Mosolyogni és felfedezni

Szerző: | Közzétéve: 2015. július 29., szerda 10:00

Görömbölyi Dávid “1979-es évjáratú debreceni srác”, foglalkozását tekintve diplomata, egyébiránt elsőkönyves szerző. Nemrégiben jelent meg Diplomata-útlevéllel a hátizsákban című novelláskötete a Prae gondozásában, ezért gondoltuk, hogy érdemes kávézni vele egyet és kideríteni: mi módon egyeztethető össze az irodalom a diplomáciával.

 

 

Debreceni srác vagy. Mit kaptál a várostól?

Hálás vagyok a sorsnak, hogy életem első huszonhárom évét ott tölthettem. A város erős identitást ad az egyénnek, ami soha nem vész el: egy debrecenivel sohasem fordulhat elő, hogy a fővárosba költözve bizonyos idő után budapestinek vallja magát. Tizenhárom éve élek Pesten, de mindig debreceni maradok. Debrecen egyébként nagyon érdekes: sokan mondják, hogy nehéz megszeretni, de ha egyszer megbarátkozol vele, akkor az egy életre szól. Persze a városhoz való pozitív viszonyomat a családi háttér is nagymértékben befolyásolta: szüleimnek hála életem első szakasza önfeledt boldogságban telt, így bármikor felidézem korai éveim, csak szép emlékek kerülnek elő.

Gondolom, az is szép emlék, amikor tizenhét évesen eldöntötted, hogy ENSZ főtitkár leszel..

Egy hirtelen flash volt: egyszer – hosszú hajjal és valami rocker pólóban – az iskola felé sétálva, a zöldségest épp elhagyva fogant meg bennem a gondolat. Mindig szerettem felfedezni, megismerni az embereket, valószínűleg ezért gondoltam, hogy a diplomácia nekem való, hiszen így a világ különféle helyein megfordulhatok, mindenféle kultúrákba belekóstolhatok. Tizenhét évesen megfogalmazódott bennem az ötlet, majd a debreceni egyetem jogi karára már úgy mentem, hogy tudtam: nem a klasszikus jogi vonalat fogom képviselni, hanem nemzetközi joggal fogok foglalkozni. Az ENSZ-főtitkárság persze csak viccből vetődött fel, a diplomácia mint hivatás azonban máig életem része.

A szüleid hogyan reagáltak a választásodra?

Nagyon pozitívan, édesanyám szerint ez a szakma abszolút nekem való, hiszen értek az emberekhez. Ő volt az különben, aki engem már előrelátóan angolul taníttatott – ennek előnyeit mindig élvezhettem. Édesapám részéről is pozitív volt a fogadtatás, soha nem presszionált ebbe vagy abba az irányba, az elvárás csak egy tartalmas, értelmes irány kiválasztása volt. Tudták, hogy hozzám egy változatossággal járó hivatás passzol, hiszen sosem tudtam megülni a helyemen. A diplomácia pedig pont ilyen: sokat utazol, sok az újdonság, sokféle feladattal találkozol, nincs két ugyanolyan nap egymás után.

Fel sem merült benned, hogy kövesd a szüleid pályáját, és újságíró legyél?

Tizenhat éves korom óta folyamatosan publikáltam, elsőként az iskolaújságban, majd egyre komolyabb helyekre írtam újságcikkeket, tudósításokat, készítettem interjúkat. Az írás nálam mindig több volt, mint hobbi, de kevesebb, mint hivatás. Persze, ha azt választom, hogy újságíró leszek, akkor biztos, hogy támogattak és segítettek volna, de én nem ezen az úton indultam el.

Máshol már elmondtad, hogy édesapád erősen kritikus volt már az első szövegeiddel szemben is. Ez nem rántott vissza abban, hogy az írással foglalkozz?

Nem, semmiképpen, mivel a kritika nem presszió formájában volt jelen. Inkább úgy viselkedett, mint egy mester, aki nem finomkodik, hanem megmondja, hogy mi a véleménye. Ha dupla ötös fogalmazással állítottam haza, akkor is végigelemeztük a szöveget, megmutatta, hogy az hol lehetne még jobb, hogy miként lehetne tökéletesíteni. Csak így lehet megtanulni, hogy ne kilencvenöt, hanem száz százalékos teljesítményt várjon el önmagától.


