Házi kedvencünk: Pillecukor Nagymesternő démonokkal, pőrén tálalva

Szerző: Tóth Júlia Éva | Közzétéve: 2013. november 20., szerda 10:00

Nagyinterjú Karafiáth Orsolyával függésről, démonokról, energiákról, munkáról, magánéletről, múltról, jelenről és jövőről.

A Kicsi Lilit körülvevő nagy felhajtás után közvetlenül mi történt Veled?

Az egy nagy meló volt. Azután közvetlenül nem is fogtam bele nagyobb munkába, mert teljesen leszívta az agyam. Azóta is jelennek meg folyamatosan írások a regényről, kettő volt, ami elhordott engem a fenébe, a többi az általában pozitív kritika volt. Rengeteget hívnak még mindig rendezvényekre a „Lilivel” kapcsolatban.  Pár hónap pihenés kellett, majd hozzáfogtam a Házikedvencnek, és folyamatban van még egy verseskönyv. Nálam egyébként is úgy van, hogy ha lezárul egy projekt, akkor az tényleg lezárul.  Nem foglalkozom már vele fejben utána, hanem az új dolgok felé pörgök.

De természetes módon épp akkor kezdődik el egy munkád hype-olása, amikor te már befejezted, lezártad. Akkor jönnek a bemutatók, a felolvasások és a kritikák…

Ez az egész dolog hozzátartozik. De úgy alapvetően engem ezek a dolgok nem érdekelnek. Csak amíg megcsinálom őket.

Tudod még élvezni a felhajtást, ami időnként kisebb, időnként nagyobb dózisban körülvesz?

Én semmi ilyesmit nem élvezek. Tudom, hogy ez olyan szükséges és elvárt dolog, ez van. Ha elém raknak egy mikrofont, átvált az agyam egy másik üzemmódba. Tudok szerepelni, de nem lételemem. A kiadóm vezetője mondta, hogy elviselhetetlen vagyok színpadra lépés előtt és amikor lejövök a színpadról. Szereplés közben viszont egészen rendben vagyok. Annyira az életem részévé vált ez, hogy már rutinból jön, nem gondolkodom rajta. Mondjuk hiányozna, ha nem lenne. Két hónapig Berlinben voltam a Kicsi Lili után, ott egyetlenegy fellépésem volt. Utána, amikor hazajöttem, nagyon fura volt másfél hónap után újra emberek elé állni, teljesen paráztam.

Hogyan hatott rád a berlini visszavonultság? Miért mentél ki?

Egy turisztikai blogot írtam két hónapig Berlinből, Berlinről. Nekem az a város a szívem csücske, rengeteg barátom van ott, és tulajdonképpen azért is mentem el, mert elegem lett a munkáimból, kellett, hogy kiszellőzzön a fejem, kellett, hogy egy kicsit lenyugodjak. Szükségem volt valami újra, ami kikapcsol, feltölt. Tökéletes volt, mert kint az volt a dolgom, hogy színházba, moziba, étterembe járjak. Ezekről írtam, nagyon élveztem. Utána hazajönni durva volt, mert úgy besűrűsödtek a tennivalók, hogy alig láttam át a rendszeremet. Sokkal több volt, mint mikor kimentem.

És most mi a helyzet? Annyi helyre írsz és annyi mindent csinálsz, hogy felsorolni is tereh.. Zseni vagy, hogy átlátod a káoszt?

Nem hinném, van pár príma excell táblám, amelyek alapján átlátom a dolgaimat. Illetve minden hónapban van egy nap, amit arra szentelek, hogy rendbe rakom a szerződéseket, számlákat, azaz elvégzem a munkám adminisztrációs részét.

Miben nyilvánul meg az „énidőd”?

Imádok utazni és gyakran is utazom, ilyenkor előre dolgozom, és ezáltal úgy tudok eltűnni, hogy tényleg magamra és az élményekre figyelek. De vannak olyan útjaim is egyébként, amelyek kifejezetten az alkotásról szólnak.

Vagy már annyira fegyelmezett, hogy a munkára fordított idődet jól menedzseled?

Egyszerűen nincs más választásom, tehát igen. Ma reggel is, ahogy azt mindig teszem, válaszoltam az e-mailekre, megírtam a cikkeimet, memorizáltam a napirendet, déltől pedig óránként más-más előre egyeztetett tennivalóm van. De ez még mindig sokkal jobb így, mintha be kéne járnom valahova dolgozni. Akkor borul a rendszer, ha mondjuk mindennap fellépés van, mert az gyakran az írás rovására megy. Ilyenkor versenyt futok az idővel, és többnyire az idegösszeomlás szélén vagyok. Nagyon törekszem a határidőkre, mert ha egyszer megcsúszom, akkor csúszik vele minden.

