alapanyagául szolgáló figurákkal lógtam, és annak, aki Csuri ihletője volt, elég tudatosan kerestem a társaságát, azon túl persze, hogy ennek nyilván megvoltak a személyes-emberi vonatkozásai is. Ilyen tekintetben az írói működésmód eléggé visszataszító. Fontos állomás volt, hogy egy szociolingvisztika vizsgára készítettem a sráccal egy meglehetősen rendhagyó interjút. Nem is interjú volt, hanem felmentünk hozzá zülleni, én meg kiraktam a diktafont. Készült belőle több mint ötven gépelt oldal, az alapján pedig egy különös elemzés, aminek az volt a lényege, hogy drogfogyasztói attitűdöket értelmez, és amelyben a szerző nem próbálja meg pártatlan kutatónak beállítani magát, hanem a saját elképzeléseit is az elemzés tárgyává teszi. Az, hogy ezt elméleti problémává emeltem, és alapul vettem, hogy a különböző személyiségeknek különböző, elég pontosan leírható drogfogyasztási „filozófiái” vannak, rengeteget segített. Csakúgy, mint a pontosan legépelt, épp ezért rengetegszer visszahallgatott élőbeszéd.

Azt gondoltam, hogy amit meg szeretnék ragadni, az többről szól, mint hogy unatkozó fiatalok mindent magukba tömnek, ami az orruk elé kerül. Ezen keresztül egy általánosabb, manapság nagyon jellemző fogyasztói attitűd mutatható meg. Csuri annak a megtestesítője, amit ez a skizofrén állapot és a végletek közötti vergődés eredményez. Szóval meglehetősen félrevivő, ha az én személyes élményeim irányából közelítünk ehhez a könyvhöz, miközben nyilván senki sem képzeli azt, hogy a Wikipédiáról szereztem tudomást a leírtakról. Jellegzetesen első kötet ez, mint amilyen például Gerőcs Pétertől a Zombor és a világ, aminek már a címe is árulkodó. A fiatal szerző szintézist gyúr abból, amit eddig a világból tapasztalt. Persze hogy fikció, de bemutatkozás, önportré, valami nagyon-nagyon személyes is.

Smid Róbert azt írta a Zárványokról a Műúton megjelent kritikájában, hogy olyan a szöveg, mintha az összes szót bele akartad volna írni, amit ismersz. Utólag hogy érzed ezt?

Amikor erről beszéltünk, Smid valósággal tajtékzott, hogy egy alapvetően ígéretes szerző hogy írhatja meg úgy az első regényét, mintha az egyetlen és utolsó is lenne. Próbáltam megnyugtatni, hogy ez nyilván csak gyerekbetegség. Még egyet is értek vele, belátom, hogy amikor egy mondaton belül egymást éri a „smakkol” a „pöpec” meg a „kupakol”, az már tényleg sok. Elég mániákus típus vagyok, ez meg is látszik a szövegen: nem bírtam elengedni, rákerestem szavakra, és ami túl sokszor szerepelt, akár a regény egymástól távoli pontjain, azt különböző szinonimákra cserélgettem. Megütötte a fülem valami jó duma, azonnal rohantam beleírni. Ez végső soron egy nagyon mesterkélt dolog, sokaknak irritáló lehet. Ha ezt az irányt folytatom, elkezdhetnék Szendi-paródiákat írni. Úgyhogy a most készülő második regényemben valami sokkal letisztultabb és szárazabb prózanyelvvel kísérletezem. Szinte kéjes érzés, hogy torlódnak a létigék, és nem teszek ellene semmit.

Ha ma írnád a Zárványokat, húznál belőle?

Bizonyos helyeken biztosan visszavennék ebből a túlhabzásból, öt helyett három jelzővel is meg lehetne elégedni egy mondatban, de alapvetően semmit sem bánok ezzel a regénnyel kapcsolatban, a hibákat sem. Reichert Gábor, a szerkesztőm azt tanácsolta, hogy az egész negyedik fejezetet ki kellene dobni, vagy legfeljebb a felét meghagyni. Mellbevágott, amikor ezt mondta, becsületesen újra is olvastam, nagy keservesen kihúztam pár bekezdést. Úgy éreztem, lehet, hogy túlbeszélés, lehet, hogy csomó redundáns információ van benne, de akkor én ezt vállalom, mert számomra ez fontos fejezet, ami érthetőbbé teszi Csuri motivációit.

