„Nem az én véleményem a fontos”

Szerző: Articsóka | Közzétéve: 2015. december 14., hétfő 10:27

 

Magolcsay Nagy Gábor 1981-ben született Miskolcon. Költő, zenész. Logo-mandalákat, vizuális költeményeket és versprózákat ír, zenei és összművészeti projektekben vesz részt. A Metanoia Park vizuális költészeti projekt alapítója, alkotója és művészeti vezetője. Ashes of Cows név alatt az ambient és a pszichedelikus rock határterületein kísérletezik. Nemrég megjelent Második ismeretlen című kötetéről, költészetről, zenéről is kérdeztük. - Szarka Károly interjúja

A könyvbemutatón beszéltél arról, hogy gyerekkorodban volt egy revelatív zenei élményed, később pedig zenei tanulmányokat folytattál, de említetted azt is, hogy közgazdasági szakközépbe jártál. Hogy fértek meg ezek egymás mellett?

Általános iskolás voltam, amikor édesanyám a fejébe vette, hogy zeneművészeti irányba fog terelni. Én mentem is, mert szerettem zongorázni. Zeneiskolába íratott, ahol hét évet le is húztam. Aztán elkezdtem nyúlni, és kiderült, hogy nagyon jó a labdaérzékem. Élveztem a testnevelésórákat, a labdajátékokat. Volt egy hetilap Kazincbarcikán, és az egyik számában olvastam, hogy az Irinyi János szakközépiskola fiú kosárlabdacsapata országos bajnoki címet szerzett a diákolimpián. Fejembe vettem, hogy ott akarok továbbtanulni, és kosárlabdázni fogok. Voltak vízügyi, villamosmérnöki, vegyész és közgazdász szakok, hozzám akkor a közgáz állt a legközelebb, így azt választottam. A középiskola első évében még kosárlabdáztam és zongoráztam is. Végül választanom kellett, és a zenei továbbképzőt hagytam abba, ami édesanyámnak elég nagy trauma volt, de szerintem jó döntést hoztam, hiszen az Irinyivel nekem is sikerült országos bajnoki címet szerezni, későbbi csapataimmal is szép eredményeket értem el, a zene pedig ma is fontos szerepet tölt be az életemben.

Ma is zenélsz, hogyan kötöttél ki a költészet mellett?

A zenét nem engedtem el egy pillanatra sem. A szakközépben ugyan évekig nem volt a kezemben hangszer, de Egerben, a főiskolán megint a zongora közelébe kerültem. A zene mindig ott volt nekem, de a szövegírás kérdéses volt, mivel az számomra produktívan nehezebben volt megközelíthető. Úgy értem, a zene intuitívabb dolog. Az improvizáció komolyabb előképzettség nélkül, némi jó ízléssel is élvezetes lehet, olykor még a hallgató számára is. Az írással kapcsolatban fontos kérdés volt, hogy hajlandó vagyok-e húzni, elhagyni dolgokat, sokat és még többet olvasni.

Sokféle szerzőt jelölsz meg az olvasásélményeid között. A debreceni Kultok konferencián arról beszéltél, hogy számodra fontos a kognitív szűrő kikapcsolása, a szöveg megfosztása a történelmi, társadalmi vonatkozásoktól, de több általad is kedvelt szerzőnél lényeges a kor, a társadalmi és politikai beágyazottság. A kognitív szűrő kikapcsolása inkább a saját szövegeidre igaz?

Fontos megjegyeznem, hogy mindezt a lírai teljesítmények esetében tartom lényegesnek. Ha epikus művel van dolgom, például regényt olvasok vagy operát hallgatok, számomra is fontos, hogy legyen egy kulturális, történelmi stb. kontextus, amelyben el tudom helyezni a történetet és a szereplőket. Ami a szövegköltészetet illeti, szintén elolvasok bármit, de van egy elég határozott líraképem, vannak bizonyos elvárásaim, elképzeléseim a lírai szöveggel kapcsolatban, amelyek közül az egyik legfontosabb, hogyabban az esetben sem válhat az olvasó számára jelentéktelenné, ha a benne megfogalmazott jelentésekhez bármilyen oknál fogva nem tud hozzáférni. Például számos felbukkanó vers tartalmaz érdekes információkat, utalásokat, hivatkozásokat, izgalmas perspektívákat is találok bennük, de amint kikapcsolom a kognitív szűrőmet, sok szöveg kiürül, és ez nem egy jó értelemben vett üresség. A forrást hiányolom, ami visz, amin lehet utazni, amitől kapaszkodni kell, bizonyos értelemben talán a zenét hiányolom ezekből a szövegekből.