A szerencsésebbek közé tartozol a szakmádon belül is, hiszen mindig foglalkoztatva vagy. Azon túl, hogy van egy jól eladható, megkülönböztethető személyiséged és tehetséges vagy, szerinted még minek köszönhető a sikered?

Én valahogy már az elejétől fogva mindig jókor voltam jó helyen. Egyszerű volt az elején minden. Megkaptam az összes ösztöndíjat, külföldi utakat, lehetőségeket. 1997-ben mikor elindultam, mindenki a tenyerén hordozott, mint a nagy felfedezettet. Akkor nagyon könnyű életem volt, szépen követték egymást a dolgok. Én voltam az első olyan magyar író, akiről divatanyag készült női magazinba, és ott összebarátkoztam pár emberrel, akik ajánlottak különböző munkákat, hogy írhatnék ide is, oda is. Aztán a nagy fordulat akkor jött, amikor Vass Virág főmunkatársnak felvett az Elle Magazinhoz. Annyi dolgom volt az elején, hogy megtanuljam az újságírás szabályait. Máig hálás vagyok Virágnak, hogy együtt dolgozhattam Mörk Leonóra szerkesztővel, – aki nagyon szigorú és nagyon profi – akitől rengeteget tanultam. Ott mindenki tudta, hogy nem vagyok újságíró, így először csak ilyen „ego” cikkeket írtam, aztán szépen fokozatosan bíztak rám interjúkat, komolyabb riportokat is. Ezzel párhuzamosan a Ludwig Múzeumban dolgoztam, ott pedig megtanultam műsort vezetni és programokat szervezni, illetve beleástam magam a kortárs képzőművészetbe. Azóta is rendszeresen dolgozom képzőművészekkel. Szerintem ezért is működik még mindig, mert tudják, hogy milyen vagyok újságíróként, műsorvezetőként, programszervezőként, író-, költőként. Korábban például a Magyar Televízióhoz is úgy kerültem a Rakott című műsor vezetőjének, hogy Györffy Miklós látott engem a könyvbemutatómon…

Ez azért elég tündérmese..

Igen, az volt. Fura is így belegondolni, hogy mennyire simán ment minden.

A tévézésre hogyan emlékszel vissza?

Soha nem akartam képernyőre kerülni, de valamiért mégis elvállaltam. Emlékszem, nagyon vicces volt, amikor kiderült a próbafelvételen, hogy gyakorlatilag nem tudok beszélni. De akkor már nem volt visszaút. Nagy iramban meg kellett tanulnom beszélni, mozogni. Akkor lett világos,  hogy ami bájos élőben a színpadon, az még nem biztos, hogy a kamerák előtt is működik. Rettenetes voltam. Nem tudtam leülni, felállni, nagyon béna volt az egész, de aztán szépen megtanultam amit kellett, és a tv-s munkák is jöttek egymás után. Aztán 2005-ben beköszöntött egy borzasztó nehéz időszak. Négy helyen voltam főállásban, és azt éreztem, hogy összeroppanok.

Akkor kezdődtek az alkohol problémáid?

Igen. Egyszerűen máshogy nem bírtam elviselni a nyomást. Eleinte zugivó voltam, a forgatási szünetekben jártam ki inni. Az az érdekes, hogy a kollégák ebből nem vettek észre semmit. Amikor vastag smink borítja az arcod, ez nem is csoda. A határidőket mindig betartottam, így senkinek nem voltam gyanús. Volt olyan, hogy semmire nem emlékeztem egy-egy munka után. De végigcsináltam, és nem volt velem probléma. Pénzem volt bőven, nem okozott gondot napi szinten nagyon drága italokat vásárolni és mindig azzal áltattam magam, hogy a minőségi italtól nem lehet bajom. Persze nem ismertem fel, hogy milyen súlyos problémával küzdök. A barátom figyelmeztetett, hogy elköltözik, ha nem változtatok. El is költözött. A barátnőm akkor vitt el Nagy Zsolt addiktológushoz, aki végül kihúzott ebből a rettenetes állapotból. Egy néhány hónapos terápiának köszönhetően helyreálltak a dolgok. A legrosszabb, amikor számot vetsz azzal, hogy miben éltél, amikor tükörbe nézel és meglátod a valóságot.