Ez a bizonyos negyedik fejezet azért lóg ki egy kicsit a többi közül, mert az én-elbeszélő, Irén története helyett hirtelen Csuri kerül a fókuszba, de azt is tudjuk, hogy Irén éppen regényt ír, és ő dolgozza ki Csuri karakterét. A drogos szubkultúrát bemutató fejezetek között más szempontból a Berzsenyi világába kalauzoló rész is kakukktojás. Hogy jött a képbe egy háromszáz éve született költő? Az ő nyelvezetének megidézésével a mai szlenget is ellensúlyozni akartad?

Egyrészt igen: Berzsenyi emelkedett költői világa és a narkós underworld egymás tökéletes ellenpólusai, ugyanakkor mindkettő zárványvilág, az elvonulás illuzórikus terei, egyik sem integrálható a – mint Csuri fogalmazna – „polgári” hétköznapokba. Másrészt Irén a regény előrehaladtával szerintem sok tekintetben egyre negatívabb figurává válik, és fontos volt megmutatni, hogy ő a saját élethazugságai ellenére pozitív és manapság egyáltalán nem divatos értékek őrzője is, számára Berzsenyi költészete élő hagyomány. Beszédmódjában a magaskultúra, a bölcsészlét és a 19. századi nyelv kifejezései, illetve klasszikusnak számító versek allúziói keverednek a kilencvenes-kétezres évek popkultúrájának megidézésével és a droghasználókra jellemző szlenggel. Amiben nincs semmi rendkívüli: az emberi elmében jól megférnek egymás mellett az Arany-balladák és a Szomorú szamuráj.

Megint csak Smidi kritikájára hivatkoznék, aki üdvözli, hogy a jelenetek egy része peremkerületekben és az agglomerációban játszódik, tehát a Zárványok nem nagyvárosregény, de nem is a vidéket mitizálja. El tudtad volna képzelni, hogy más világról írj, olyanról, amit nem ismersz?

Én vizuális típus vagyok, számomra nagyon fontosak a terek, amelyek ábrázolása az atmoszférateremtés remek eszköze. Szeretem, ha egy regényben bejárható terek vannak, ha bele lehet bújni a szövegbe. Annak kitalálásához, hol lakjon Csuri, magányos városi túrákat tettem. Az ösztöneim után mentem, míg meg nem találtam azt a konkrét házat a Kelenföldi lakótelepen. Rengeteget barangoltam a környéken, végigjártam az útvonalat, ahol Csuri futni szokott, és közben kiderült számomra, mi minden esett meg itt vele. Sosem mozogtam túl sokat Újbudán, sőt panelben sem laktam soha, de azóta fantomélmények kötnek oda, ha arra járok, olyasféle nosztalgiát érzek, mintha valóban velem történtek volna itt dolgok. Azért persze az írói beleérző képességemnek is vannak határai. Szerintem én alapvetően nagyvárosi terekben tudok gondolkodni. Nem tudnék olyasféle vidék-város ellentétről írni, mint Háy János vagy Grecsó Krisztián, és nem is szeretnék, nem volna hiteles. Számomra a vidéki Magyarország ismeretlen világ.

Irén másik két szerelme, Vladimir és Marci sokkal kevesebb teret kapnak, mint az önálló fejezetet kiérdemlő Csuri, az első fejezetben pedig egy sor olyan iskolatárs, Burján, Porzsa és mások tűnnek fel, akiket kulcsszereplőnek gondolhatunk, aztán szem elől tévesztjük őket. Ezzel akartad modellezni, hogy a valóságban sem tartjuk mindenkivel a kapcsolatot, akik fiatalon fontosak voltak nekünk?