Milyen benyomásokat szereztél az egyetemi évek alatt?

Az egyetemi élet csodálatos volt, különösen a város miatt, hiszen hiába volt ott egy nagy létszámú közösség, nem volt személytelen és elidegenedett a környezet. Debrecenben egy klassz csapat jött össze, akikkel négy hónapig buliztunk, másfél hónapig nagyon keményen tanultunk, majd kezdődött az egész elölről. Az energiáimat a nemzetközi és az uniós jogba fektettem leginkább. Polgáriból, közigazgatásból bőven elég volt átmenni, de a nemzetközinél mindig a legjobbra törekedtem.

Az egyetem alatt véglegesen kikristályosodott benned, hogy diplomáciával szeretnél foglalkozni?

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A diplomácia nem olyan, hogy az iskolában megtanulod a szakmát, majd diplomata leszel. A kollégák a legkülönbözőbb egyetemi háttérrel rendelkeznek, nyelvésztől közgazdászig, jogásztól közigazgatási szakértőig mindenféle diploma előfordul. Ez a hivatás leginkább gyakorlat kérdése: a konkrét munkaelemek olyan széles skálán mozognak, hogy azokra nem lehet felkészülni az egyetemi oktatás során. Bejárod az utat, szépen, fokozatosan válsz diplomatává. Két külszolgálaton túl, épp a harmadikra készülve talán már mondhatom, hogy magam is diplomata vagyok.

Hogyan alakult ez a folyamat az egyetem után?

Az egyetem alatt a Külügyminisztériumnál és az ENSZ-nél is voltam gyakorlaton, amik nagyon jó iskolák voltak, a diplomát követően pedig csak külügyes munkahelyeim voltak, mindig is a közszférában dolgoztam. Fel sem merült, hogy a magánszektorba menjek, talán manapság ez már nem divat, de én mindig Magyarországért akartam dolgozni. Időközben a krakkói Jagelló Egyetemen még egy MA diplomát szereztem, majd ezután nem sokkal a Parlamentbe kerültem külpolitikai 

szakértőként. Végül aztán körbeért az utam, újra megérkeztem a Külügyminisztériumba. Két kiküldetésen voltam Varsóban, jelenleg a terrorizmus elleni küzdelem nemzetközi koordinációjával foglalkozom.

Miért épp Lengyelország?

Erre nem tudok egyértelmű és tömör választ adni, de az biztos, hogy tökéletesen együttálltak a csillagok. Három év öltöny-nyakkendőzés után szerettem volna még valamit tanulni. Elsajátítani egy új nyelvet, ami ha lehet, szláv, mert olyat még nem tudtam. Külföldre akartam menni, de nem túl messzire. Valami olyan nemzethez, akik szimpatikusak, és akik szeretik a magyarokat. Krakkóban minden passzolt.

A lengyelek tényleg annyira kedvelik a magyarokat, mint amennyire mondják? Még ma is áll a lengyel-magyar barátság?

Abszolút. Ha magyarként stoppolsz, akkor a legjobb helyen tesznek ki, ha elvesztél az utcán és segítséget kérsz, akkor elkísérnek. Sokszor jártam úgy, hogy egy kocsmában nem kellett fizetnem csak azért, mert magyar vagyok. Ilyen mozzanatok mindig vannak. L

engyelországban, különösen a déli részen, a régi magyar-lengyel határ közelében magyarnak lenni igazi jolly joker.

Hogyan született meg a most megjelet könyved?

Sok sztorizgatós e-mailt küldtem haza krakkói egyetemistaként és az első varsói kiküldetésem alatt, majd – egy ilyen levelezés során – kipattant a fejemből, hogy ezekből a szövegekből többet is kihozhatnék. Persze, hosszú ideje terveztem már, hogy valamilyen formában fikciós szövegalkotásba vágok, de későn érő típus vagyok, csak a harmincas éveim elején éreztem, hogy eljött az ideje. Megszületett bennem az elhatározás, nekivágtam az alapanyagnak. 

