“Ha a zöld mikrofon a kezembe kerül, akkor élvezetesebbé válik az élet”

Szerző: Articsóka | Közzétéve: 2015. május 26., kedd 10:00

Fotó: Kováts ZsófiaFarkas Erika színésznek készült, majd egy boldogító véletlen folytán alapító tagja lett a Magyar Rádió debreceni szerkesztőségének. Innen már egyenes út vezetett felfelé: Budapestre került a Krónika szerkesztőségébe, majd A Hely című sorozattal gyors és páratlan sikert aratott. A beszélgetés során nemcsak erre az izgalmas pályára voltunk kíváncsiak, hanem arra is, hogy a szerkesztő-riporter hogyan éli a mindennapjait, mit gondol a világ dolgairól, történéseiről.

Szerző: Tóth Júlia Éva

Debrecenben kezdted a pályád, ahol először színészként, majd helyi rádiósként dolgoztál. Mesélnél arról, hogyan kerültél a városba?

A legteljesebb mértékben budapesti lány vagyok a József Attila lakótelepről. Huszonhat évesen szerződtem le a Csokonai Színházhoz színész II-nek, ekkor költöztem Debrecenbe. Ott megismerkedtem a középső volt férjemmel, feleségül mentem hozzá, majd ott ragadtam a városban. Így történhetett, hogy 1988 decemberében induló Magyar Rádió debreceni körzeti szerkesztőségének egyik alapítója lettem. Pallai János verbuválta össze a csapatot, akik között olyan fiatalok voltak, akikből mára egytől-egyig meghatározó újságíró lett.

Hogy jött a színészkedésből a rádiózás?

Nagyon rossz színész voltam. Érettségi után ugyan felvettek a Színművészeti Főiskolára, de ott már egy év után kirostáltak, aminek két oka volt: tehetségtelen és éretlen voltam. Ráadásul nem tudtam eleget tenni a bohémság normatívájának, túlságosan szende és merev voltam a többiekhez képest. Persze ezt akkor nem ismertem fel, így a kirostálás után egy évig nem csináltam semmit. Majd elmentem a Magyar Néphadsereg Vörös Csillag érdemrenddel kitüntetett Művészegyüttesébe színésznőnek, hosszú hónapokat töltöttünk a Szovjetunió államaiban, bejártunk Szibériát, Mongóliát is. Ebben a csapatban elsősorban műsorvezető voltam, aki elegánsan és profin konferálta fel az esztrádműsorokat, közben pedig ha kellett, akkor a háborúba ment katona anyját, feleségét, szeretőjét, lányát alakítottam a különféle darabokban. Egy idő után azonban úgy gondoltam, hogy inkább egy rendes színházban kellene kipróbálnom magam, így leszerződtem Debrecenbe. Hamar kiderült, hogy a hat mondatos szerepeknél nem tudok többet, közben elegem lett a színészi létből is, éreztem, hogy váltani kell. Lehettem volna művészeti titkár, utána az mégsem jött össze, ahhoz pedig már nem volt erőm, hogy egy másik vidéki színházba menjek dolgozni, így elkerültem a Hajdú-Bihar megyei tanács személyzeti osztályára, ahol tolmácsként és protokollosként dolgoztam. A szocialista testvérvárosoknak küldtem üdvözlőtáviratokat és egyéb vidám sorokat a különféle ünnepekkor, delegációknak szervetem egyhetes programokat, illetve tolmácsoltam az elvtársak között.

 

Gondolom már akkor is jól tudtál beszélni, ami a színészethez is elengedhetetlen. Mi az, ami hiányzott mégis?

Jó versmondó lányként lettem színésznő, a gimnáziumban minden szembejövő szavalóversenyt megnyertem, így evidens volt, hogy a Színművészetire jelentkezem. A felvételin is verset kellett mondani, így bekerültem. Az később derült csak ki, hogy komoly problémám van a testtudatommal: a színpadon nem az volt a gond, hogy hallatszom, hanem, hogy látszom is. Ügyetlennek és csúnyának éreztem magam, ami hihetetlenül görcsössé tett.

A tanács után már egyből a rádióhoz kerültél?