Igen, mert az életünket is így éljük. Kemény Zsigmond A rajongók című regényében az egyik főszereplőt a közepe felé egyszer csak felkoncolják, amit nagyjából egy-két mondatban intéz el a narrátor. Ez valami hátborzongatóan jó. A kerek történetek valójában hazugok. Mindennapos, hogy egy ember egy ideig fontos az életedben, aztán eltűnik, és esetleg később még felbukkan, de már soha többé nem lesz főszereplő. Vagy életedben egyszer találkozol valakivel, de egy dramaturgiailag rendkívül fontos pillanatban. Ez sokkal életszerűbb, mint amikor egy Dosztojevszkij-regényben az összes főszereplő egyszerre, egy légtérben mondja a magáét.

A regényekre mostanában talán kicsit könnyelműen is ráaggatott „generációs” jelzővel hogy állsz?

Nem tiltakozom ellene. Amúgy nem kedvelem ezt a címkézési tendenciát, de, bevallom, nekem hízeleg, ha ilyesmit mondanak róla, hiszen az ember nem egzotikus furcsaságokról, hanem általánosítható dolgokról próbál írni, amiben az olvasók magukra ismernek. Azt gondolom, erre a regényre többféle címkét is rá lehet aggatni. Ezek közül a „drogos regény”-től mindig is ódzkodtam, az viszont nagyon jólesett, hogy például Lukács Barbara a fogyasztói társadalom görbe tükrének nevezte egy kritikájában. A baj szerintem csak azzal van, ha egy címke nagyjából le is fedi a teljes művet, illetve ha egy mű annyira didaktikus vagy ideologikus, mintha a szerző nem karakterekből és helyzetekből, hanem valamilyen elvont tézisből indult volna ki.

Felmerült a recepcióban az is, hogy az egyetem tereit, a szórakozóhelyeket és magát az életmódot esetleg „bántóan” ismerősnek találhatja a fiatal fővárosi értelmiség, míg a többiek számára nehezebben megközelíthető ez a világ. Aknamezőnek érzed ezt a fajta belterjességet?

A bennfentes bölcsészpoénokat most már egy kissé irritálónak érzem. Ennek a belátásnak egyik következménye, hogy a most készülő regényem nem értelmiségiekről szól. Felmerült az is, hogy sokan nem értették a drogos szlenget, de amíg a történetek és az emberi motivációk érthetőek, addig szerintem ezzel nincs gond. Egy műnek jó esetben több rétege van: ezért lehetséges, hogy egy régi mű utalásainak jó részét magyarázó jegyzetek nélkül észre sem vesszük, a mű mégsem poros vagy befogadhatatlan. Azt remélem, hogy a Zárványoknak is több rétege van, és a különböző olvasók más-más rétegeihez férnek hozzá.

Ahhoz mit szólsz, ha Kubiszyn Viktor regényével együtt emlegetik?

Írtam kritikát Kubiszyn első két kötetéről: a Drognaplót egyenetlennek, fontos látleletnek, de nem szépirodalmi alkotásnak tartom, a Foglaltház viszont egy jó könyv, helyenként gyönyörű és megkapó leírásokkal. Abszolút árnyaltan ábrázolja a narkósvilágot, ő sem a „függő = lecsúszott herkás összehányt vécében” sémát követi. Az Oroszrulettről, amellyel épp az említett Lukács Barbara hasonlította össze a Zárványokat, szintén akartam írni, de, bevallom, nem tudtam megbirkózni vele. Megcsömörlöttem a témától, se olvasni, se írni nem szeretnék róla, és nem is lenne szerencsés. Csak magamat ismételném, megrekednék. És a lényeges különbséget is ebben látom: Kubiszyn nem feltétlenül vagy nem kizárólag íróként járja az országot, hanem egyfajta küldetéstudattal, olyanokon segít, akik hasonlóan partvonalra sodródtak, mint egykor ő. Az ilyesfajta szerepvállalás tőlem távol áll. Íróilag továbbra is az outsiderség foglalkoztat, de a kábszeres tematikát, most azt gondolom, egy életre letudtam.

Hogy reagáltak a könyvre a magukat esetleg felismerni vélő ismerősök, barátok, és mit szólt a család?