Ez kimondottan a kortársakra vonatkozik, vagy az előző nemzedékekre is. Ott van például a ma is kultikusnak számító Petri költészete, amelyről nehéz lenne lefejteni a közéleti szálakat.

Petri világa közelebb hozta a lírát a hétköznapokhoz, a kamaszszájhoz, a szabad-sághoz, tematikusan és következetesen rongált egy patetikus verseszményt, többek közt. Szerintem Magyarországon ez egy olyan szelep volt a huszadik század utolsó évtizedeiben, ami remekül balanszírozott, kellett. Soha addig nem tapasztalt, lényeglátó irónia jelent meg a verskönyvben és szép: „Elfog a világirtó szeretet”. Az ő esetében például nem beszélnék metaforakopásról sem, mert teljesen tudatosan vitt végig egy olyan tervet, ami akkor váratlan volt, ütközési pont volt, szikrázott. És ez a szikra a költemény számára létfontosságú. Ma már viszont ez a versbeszéd szerintem nem tud olyan éles lenni. Beláthatatlanul sokféle nyelvhasználat ömlik ránk az interneten keresztül, a cinizmus (nem szép) leginkább lenyomta az iróniát. Lehet, hogy emiatt is, de a maiak kezében ez a típusú lírai konstrukciótervezés számomra borzasztó fárasztóan, unalmasan jelenik meg. A narratívából útközben sztorizgatás lett összetört sorokban, az iróniából felelőtlenség és éretlen cinizmus, a köznyelvi eszközhasználat pedig sok esetben olyan érzést kelt bennem, hogy a szerző egyszerűen csak nem válogatja meg a szavait, és a szavak pontos helyét. A másik véglet pedig a bölcsész patikamérleg: a művészet-, és filozófiatörténeti uatalásrendszerek hentespultján kiherélt költemény. Marno János mondja, hogy a költő legyen filozófus is.  Rendben, de legyen egy kicsit varázsló is. Petri, de jó példa szerintem Hajas Tibor is, varázslók is voltak. Petri „jókor volt jó helyen”, azzá válhatott, legalábbis ami a költészete lokális térhódítását illeti, Hajas pedig talán alkatánál fogva is, bár lehet, hogy ez ellen mindketten tiltakoznának. Mégis, varázslatos szuggesszióval adták elő a történetüket, a halálfilozófiájukat, a naturalizmusukat, a destrukciójukat. A varázslat pedig éppen az, hogy mindeközben magával ragadó konstrukciókat is hagytak ránk. Én úgy látom, hogy egyre nagyobb szükség és talán igény is van a transzcendens vénájú alkotásokra. Szerintem az embereknek kicsit már az agyukra mentek a rögeszmecserék, imunissá válunk a pornóra, az obszcenitásra, miközben azért érezzük, hogy egyik sem pálya. Talán a keleti filozófiák, vallások, nyelvek felé forduló emberek száma sem véletlenül növekszik. Ám még mindig kevés olyan költőt látok a színen, aki miközben strukturáltan és elmélyülten gondolkodik, bele tudja-akarja tenni a szövegbe azt a bizonyos flowt. Sirokai Matyi például nekem ilyen. A Beat tanúinak könyvében fontos relációkat tárgyal, de úszni is enged benne. Bajtai Andris konvencionálisabban közelít, de engem remekül manipulál érzelmileg, tudom szeretni a verseit. Szabó Imola Julianna prózaverseinek varázslatossága és gondolatritmusa is lenyűgöz. A klasszikusok közül először Kassák rúgott hasba, de szívesen merülök el Juhász Ferenc életművében is, Papp Tibor meg azért fantasztikus számomra, mert neki direkt az a célja, hogy lecsupaszítsa a szövegről a társadalmi és kulturális vonatkozásokat, miközben baromi erős alanyi és történelmi tapasztalatok működtetik a költeményeit. Hatottak rám Hegedűs Mária írásai, Vass Éva nyárkisülései felejthetetlenek, a fiatalabbak közül Király Odett, Vida Gergely, Jónás Tamás, Follinus Anna, Peer Krisztián és Serestély Zalán versei emlékzetesek számomra. Simon Marci kötetei igen figyelemreméltóak, Varga Mátyás Hallásgyakorlatokban összelapátolt beszédaktusai pedig váratlanul leleményes tervezőmunkáról tanúskodnak.

Volt benned olyan dac vagy düh, hogy ilyet én is tudok írni, sőt, ennél jobbat is? A rossz szövegek olvasása is inspiráló lehet?

Persze. Aki aktívan ír és közöl, és azt mondja, hogy sosem volt benne többek közt valami hasonló motiváció is, az szerintem csak smúzol. Persze hamar megtapasztaltam azt is, hogy nem lehet csak úgy össze-vissza irkálni dolgokat. Sok időbe telt, amíg általam egységesnek vélt kötetkoncepciókat tudtam alkotni. Nem véletlen, hogy ilyen lassan jönnek a köteteim egymás után.