Nem, előtte még volt a városi televízió, ahová egy casting során vettek fel 1986-87 körül. Érdekes, hogy a város mennyire számon tartja ezt az időszakot, interjúkat, bejátszásokat emlegetnek fel, idéznek szó szerint, közben nekem szinte teljesen kiesett a fejemből ez a pár év. De hivatalosan nem is voltam ott állásban, heti egyszer csináltam ott adást. Azután híre terjedt, hogy indul a rádió, engem beajánlottak, így egy pénteki napon el kellett menni egy feladatért, amikor közölték, hogy nincs semmiféle állás, ne is számítsak rá, minden hely betelt. Azután mégis elküldtek a Népi Ellenőrzési Bizottság közgyűlésére, ami a világegyetem legunalmasabb eseménye volt. Erről kellett egyperces tudósítást írni, amit beolvastam, majd másnap reggel telefonáltak a rádióból és kérdezték, hogy mikor tudok kezdeni. Abszolút tündérmese volt, az első adandó alkalommal kiderült, hogy van egy szakma, amivel nagyon egy hullámhosszon mozgunk.

Innen már egyenes út vezetett előre?

Teljesen egyenes, maradéktalanul boldog út. Hamar világossá vált, hogy Debrecenben egy igen erős szerkesztői csapat jött össze, akik négy-öt év elteltével el kezdtek Budapestre szerződni, mert igény volt rájuk. A Danubius Rádió - ami akkor még a Magyar Rádióhoz tartozott - ‘89-ben csinált Debrecenben egy kihelyezett állomást, így lehetett külsősként dolgozni náluk. Később alkalmanként Budapestre is feljártam hozzájuk műsort vezetni, majd 1992-ben a Petőfi és a Kossuth is megkeresett egy ajánlattal. Ekkor még a középső volt férjem hatására az összes létező ajánlatra nemet mondtam, maradtam a városban. Majd megszületett a kislányunk, utána elváltunk, így egy egészen új élethelyzet állt elő: elvált, kisgyermekes anyukaként eljöttem Debrecenből, hogy új életet kezdhessünk. Ekkor azonban nem volt felvétel egy rádióhoz sem, 1997-ig kellett erre várni, akkor kerültem a Krónikához, ahol hír és politikai vitaműsorok vezetője voltam 2008-ig.

Debrecenben is hírműsorokkal foglalkoztál?

A vidéki rádiós mindennel foglalkozik. A debreceni rádiónál ezt még bonyolította, hogy délelőtt közszolgálati, délután pedig kereskedelmi műsorok mentek, így reggel hírt olvastunk, délután pedg vicceseket mondtunk és zenét konferáltunk.

Ehhez képest mennyiben érezted másnak a budapesti hírszerkesztést?

Minden műfajban szívesen dolgozom, így ebből a szempontból mindegy volt. Azonban mindenképp jobb volt, ha azt nézzük, hogy vidékiként mindenki úgy éli meg, hogy az igazi karrier Pesten van. Másfelől azonban míg a debreceni szerkesztőségben 10-12 ember dolgozott együtt, akik jóban is voltak, addig itt Pesten idegenek voltunk egymásnak, nem feltétlenül kellett, hogy szeressük egymást. Emiatt nagyon nehéz volt beilleszkedni. Ezt tovább fokozta az, hogy úgy éreztem, hogy csak azért kerültem be, mert a nálam jobbak elmentek az akkor induló kereskedelmi rádiókhoz és tévékhez. Nem volt tehát egy objektív sikerélményem.

Hogyan változott az újságírók megítélése az idők során? Te ezt hogyan látod?

Ez egy duplafenekű kérdés, amire nem lehet mélységében válaszolni, és nem is szeretném megmondani a tutit. Általában úgy gondolom, hogy a rendszerváltó újságíróelit nagyon rangos társaság volt, egyrészt azért, mert korábban igen nagy volt a szakma presztízse, így sok felkészült és okos ember került ide, másrészt pedig azért, mert ‘89 után a politikában és a közigazgatásban csalódott emberek az újságírókben kezdtek hinni. A rendszerváltás után azonban az újságírók hitelessége erodálódott, annak ellenére, hogy képességeik nem csökkentek, illetve elindultak a kereskedelmi televíziók, amelyek már másféle értékeket közvetítettek. Nem gondolom, hogy az új nemzedék rosszabb vagy alkalmatlanabb lenne, csupán másfajta. Ennek ellenére ma már az újságírók megítélése sokkal rosszabb, ami összefüggésben áll a kereskedelmi adókkal, a tömeges “újságírógyártással”, illetve az internetes média fejlődésével, ami mindenki számára elérhetővé tette a híreket. Más kérdés, hogy én ezeket a negatív dolgokat a saját munkám során nem tapasztalom, engem elismernek, pedig nem voltam benne a rendszerváltó újságíróelitben. Ráadásul az én munkámnak még mindig van presztízse, a klasszikus riportműsor divatban van. Gond az is, hogy ma kevés újságíró tud független maradni, mindenkit egy idő után jobbosnak vagy balosnak titulál a közvélemény.