Rengetegszer lejátszottam fejben, miközben a regényt írtam, hogy ki mit szól majd, és arra hogyan reagáljak, de úgy éreztem, vállalnom kell az esetleges súrlódásokat. Az Apokrif Feketemosó blogját használtam gyakorlófelületnek, itt születtek a regény egyes, utóbb alaposan átdolgozott fejezetei, úgyhogy senkit sem ért meglepetésként a regény témája és helyenkénti nyersessége. Na jó, szegény nagymamámat, ő nem is bírta végigolvasni, aminek őszintén örültem. Azok a barátaim, akik ennek a szubkultúrának a tagjai, iszonyú jót szórakoztak az egészen, és persze kinevettek, amikor fikció és valóság különbségéről tartottam nekik kiselőadást. Inkább az bosszantott, hogy egy interjúban tett meggondolatlan kijelentésem miatt a kritikák egy részében felbukkant az a félreértés, hogy ez egyfajta naplóregény, hiszen a naplóm alapján írtam. Holott teljesen lényegtelen, velem mi történt: a napló annyiból volt fontos, hogy miközben évekig alig publikáltam, ezen a felületen csiszoltam ki azt a nyelvet, amely a regényre jellemző.

Mennyire bánsz tudatosan azzal a vaskos öniróniával, ami Irén sajátja, és mennyire foglalkoztat a genderelmélet? Irénnek vannak fiús tulajdonságai, ahogy a férfi szereplőidnek is feminin vonásai.

Az önirónia, egyáltalán, az irónia és a humor a giccs és az érzelgősség hatásos ellenszere. A Zárványok esetében például segít elkerülni a „drogos pokol” típusú narratívákat, hogy az olvasó kritikátlan sajnálatot érezzen a hősök iránt. De az iróniának azért vannak veszélyei is, egyfajta védekező taktika, megúszás, ha az ember fél az érzelmek ábrázolásától. Bele lehet kényelmesedni, mint azok az emberek, akik mindenből viccet csinálnak. Egy pontig ez szórakoztató, de, mint bármi, amit túlhajtasz, unalmassá és kiszámíthatóvá válhat. Ráadásul, bár sosem szeretnék szomorú történeteket írni patetikus stílusban, inkább nyomasztóakat sok humorral és fanyarsággal, ami csak még inkább kiemeli nyomasztó voltukat, valahogy a szépségről, a bájról, a legnyomorúságosabb valóságot átszövő megmagyarázhatatlan csodáról sem szabad megfeledkezni.

Ami a genderkérdést illeti, az szerintem trivialitás, hogy mindenki férfias és nőies vonások keveréke, a kérdés csak az, milyen arányban. Nem vagyok az a harcias feminista típus, egyszerűen, mert mindig is jobban kedveltem a férfiakat, íróilag is jobban érdekelnek, ami ellen tudatosan kell dolgoznom. De a sztereotípiák egy része és az alattomos, hétköznapi szexizmus dühít, bármelyik nemet érintse is. Még az egyetem alatt jártam egy kritikaírás-szemináriumra Károlyi Csabához, ahol arról tanakodtunk, ki írhatta Spiegelmann Laura Édeskevését (akkor még mindenki csak találgatott). Megdöbbentem, hogy az emberek többsége olyanokat mondott, hogy nyilván férfi, egy nő soha nem kezdené azzal a regényét, hogy a szájában egy fasszal tér magához. Arra gondoltam, hogy ez most komoly, még mindig itt tartunk? Na, ezen nyilván Irén is kiakadna.

Irén egy kicsit a személyiségem sötét oldala, egy lehetséges negatív megvalósulásom, aki egy időben, mondhatni, a legjobb barátom volt. Mostanra elengedtem, és nagyon nem szeretném újra és újra különböző alakváltozatait megírni. A második regényem egyik legnagyobb tétje egy olyan női karakter megalkotása, aki nem önironikus, nem fiús, nem olyan önreflektált, mint Irén, sokkal simulósabb, kedvesebb, elfogadóbb, de persze nem is valami édes Juliska vagy Mariska egy Mikszáth-regényből, akinek annyi a szerepe, hogy belé lehet szeretni. Le akarom győzni a bájjal szembeni félelmeimet egy olyan regényben, ami közben kellően karcos és sötét tónusú is.