Ezek szerint a közéleti költészet, a slam poetry, a stand-up comedy, vagy ha a zenénél maradunk, a társadalmi vonatkozásaitól meg nem fosztható punk vagy hip-hop kevésbé érdekes a számodra?

Nem tudnék élni Woody Allen filmjei nélkül, humor és csűrdöngölő irónia nélkül. Imádom a Fapad című szatírasorozatot, a Dead Kennedyst, a R&Bfejlődéstörténete lebilincselő gazdagságú, Ray Charlestól, Etta Jamestől kezdve a Neo Soulig. Nagyon bírom Hartay Csaba „tehenészírói” munkásságát, és sokat köszönhetek a slam poetryhez kötődő néhány szerzőnek és alkotásnak is, mert arra figyelmeztetnek, hogy társas lény vagyok, hogy emberélet nem létezik társas érintkezés nélkül. Csodálatos dolog, hogy ilyen alkotások és szubkultúrák születnek. Ezek mind élni segítenek. Én magam viszont (most) mást csinálok: a szerzői alkatom, a produktív érdeklődésem inkább transzcendens, impresszionista, már-már apokaliptikus, inkább a konkrét költészet felé mozduló, mintsem programok szerint építkező.

Első köteted, a 150°2009-ben jelent meg, aztánévekig nem publikáltál, mostanában viszont több projekttel jelentkeztél. Ott van a Metanoia Park, a logo-mandalák, és most jelent meg új köteted, a Második ismeretlen. Ebben a pillanatban el tudnád képzelni az életedet költészet, művészet nélkül? Tudnál úgy létezni, hogy – a saját, könyvbemutatón elhangzott szavaiddal élve – csak a GDP-t lapátold?

Keresem az egyensúlyt. Nálam a Maslow-piramis a feje tetejére állt, én most kicsit „visszafelé” próbálok haladni benne. Igyekszem azokat a materiális alapokat is kialakítani, amikre régebben nem ügyeltem annyira. Már kellenek a nyugvópontok, a biztonság.

A Metanoia Parkés a logo-mandalákesetében a költészet és a képzőművészet találkozik, az új köteted is erős vizuálisan, a könyvbemutatódat zenés felolvasás és videóinstalláció egészítette ki. Fontos számodra az összművészetiség, vagy írsz olyan szöveget is, ahol ez háttérbe szorul?

Vannak az asztalomon szövegek, amikkel primer szinten foglalkozom. Nem szeretem, ha vizuális költőnek neveznek. Folyamatosan árnyalódik bennem egy lírakép, ennek pedig néha összművészeti produktumai vannak, máskor meg nem. Most egy olyan stációban vagyok, amelyben fontos, hogy szintetizáljak dolgokat.

 

Nem szívesen használom a „küldetéstudat” kifejezést, de szoktál róla beszélni, hogy meg kell szabadítani az embereket a versektől való félelmüktől. Szeretnéd, ha nem zárkóznának el a költészettől csak azért, mert nem értik. Olvassák és írják újra, gondolkodjanak együtt az alkotóval. Ez nálad egyfajta ars poetica?