Mennyi ideig voltál függő?

Hat vagy hét évig.

Ez idő alatt írtál egy regényt és két verseskötetet, folyamatosan szerepeltél és dolgoztál. Más ilyen állapotban nem képes érdemi produktumra.

Nem tudom, hogy csináltam. Tényleg. Így utólag sem értem. Talán annak nagy szerepe volt a történetben, hogy fiatal voltam. Egy fiatal szervezetnek elképesztően nagy a tűrőképessége.

Aztán visszaköltözött a párod is. Tizenkét éve vagy együtt Legát Tiborral, ez egy szép hosszú idő. Nehéz veled?

Nagyon. Szörnyen tudok viselkedni időnként, és bámulatos, hogy Legát ezeket milyen jól kezeli. Angyali türelme van. Ha ő nem lenne, már a „lipóton” lennék. Fantasztikus ember. Gyakran érzem magam ezek miatt rosszul, illetve amiért nem tudom viszonozni a sok jót, amit tőle kapok.

Mi a helyzet a gyerekvállalással?

Alapvetően nem szeretnék gyereket. Egyszerűen úgy érzem, nem nekem való. Azt gondolom, hogy nem mindenki alkalmas az anyaságra és ezzel nincs semmi baj. Nagyon jól elvagyok a gyerekekkel, tehát nem arról van szó, hogy nem szeretem őket, de olyan jelenleg az életem is, hogy nem igazán férne bele, továbbá szétparáznám az egészet. Még egy-két évem van, hogy eldöntsem, mi legyen. Az a megállapodás született köztünk, hogy ha jönni szeretne egy baba, akkor nem állunk az útjába.

Talán a szövegeid a gyerekeid…

Igen. Azt hiszem.

Ha már itt tartunk, alig pár hete jelent meg az új könyved, a Házikedvenc. Mi a sztori?

Ez egy meseregény felnőtteknek. Hasonlóképpen építettem fel, mint Mark Twain a Tom Sawyer-t vagy a Hucleberry Finn-t, azaz, hogy itt is van egy mindent tudó narrátor, aki a fejezetek elején kiokosítja az olvasót, és egy-egy fejezet ennek a kiokosításnak az illusztrációja. Ez egy színdarabnak a könyvváltozata, de előbb kezdtem el írni a könyvet. A történet helyszíne a darabban egy budai villa, de a könyvben már direkt időtlenítve és tértlenítve van a helyszín, de azért jól körülrajzoltam, hogy milyen helyszínt kell elképzelni. Egy előkelő helyszínen meghirdetnek egy manzárdlakást, ahová egy idős hölgy keres rendezett körülmények között élő fiatal hölgyet. A történet főhőse Orsi, aki női magazinoknál dolgozik, és nagyon unja a jelenlegi életét, ezért elmegy önmagát keresni Tibetbe. Amikor hazajön, meglátja ezt a hirdetést és teljesen új erőre kap, reménykedni kezd, így beköltözik a macskájával ebbe a házba. Aztán szépen lassan feltárulnak a ház titkai, kiderül, hogy nem csak Bori néni lakik abban a házban, illetve fejezetről fejezetre egyre durvább dolgok történnek, felszínre kerülnek a gonosz dolgok. A főhősnő egyik kiemelt jellemvonása, hogy nem tanulta meg, hogyan tud védekezni az életben a rossz dolgokkal szemben, így teljesen magába fordul és folyamatosan eszik, kényszeres zabálással kompenzálja a problémáit. Terjedelemben majdnem akkora, mint a Kicsi Lili, picivel rövidebb csak. Szerintem vicces könyv, de ha jobban mögé nézünk, akkor elég komolyan szembesít minket a bennünk lakó démonokkal. Az a jó benne, hogy lehet úgy is olvasni, hogy vicces könyvként olvasod és lehet úgy is, hogy a durva feelinget követed. Alapvetően igyekeztem úgy megírni, hogy humorosan közelítettem meg azt, hogy hogyan reagálunk a minket ért rosszra, sérelmekre, problémákra és hogyan megyünk ebbe mélyen bele, és ez hogy cseszi szét az életünket.