Ebben a folyamatban édesapám sokat segített, kiváló szerkesztő, mindig újabb és újabb muníciót, útmutatást kaptam tőle. A fikciós írás során a legnagyobb kihívás az volt, hogy elszakadjak a valóságtól, de feltételezem, ezen minden elsőkötetes átesik. Persze, nemcsak 

nekem, barátaimnak is nagyon nehéz különbséget tenni a fikció és a valóság között, automatikusan engem látnak a történetek szereplőjeként.

Összeállt egy kézirat, és azután mi történt?

Sok helyre elküldtem a szöveget, azonban mindenki mondta, hogy a kiadók a jelen irodalmi helyzetben nem fogadnak kéziratokat, főleg nem elsőkötetes szerzőktől. Pár hónapig nem volt semmi reakció, aztán jött a mesebeli pozitív fordulat. A Prae kiadó egyik vezetője, Pál Dániel Levente látott a szövegben fantáziát, és már az első személyes találkozón kiderült, hogy a kiadó részéről nagyon pozitív a hozzáállás. Néhány héttel később pedig már a kezünkben is volt a munka eredménye.

Hogyan született meg a cím?

A címen bruttó két és fél évet rágódtam, végül Pál Danival egy sör mellett a hosszú és komplikált munkacím kétharmadát kiradíroztuk, így maradt a diplomata-útlevél és a hátizsák. Ez jól összegzi azt a kettősséget, ami a könyvet és annak szerzőjét is jellemzi: a diplomata-útlevél valami komoly dolognak tűnik, de ha azt a hátizsákba tesszük, rögtön lazább hangulatot kapunk.

Egy diplomatának mikor van ideje megírni ezeket a történeteket?

Soha (nevet). A kötet megírása látszólag végtelenségig tartott, hiszen a diplomatának soha nincs ideje. Sokszor volt, hogy éjfélkor kezdtem írni egy bekezdést, és hajnali háromkor vettem észre, hogy három szó után elaludtam. Születtek novellák ebédszünetek helyett, illetve hajnalban, ha véletlenül korábban keltem fel. Nehéz volt időt szakítani rájuk, ezért is alakulhatott úgy, hogy a könyvet bruttó három évig írtam, ami nettó valószínűleg hat hónap lehetett. De nyilván, ha az embernek van egy civil foglalkozása, akkor nem ülhet pálmafák alatt alkotói szabadságon fél évig, akkor az írást a munka közé kell beszorítani. Mégis megérte a fáradságot és a melós éjszakákat, hiszen a megjelenéssel az egész egy pillanat alatt megtérült.

Vállon veregetted magad a megjelenés után?

Erre most nyilván nagyon szerényen kellene válaszolnom, de tudod mit? Visszatekintve rohadt nagy meló volt, és arra, hogy végigcsináltam, tényleg büszke vagyok. Más kérdés, hogy természetesen a puding próbája az olvasás...

Milyenek az eddigi visszajelzések?

Az olvasóktól és a kiadótól nagyon pozitív visszajelzések érkeznek, de igazán komoly irodalmi fórumon a könyv még nem volt letesztelve. Számomra a lényeg, hogy az olvasóknak szerezzek kellemes olvasmányélményt, de kiváncsian várom egy-egy hozzáértő véleményét is. Hála az égnek, jól is fogy a könyv, a Libri például már másodjára rendelt belőle, az első kiadás lassan el is fogy.

A könyv főhősének élete csupa happiness és sunshine. A valóságban is ilyen felhőtlen és vidám élete van a diplomatának?

Ezt nem így közelítem meg. Egy diplomatának ugyanannyi gondja-baja van, mint egy péknek vagy egy közgazdásznak. Ami nem mindegy, hogy ki hogyan tudja magát függetleníteni ezektől a problémáktól, és hogy tudja meglátni a világ szépségeit. Itt aztán nem számít, hogy kinek mi a foglalkozása. A könyv főszereplőjének is megvannak a hétköznapi gondjai, de amit a sztorikon keresztül meg akar osztani az olvasóval, az nem a világfájdalom, hanem a pozitív sztorik. Én magam édesanyámtól örököltem, hogy bármilyen helyzetben igyekszem meglátni a pozitív dolgokat, ha pedig valami rosszul sül el, abból tanulok. Örök optimista vagyok, és ha ez nem változott harminchat éves koromig, akkor valószínűleg ezután sem fog.