Hogy nem keveredtél bele ezekbe a politizálásokba?

Idejében rúgtak ki a Krónikától hat évvel ezelőtt. Persze ma már nem lennék bekategorizálható, régebben talán jobban, amikor erősebben hittem egy adott igazságban. Ma már csak azt tudnám megmondani, hogy mit nem szeretek, de nem tudom, hogy mit választanék helyette.

Mikor kezdtél el A Hely c. műsoron dolgozni?

A műsor négy évvel ezelőtt indult, akkor lényegében alámtették. Az előző kurzus levett a hírműsorokról, ami engem meglehetősen mélyen érintett. Ezután indult el A Hely, amit az én fizimiskámra szabtak, hiszen ebben a műsorban erősen érvényre jut a cinikus derűm. Erre fűztek fel egy élettani riportműsort, ahol tudományos-ismeretterjesztés folyik. Én teszem közérthetővé azt, amit egy szakember vagy egy tudós elmond. De ez már nem volt mélyvíz, sokkal inkább a boldogság forrása. Tudniillik én általában hihetetlenül unatkozom, viszont ha a zöld mikrofon a kezembe kerül, akkor élvezetesebbé válik az élet. Míg odajutok egy helyszínre, mindent utálok, az autókat, az embereket, a kollégákat, de ha felvétel van, akkor egy egészen más állapotba kerülök, akkor kezdek el élni. Interjúhelyzetben pedig arra kell figyelni, hogy mindig létrehozzak egy olyan állapotot, hogy a riportalanyom úgy érezze, hogy abban az időben csak ő számít és senki más. Lehet, hogy nekem ő a többezredik riportalanyom, neki mégis az első és egyetlen alkalom arra, hogy megmutassa magát. Jó riport pedig csak akkor lesz, ha ő boldog, ha jól érzi magát a beszélgetés közben. Máskülönben ellenséges és zárkózott lesz, mi pedig nem tudunk jó műsort csinálni.

Voltál már olyan helyzetben, amikor az interjúalany nem adta meg magát?

Sokszor volt ilyen, de rengeteg eszköz van ennek megoldására. A legfontosabb mindig a bizalom megteremtése, az, hogy ő elfeledkezzen arról, hogy éppen szerepel. Nagyon sok esetben fontos lehet még a fizikai kontaktus is, sok embert meg kell érinteni, máshogy kell vele beszélni ahhoz, hogy megnyíljon.

A civil életben is ilyen bátran belekérdezel dolgokba? Kiváncsi személy vagy?

Az életben nem. Amiről általában az emberek beszélgetnek, arra abszolút nem vagyok kiváncsi, azok a dolgok baromira untatnak. A világ legrosszabb társasági embere vagyok, untatnak a hagyományos beszédtémák, és azt sem szeretem, ha én dominálok egy ilyen beszélgetés során. A kínos helyzeteket persze meg tudom oldani, de nem élvezem, ha más helyett kell szellemeseket mondani. Kiváncsi arra lennék, amiről nem szokás beszélni, ha pedig valakivel komolyan beszélgetni kezdek, akkor ő “rámgyógyul” és segítséget vár tőlem, pedig én csak kérdezni tudok, segíteni nem.

Ezt a problémát a műsorokban hogyan oldod meg?