A főhősöd Orsi, akárcsak te, a főhős macskája Rigó, ahogy a te macskád is. Miért ilyen direkt módon nevezeted el a karaktereidet? Így óhatatlan a veled való azonosítás…

Eredetileg mindenkit máshogy hívtak, ez egy gyerekkönyvnek indult az elején. Aztán úgy döntöttem, nem akarok gyerekkönyvet írni. Nem ismerem a gyerekeket, nem tudom megszólítani, lekötni őket. Így a gyerekszereplőket kiszedtem a történetből, és elkezdtem teljesen máshogy alakítani a történet atmoszféráját is. Akkor jött Bella Máté azzal az ötlettel, hogy csináljunk musicalt. Hirtelen az volt a reakcióm, hogy oké, de nincs témám. Miről szóljon a darab? Aztán beugrott, hogy ezt meg lehetne csinálni. Először Juli lett volna a főhősnő, mert valamiért a Juli név a mániám, de mindig úgy beszéltem erről a szereplőről, mintha én lennék, és végül így lett Orsi. A többi szereplő pedig azokról a barátokról, kollégákról lett elnevezve, akik ebben a munkában részt vettek. Bori néni a barátnőmről, a színdarabíró és dramaturg Szabó Boriról kapta a nevét, Máté bácsi Bella Máté zeneszerzőről, András  Almási-Tóth András rendezőről, és így tovább. 2010-ben harmadik lett a darab a Madách Pályázaton, aztán játszották még Gyulán és Szentendrén is Macskadémon címmel. Ez után pedig még bennem motoszkált, hogy ezt a történetet meg kell írnom rendesen, egy könyv formájában.

Honnan jött a történet?

Egy időben nagyon érdekeltek a keleti legendák, azon belül is a démonok. Mindenképpen valami démonokkal kapcsolatos történetet szerettem volna, ezért elkezdtem démonos mesékre vadászni. Olvastam a Hulladémon tibeti legendagyűjteményt, az nagyon tetszett, de túl durva lett volna, ha a Hulladémonnal kezdek el foglalkozni. Mivel macskaőrült vagyok, a Macskadémon lett az én igazi démonom. A darab is és a könyv is a Macskadémon legendája, egy mai környezetbe átültetve. A legendáról többet nem mesélek, mert akkor lelövöm a poént, de mivel a könyv tele van apró utalásokkal, akár már az elején is kitalálhatja a megfejtést.

A Kicsi Lili című regényed után azt mondtad nem vágsz bele újabb nagyobb lélegzetű regénybe. Mi történt?

Korábban már ugye elkezdtem írni ezt a regényt, tehát megvolt már belőle egy rész, és ott volt a színdarab is, tehát többen ismerhették a történetet. Gerlóczy Marci barátommal beszélgettünk az ő könyvéről, a Létráról a könyvhéten, aminek a vége egészen furán hajlik el. Ott volt egy barátnője, és tőle kérdeztem meg, hogy neki hogy tetszik az a szürreális rész a történetben? Erre a nő azt felelte, hogy: „Hidd el, negyven felett az emberek már egyszerűen vágynak a szürrealitásra.” Így aztán megkérdeztem a kiadómat, hogy mit szólnának egy ilyen szürreális sztorihoz, érdemes-e egyáltalán befejeznem, és igent mondtak. Így született meg, valóban nem nagyon előre eltervezve, a Házikedvenc.

Eléggé konkrét problémák mélységeivel szembesíted az olvasókat ebben a történetben. Miért pont ezeket emelted ki?

„Orsi étvágyával nem volt baj. Bevágott egy tepsi rétest vaníliasodóval, kikanalazott egy vödörnyi fagylaltot. Érezte, ahogy az erős ízek eltompítják az érzékeit, ahogy a jóllakottság kipárnázza a gondolatait.”

Ezeknek nagy része nyilván saját megtapasztalásból ered. Voltam anorexiás, kényszerevő, ezen kívül ittam sokáig. És ezek elképesztően súlyos problémák, amikről igenis kell beszélni. A kényszerevő nem azért eszik meg három vekni kenyeret mert az olyan finom, hanem mert egy kényszer uralja őt. Az ő saját démona. Aztán megjelenik a történetben az alkoholizmus, a depresszió, a vásárlásmánia és az udvarlásfüggés. Konkrét modelljeim voltak a történethez, laktam én is egy ilyen villában, ahol volt egy öreg néni és egy öreg bácsi. A bácsi alkoholista volt, és nem igazán tartotta tiszteletben mások határait sem. Akkor eldöntöttem, hogy ezt valamilyen formában meg fogom írni, de legalábbis ezeket a karaktereket elmentettem magamban.