A szerkesztőd említette, hogy a kötet akár Erasmus-regényként is megfogható, szerinte ezek a történetek azzal a fiatal korosztállyal eshetnek meg, akik számára nem idegen az utazgatás, a külföldi élet, a nyelvtanulás, a különféle kultúrák együttélése. Te hogyan látod ezt?

Az Erasmus-hangulat valóban jelen van a kötetben, ha azt vesszük, hogy a főszereplő sok kaotikus és váratlan szituációval találkozik, amiket igyekszik az élet napos oldala felől megközelíteni. Az Erasmusnak is lényegében erről kell szólnia. Itt csak annyiban más a helyzet, hogy a főhős már nem diák, hanem dolgozik. Ilyen szempontból ez a kötet lehet egy jó példa is: attól függetlenül, hogy idősebb vagy és már nem egyetemista, még élhetsz vidám, nyitott életet és nem kell, hogy túl komolyan vedd magad.

Kiváncsi vagyok arra, hogyan néz ki nálad egy konkrét alkotófolyamat.

Mindig máshogy. Most, egy könyvön túl, sokszor megesik, hogy egy valós helyzetben megszülető poénra felfigyelek és ha nem vagyok hozzá lusta, akkor felírom. Vagy megígérem magamnak, hogy fogok rá emlékezni, de olyankor általában elfelejtem. Végül összejön 3-4 ilyen ötlet, amelyek között találok egy közös pontot, ami a történet gerincét adja és amire később ráépítem a plusz elemeket. De ez csak egy példa, a könyv történetei sokféleképpen születtek: volt olyan, hogy egy régi e-mail gerincére rakódott rá egy poén, vagy, hogy egy megtörtént alaphelyzetet dolgoztam át. A fikciónál általában van egy alapsztori, amit meg akarok írni. Ezt kezdem el írni, majd sokszor a történet önálló életre kel. Néha sok minden ki is kerül a szövegekből. Az alkotás végülis egy kaotikus folyamat, amit nagyon élvezek.

A szerkesztés során volt olyan, hogy nagyobb szövegrészeket is kiradíroztatok?

A legnagyobb rész egy bekezdés volt, ami a szerkesztőm kérésére került ki. Egy másodpercig úgy volt, hogy hisztirohamot kapok, de utána beláttam, hogy gyorsabb és feszesebb lett így az a bizonyos szöveg. Általában egy-egy szó került ki. Olykor önkéntelenül túlírunk dolgokat, feltételezem, ez az elsőkönyvesekkel gyakran előfordul. Ilyenkor vissza kell venni.

Az anyaggyűjtés mennyire tudatos nálad? Folyamatosan figyelsz a jó ötletekre?

Igen, hiszen később akár megszülethet egy második könyv is. Most már kifejezetten figyelmes vagyok, a környezetem történéseit kicsit úgy is nézem, hogy mit lehetne belőlük felhasználni egy novellához, és a spontán megszülető ötleteket is próbálom tudatosabban összegyűjteni.

Miről szólna az a bizonyos második könyv?

A fejemben már összeállt a könyv folytatása, amelynek olvasásához nem kell feltétlenül ismerni az előzményt. Ha ebből bármi konkrétum lesz, akkor majd többet is elárulok.

A novellákat jellemzően zenei idézetek vezetik be. Ennyire meghatározó az életedben a zene, hogy még az írás során sem tudtál elszakadni tőle?

Persze. Négyéves korom óta jelen van a zene az életemben: mire megtanultam járni és beszélni, már énekelni is tudtam és édesanyámnak hála, ismertem egy rakás népdalt. De volt itt minden: zeneovi, zenesuli, kórusok, RocknRoll bandák, évfolyamzenekar, Debreceni Rocksuli és egy kevés zongora meg a gitár. A zene kezdetektől fogva a mindennapjaim részét képezi, mindig szól valami a fejemben. Az írás során sok fejezetet videoklipként képzeltem el, nálam ezek a műfaji dolgok kicsit összecsúsznak. Persze szerkesztőként ezt le lehet csiszolni, Pál Dani viszont többnyire meghagyta ezt a hangulatot mint ösztönös érdekességet.

A zenei idézetek a saját ízlésedet fedik le?