Írtál egy kutya és egy macska kapcsolatáról is.

A Zárványok után úgy éreztem, muszáj valamit írnom, hogy edzésben maradjak, ezért vállaltam az Apokrif Feketemosó blogján egy féléves műszakot. Ez egy antropomorfizált kutya és macska románca volt, tulajdonképpen két nagyon különböző karakter összecsiszolódásának története. Aztán rájöttem, hogy nem állatbőrbe bújtatott, hanem valódi emberekről szeretnék írni, egyébként egy hasonló sztorit. Lassan körvonalazódott egy karakter, egy mélyen cinikus harmincas férfi, akinek vannak ugyan előképei bennem, de a Zárványok figuráihoz képest, mondhatni, a semmiből jött. Kezdetben mindenféle mágikus realista és disztrópikus elemeket terveztem bele, aztán ezek lassan kikoptak, rájöttem, hogy csak attól tartottam, nélkülük nem lesz elég érdekes a szöveg. Holott ha mindenféle kimódolt furcsaságokra van szükség ahhoz, hogy valami érdekes legyen, az már régen rossz. A mai magyar valóság éppen elég disztópikus ahhoz, hogy jó kiindulási alapként szolgáljon.

Ez a karakter, ahogy mondod, a semmiből jött, de általában mennyire figyelsz a hétköznapi figurákra és szituációkra?

Figyelek, sőt teljesen újfajta módon szelektálom a körülöttem zajló dolgokat, hogy meríthessek belőlük. Az egész sokkal rapidabb, látok, hallok, tapasztalok valamit, és adott esetben már másnap megy a levesbe, nem emésztgetek hosszan, mint aki valami nagy összegzésre készül. Mondott valamit a szomszéd néni? Megírom. Életemben először láttam egy zombis filmet? Megírom. Valahogy így. Én a kortársaim mellett mindig elmaradottnak számítottam mémek, YouTube-videók, sorozatok, tévéműsorok terén, most ezekre úgy csodálkozom rá, mint egy ma született bárány. A legnagyobb irodalmi hatással most a Való világ van rám, elképesztő nyelvi kincseket találni benne. Álságos a szokásos értelmiségi fanyalgás, ezek a szereplők egyáltalán nem a legalja, ezek teljesen átlagos, félművelt vagy műveletlen emberek, némi leegyszerűsítéssel a magyar átlag. Ráadásul nagyon érdekes megtapasztalni annak a lélektanát, hogy például szurkolok az egyik szereplőnek, letöltöm a VV-applikációt, hogy szavazhassak rá, és amikor a többi nézővel együtt visszajuttatom a villába, olyan önkéntelen, velőtrázó ordítást hallatok, mint azok a fociszurkolók, akiket egész életemben bőszen pocskondiáztam és megvetettem. A világ nem csak a magaskultúra felé nyílhat ki. Ezek nekem most azért fontosak, mert a főhősöm egy olyan fickó, aki meló után hazamegy, nyom valami hentelős játékot a gépén, megnéz mindenféle műsort, mert unatkozik, és nem sok különbséget lát egy valóságshow és egy parlamenti közvetítés között.

A Való Világ előtt milyen hatások értek?