Ez elsősorban szakmai tudás: sohasem szabad együtt sírni a riportalannyal, nem szabad, hogy érezze a sajnálatod. Sokkal jobban meg tudnak nyílni, ha egyenrangúan beszélsz velük és nem részvéttel. Ha leszeded az alanyról saját sorsának a terhét, akkor létrejön az igazi beszélgetés, amiből a valódi élete tükröződik vissza és nem az, amit a médiának mutatni akar. Megríkatni bárkit nagyon könnyű, munka a könnyedség megteremtésében van.

Volt olyan hely vagy személy, ami/aki sokáig megmaradt az emlékeidben?

Persze. De azt tudni kell, hogy én sohasem szociális munkásként érkezem a helyszínre, hanem újságíróként, aki látja, hogy milyen műsor fog születni. Az elsődleges célom tehát nem az, hogy boldogságot okozzak a riportalanynak, az csak egy lehetséges plusz. Ugyanakkor a helyek abszolút nem érdekelnek, csak az emberek. Éppen ezért azokra a helyekre emlékezem, ahol érdekes vagy okos emberekkel találkoztam. A legjobban azokat a nagyon intelligens embereket kedvelem, akik nem csinálnak ügyet abból, hogy okosak. De szeretem azokat a helyeket is, ahol tehetséges fiatalok vannak: megtiszteltetésnek érzem, hogy beszélgetnek velem, miközben mérhetetlenül szórakoztat a nyegleségük, saját koruk összes attribútuma. Kedvelem továbbá a tudományos helyszíneket, ahol én is tanulhatok valamit, viszont nem izgatnak azok a helyek, ahol pontosan tudom, hogy mi fog történni. Akkor izgalmas számomra valami, ha meg tud lepni.

A riportokból könyv is született. Mesélnél erről egy keveset?

Vágner Marival nagyon sokat dolgoztunk rajta, végeredményben ketten szerkesztettük az egész kötetet. A rendezési elv az volt, hogy mindenki kiválaszthatta a kedvenc történetét, azokból mi azután kvázi novellákat írtunk. A menedzselés már nehezebb feladat volt, abban rutintalanok voltunk. Az ötletet egyébként egy hallgatótól jött három évvel ezelőtt, két éve vetettem fel a vezetőségnek, akkor még elutasították, majd később engedélyezték, így kilenc hónap alatt össze is állítottuk a szöveget, majd a L’Harmattan kiadta. A kötet fotóanyaga is érdekes, a lapok tetején mint egy filmcsík futnak végig a házilag készített képeink.

Milyen visszajelzések érkeztek?

Abszolút pozitívak voltak. Az akkori könyvhéten a L’Harmattan egyik legjobban fogyó könyve volt, ott akkor több órát is dedikáltam.

Hogyan kezeled egyébként, ha felismernek az emberek?

Nincs annál kellemetlenebb. De velem ritkán történik ilyesmi, hiszen leginkább csak a hangomat ismerik fel, azt pedig nem mindig kötik a személyhez. Ha pedig mégis és odajönnek, azt eléggé rosszul viselem, annak ellenére, hogy megtisztelő, hiszen ezekre a helyzetekre nem lehet megfelelően reagálni. Ez egy kezelhetetlen helyzet.

Hogyan tudsz kikapcsolódni? Mi az, ami megnyugtat?

E tekintetben a családommal kellene konzultálni. Alapvetően mélyen depresszív és nagyon boldogtalan ember vagyok, talán csak akkor érzem jól magam, ha utazom, illetve, ha itthon van a gyermekem. A lányom Kanadában járt egyetemre, most is ott dolgozik, félévente jár haza. Nagyon büszke vagyok rá, ugyanakkor elmondhatatlan fájdalom, ha nincs itthon. De ebből nem csinálok nagy ügyet. A csend és az állataim is megnyugtatnak: a tökéletes semmi állapotát szeretem, amikor süt a nap a teraszon, totális a csend, mellettem a cicám és a kutyám, a kezemben pedig egy izgalmas könyv. Ez felfoghatatlan boldogság.


Megosztás




Címkék


rádió  

A cikk szerzője: Articsóka

Articsóka

Nem zöldség. Művészet. Kultúra. Interjú.

A fotók készítője: Kováts Zsófia

Kováts Zsófia

Jó látásmódja a legrosszabb körülmények között is lélegző, beszédes portrékat teremt. Az Articsóka első számú fotós kolleginája, a portál alapító tagja.

emailwebsitefacebook

Hozzászólások