Igen, amennyiben létezik olyan zenei ízlés, hogy valaki mindent szeret. A zenei mindenevőkkel szemben mindig gyanakvó voltam, de az tény, hogy minden zenének megvan a maga létjogosultsága adott környezetben. Én rockzenén nőttem fel, a kedvenceim rock és alternatív együttesek, de vannak más műfajok is, amelyek rendszeresen rámtalálnak. De nemcsak zenei idézetek vannak a történetek elején, Kimi Raikkönnentől Adyig sokaktól felidézek egy-egy gondolatot.

Adyn kívül mely szerzők műveit kedveled?

Vannak nagy kedvencek, de nem hiszem, hogy ezek befolyásolták volna az írást. Írók közül mindenképpen meghatározó Kurt Vonnegut, imádom, hogy minden mondatából sugárzik az elfogadás, a másik ember tisztelete, a nyitottság és a tolerancia. Azok a könyvek érdekelnek leginkább, amelyek az ember pszichológiai oldalával foglalkoznak. Keyes, Kafka vagy Bret Easton Ellis könyvei. A magyarok közül inkább a költőket szeretem: nálam a Nyugat első nemzedékét nem lehet megverni, de Vörösmartyt is imádom. A költészet napján minden évben elolvasom A két szomszédvár c. elbeszélő költeményét, ami tiszta heavy metal. De a csúcs az abszolút Ady. Kosztolányi szorosan második.

Visszakanyarodva a zenéhez: nem merült fel benned, hogy komolyan foglalkozz vele?

Dehogynem. Ha most aláírhatnám, hogy holnap reggel újra tizenhét évesen ébredek, simán rockzenésznek megyek. Ilyen opció viszont nincs, úgyhogy marad az amatőr zenészség, néha egy-egy kocsmai előzenekari fellépéssel, ahol feldolgozásokkal bolondozunk.

A szabadidődben nemcsak a zene, hanem a futás is jelen van. Milyen céllal futsz?

Hogy ne legyek dagi. (nevet.) Minden sportot imádok, de miután többrendbelileg tönkretettem a térdemet, már nem focizhatok, a futás viszont megfelelően egyirányú ahhoz, hogy bírjam. Tavaly még tíz kilométer alattiakat futottam, ma már általában félmaratonozom. Októberben talán meglehet a maraton is, de addig még bármi történhet. Amúgy a futás a legjobb feszültséglevezető is, a melóban összegyűlt stressz pár kilométer alatt kipörög az emberből.

Életednek meghatározó helyszíne a főváros is. Milyennek látod Budapestet?

Egyszerre gyűlölt és szeretett? Nem, a szeretet már jóval erősebb, a város természetesen imádnivaló, rengeteg szép élmény köt ide. De egy debreceni srác Pesten soha nem lesz otthon. Az emberek szemébe nézni sem jó itt: a világ sok részén megfordultam már, az emberek reakciója sehol nem olyan hideg, mint Pesten. Itt aztán nem mosolyognak vissza rád. A város viszont sokat fejlődött, ma már büszkék lehetünk Budapestre. A külföldi ismerőseimet is nyugodt szívvel és büszkeséggel kalauzolom körbe, ők meg imádják és vissza akarnak jönni.

Milyen terveid vannak az elkövetkező időszakra?

Készülök a következő kiküldetésre, ami decemberben kezdődik és három évig tart majd. Ezen a pályán az ember nem tervez ennél tovább. Utána valószínűleg újra hazaköltözünk, majd megint következhet egy kiküldetés. Ami az írást illeti: nem állok le, hiszen úgy tűnik, hogy elkaptam egy olyan fonalat, amit érdemes követni.

Ligeti György ajánlása szerint a könyved receptgyűjtemény arra, hogyan élhetünk boldog életet a 21. században. Szerinted hogyan?

Elmondom: el kell olvasni a könyvet és követni kell a főszereplő életfelfogását (nevet.)! De nem szeretnék senkinek sem receptet adni, hiszen az én véleményem semmivel sem ér többet, mint bárki másé. A tapasztalatom viszont az, hogy ha nyitottak vagyunk, ha merünk a másik ember szemébe nézni, mosolyogni és felfedezni, akkor a reakciók is pozitívak lesznek, és már ott is állunk a boldog élet kapujában.

Fotók: Komróczki Diána


Megosztás




Címkék

Hozzászólások