Az utóbbi időkben Kiss Tibor Noé Aludnod kellene című kisregénye gyakorolt rám nagy hatást. Minimalista a nyelvhasználata, mégis hihetetlen atmoszférát teremt, ami egyszerre szörnyű és varázslatos, és bejárható tereket. Pont, amiről az imént beszéltem: úgy képes ábrázolni ezt a kilátástalan, leppukant, kizsigerelt világot, hogy belecsempész valami mágikusat és meseszerűt. Szintén fontosnak érzem James Ellroy Perfídia című, stilárisan szintén egészen lecsupaszított hard boiled krimijét, amit én szerkesztettem a Jaffa Kiadó számára. Ebben a krimiszál a legkevésbé érdekes: a Pearl Harbor utáni Amerikáról szól, komplett társadalmi tabló, rengeteg korrupt, alvilági kapcsolatokat ápoló, romlott rendőrrel, nyomozóval, kémmel és főleg rengeteg brutalitással, és olyan elképesztő jók a jellemábrázolások, hogy egyszerre vagy képes mindenkivel és senkivel sem azonosulni. Engem mindig ez foglalkoztat a leginkább a regényekben. Fura párhuzam lesz, de épp ezért mégis ide kívánkozik Eötvös József Magyarország 1514-ben című regénye és az Anna Karenina, amelyek számomra az írói empátia legfontosabb mesterművei.

Civilben a Jaffa Kiadó szerkesztője vagy. Ez mennyire vonja el a kreatív energiáidat, vagy mennyire segít?

Sokféle szöveggel és emberrel – szerzőkkel és munkatársakkal – találkozom, ami jó dolog, egy szerkesztő legyen sokoldalú. Az is hasznomra válik, hogy rengeteg fülszöveget írok, ami szerintem a regényírásom gördülékenységére is jó hatással van, régen többet vergődtem kétségek között, amire egy ilyen pörgős életben egyszerűen nincs idő, luxus. A gond inkább az, hogy a nyolcórás időbeosztás túl merev kereteket szab az ember életének, és annyira lefáradsz és kiürülsz estére, hogy gyakran már nem tudod megvalósítani, amire egész nap készültél. Röviden: ha van fix jövedelmed, nincs időd, ha van időd, nincs pénzed, és végül ugyanúgy nincs időd, mert hajtod a melókat. Nincs olyan, hogy ideális állapot.

A Zárványokban a saját rajzaid illusztrálják a szöveget, ami írók esetében nem példátlan, de nem is gyakori. Foglalkoztat az önkifejezésnek ez a formája is?

Foglalkoztat, de ha választani kellene, egyértelműen az írást érzem fontosabbnak. Nálam ez a két dolog abszolút összefügg, gyerekkoromban történeteket rajzoltam, aztán megtanultam írni, és a kép illusztrációvá vált, de a vizualitás, a plasztikusság e nélkül is abszolút fontos eleme az írásaimnak. Most a munkám és a folytonos időhiány miatt a rajzolás aránytalanul háttérbe szorult. Sosem vettem részt grafikusképzésben, és ezt egyszer be szeretném pótolni.

Párod, Nyerges Gábor Ádám szintén író. Megmutatod neki a készülő szövegeidet? Mennyire segíti a munkádat, és működik-e ez oda-vissza?

Igen, rengeteget segítünk egymásnak, soha nem éreztem, hogy olyan gyors ütemben fejlődnék, mint mellette. Nagyon gyakran az ő meglátásai lendítenek tovább, ha megakadok. Régebben úgy képzeltem, kissé szenvelgősen, hogy az író sorsa az örökös magány, mindig egyedül van a kétségeivel, és megfogadtam, hogy soha nem kezdek másik íróval, ilyenből egy is bőven sok, nem hogy még ketten nyavalyogjanak kórusban az alkotói válságukról. Mikor először hallottam tőle, hogy meg szokta mutatni félkész szövegeit író édesapjának és kritikus édesanyjának, felállt a szőr a hátamon, el sem tudtam képzelni ilyen kiszolgáltatott helyzetet. Manapság ez mindennapos, alig várjuk, hogy olvashassuk egymás szövegeit. Ez akkor is sokat számít, ha nincsenek kritikai megjegyzések, csak azt mondjuk a másiknak: igen, nyugi, ez jó. Alapvetően nagyon hasonló az ízlésünk, úgyhogy mások műveit is szeretjük szétcincálni. Ő a hátországom: ha úgy alakul, hogy hetekig kizárólag nem szépirodalmi szerkesztőként gyűröm az ipart, otthon van egy kétszemélyes próza-, líra- és kritikusműhelyünk.

 

Szöveg: Szarka Károly

Fotó: Walter Péter


Megosztás




Hozzászólások