Mi a tanulság?

Az, hogy nem várhatjuk külső erőktől, hogy a saját problémáinkat megoldja. Csak önismerettel és csak mi magunk vagyunk képesek megoldani a dolgokat. Illetve hiába mondjuk azt, hogy ezt démonok csinálták velünk, azt különböző személyek tették, egyszerűen nem foghatjuk másra a gyengeségeinket. Például gyakran hallom emberektől, hogy az anyám miatt vagyok ilyen idióta, a főnököm miatt vagyok teljesen magam alatt. A könyvben Orsi is hibáztatja a szüleit a munkahelyét amiatt, hogy szörnyű a sorsa és a többi szereplő is folyton valaki mást hibáztat a saját nyomora miatt. Harminc felett már nem azért borzalmas a sorsod, mert mások elrontották. Nagyon erősen akartam erre reflektálni. Viszont ha ezekbe nem gondolunk bele a könyv olvasása alatt, akkor csak egy habkönnyű ironikus történettel találkozunk.

Nem hazudtoltad meg magad, hiszen ez is – akár csak a Kicsi Lili – valódi projekt lett. Készültek dalok, fotósorozat, rajzok, ruhák a könyvhöz, zenés videó zabáló Orsival, de még egy Karafiáth sziluett is pillecukorból. És akkor nem is beszéltünk még a pompás könyvbemutatódról, ahol mindez látható illetve kóstolható volt...

A zenés videó ötlete úgy jött, hogy amikor az Alpokban írtam, egész nap Nutellát zabáltam, és nap végén mire elfáradtam, a barátaimmal skypoltam. Éppen Szilas Rita designer, divattervező barátnőmmel csevegtem, és neki meséltem, hogy milyen szörnyű ez. Erre ő azt mondta, hogy: „Jajj de jó! Igazán kövér még úgy sem voltál, én megcsinállak kövérnek. Pont erről szól a történeted is.” Először csak fotósorozatnak indult, hogy kövéren zabálok össze-vissza, de pont akkor levelezgettem Fajgerné Dudás Andrea Júlia festőművész és eat-art művésszel, aki azt a zseniális ötletet adta, hogy egyem meg magamat is, megcsinálja a testemet pillecukorból. Így állt össze a videó.

Szilas Rita pedig készített a könyvben látható Filó Vera-féle illusztrációkból egy képregényes ruhakollekciót, melynek a Házikedvenc sztoriján kívül az olvasás népszerűsítés a missziója. Úgy alkotta meg a ruhákat, hogy hétfőtől péntekig egy-egy ruha egy-egy történetet mesél el, így aki munkába járva mindennap a történet folytatását veszi magára mondjuk a munkahelyén, óhatatlanul is kíváncsi lesz a történet folytatására, és megveszi a könyvet. Nagyon sokan vettek részt ebben a projektben, amiért végtelenül hálás vagyok. A Gellért Szállóban a könyv bemutatóján ennek szem- és fültanúja lehetett a közönség, sőt, ismét elkészültem pillecukorból Fajgerné jóvoltából, amit ezúttal az olvasók ehettek meg. Raj Ráhel pedig egy tortára tette a fényképemet, így kétszeresen lakhattak jól „belőlem”.

Említetted, hogy jövőre jön a következő verseskönyved, de ha jól tudom, egy újabb izgalmas téma is belépett az életedbe..

Igen. Megismerkedtem egy nagyon különleges fiúval, aki egy egész életet konstruált magának a semmiből. Vele kezdtem el interjúzgatni. Az ő történeteit mindenképpen meg akarom csinálni. A verseskönyv is elég nagy meló nekem, így most pont jókor jött közbe a Házikedvenc, mert valahol ez az én történetem, de nem kellett zsigerileg megfeszülnöm a megírása közben, és ez új energiákkal töltött fel, amiket a következő munkáimba fogok invesztálni.


Megosztás




Címkék

A cikk szerzője: Tóth Júlia Éva

Tóth Júlia Éva

Alapító, Főszerkesztő

email • 0620 775 8051• facebook

A fotók készítője: Kováts Zsófia

Kováts Zsófia

Jó látásmódja a legrosszabb körülmények között is lélegző, beszédes portrékat teremt. Az Articsóka első számú fotós kolleginája, a portál alapító tagja.

emailwebsitefacebook

Hozzászólások