Egyre inkább azt hiszem, hogy igen. Fontosnak tartom, hogy az emberek ne maradjanak távol a költészettől, a költészet által saját maguktól. Megfordítom: fontosnak tartom, hogy emberek azzal az igénnyel nyúljanak költeményekhez, hogy általuk közelebb kerüljenek önmagukhoz, felfedezzék a saját ízlés- és értékítéletüket, a saját individuumukat, és azt, hogy mindez változásban lehet, mert ezek szabad és örömteljes változások. Sok ember önmagával szemben is részvétlen és bizalmatlan. A verseknél maradva: ma egy átlag-, ún. laikus olvasó, aki nem mellékesen a legfontosabb olvasó, inkább mondja azt egy számára megközelíthetetlen versre, hogy ez neki magas, mint azt, hogy ez számára érzelmileg, esztétikailag vagy morálisan jelentéktelen; egy bizonytalan benyomás után azonnal leteszi a szöveget. E mögött egy piedesztálra állított szubkulturális és költőeszménytől való félelem áll: „Én ehhez nem értek.”  Már miért ne mondhatná az olvasó egy József Attila szövegre, hogy kutyaütő, ha őt az semmilyen módon nem érintette meg. Probléma, hogy az iskolában többnyire nem hívják fel a gyerek figyelmét arra, hogy nem csak gondolatilag, de érzelmileg is meg lehet közelíteni az adott szöveget, hogy itt most nem József Attiláról van szó, hanem egy jó vagy kevésbé jó szövegről, hogy az égvilágon senki nem várja el tőle azt, hogy megfejtse a költő – nem is tudom – életét, nemi identitását, politikai állásfoglalását, szociális értékrendjét, ezzel szemben viszont fontos számunkra a versről alkotott véleménye és ízlésítélete. Ez az alap. És erről az alapról nézve az a bizonyos JA vers nagyon is jelentékeny eszközzé válhat, hiszen a tanuló itt azzal szembesülhet, hogy a versben felbukkanó morális és esztétikai minőségekkel kapcsolatban önálló véleményt formálhat, állást foglalhat, mert tudja, hogy megengedheti magának, sőt, ez a feladata, sőt, a környezete képesnek tartja erre, hiszen felkészítette rá(?). A Második ismeretlenben sincsenek különösebben nagy fejtések. Borsik Miklós, a JAK-füzetek sorozatszerkesztője fogalmazott a minap úgy, hogy ezek tulajdonképpen keresztrejtvények paródiái. Ez tetszik (dacára annak, hogy a könyv minden megoldása igen komoly téttel bír számomra), mert ennek az állításnak görcsoldó hatása van, illetve arról ad hírt, hogy az olvasó a saját értékrendje és élettapasztalata szerint elkezdte dekódolni, magához igazítani a produktumot. Én rá akarom venni az olvasót, hogy fogjon egy íróeszközt, és írjon bele a könyvbe, rakjon össze újabb jelentéseket, találjon meg a szövegben egy újabb gondolatot. Érezze, hogy neki ehhez köze van, hogy nélküle nem tud a könyv megíródni, „befejeződni”. Innentől kezdve nem az én véleményem a fontos, hanem egy termékeny viszony kialakulása költemény és olvasó között.

A természettudományos vonal a tanulmányaidhoz kapcsolódik?

Testnevelő-edzőnek tanultam. Az élettan, a sportpszichológia, az anatómia, számomra alapvető perspektívákat biztosítanak.

A gondolat, hogy ezt lírában is lehetne működtetni, magától értetődő volt?

Nem igazán. Sokat olvasok, de akár egy hír vagy egy ismeretlen szó is elindíthat bennem valamit.

Sokat dolgozol egy versen, amíg elnyeri a végső formáját?

Az első kötet születésekor több verset még napokig írtam. Volt olyan, hogy hónapok után is előszedtem őket. Ma már azt tapasztalom, hogy amikor leülök, konkrét szándékaim és elképzeléseim vannak, sokkal felkészültebb vagyok, illetve az írás már a szöveg elengedéséről szól. Mintha az első szó leírásától kezdve arra törekednék, hogy a lehető „leghatékonyabb” ponton engedhessem el. Egy érdekes szöveg megírása szerintem nem különösebben nehéz feladat, mert minden ember története érdekes, amiről simán lehet írni. Viszont ahhoz, hogy költeménnyé váljon, ki is kell nyitni, kicsit el kell emelni a földtől, és ez egy számomra misztikus feladat. Nem tudnám megmondani, hogyan kell. Remélem, úgy érzem, néha sikerül.

A szerkesztőid mennyire szóltak, szólnak bele a munkádba?

Gyakorlatilag a 150°-ot és a Második ismeretlent is én szerkesztettem, mindkét esetben kaptam 1-2 figyelemreméltó ajánlást, ennyi. Nincsenek harcok, ha erre gondolsz. „Húzós” költő vagyok, az új kötethez is több szöveg született, de a kétharmadát kidobtam.

A szerkesztőn kívül megmutatod másnak a szövegeket?

Publikálok. A szövegeimen nem dolgozom, és igazából soha nem is dolgoztam együtt senkivel. Pedig kezdem sejteni, hogy az egyes szerkesztőkkel való komolyabb együttműködés a kanonizálást például nagyban megsegítheti. Én más alkatú szerző vagyok. Igyekszem figyelni arra, hogy a szövegben ne uralkodjon az egóm. A hétköznapokban határozott ember vagyok, erős egóval, ám a lírai konstrukciók ezt nem nagyon bírják el. Ha ennek tudatában vagyok, ha figyelek erre, és sikerül is az adott költeményt az egó által egészségesen működtetni az nagyon jó. Ha nem sikerül, akkor inkább elengedem a dolgot, nem szokásom az alkotói válságpontjaimmal másokat zaklatni.

A visszajelzés sem fontos egy-egy megjelenés előtt?

Számomra a folyóirat-kultúra nem különösebben termékeny talaj azon kívül, hogy ha elküldöm valahova a szövegeimet, azok általában így több-kevesebb olvasóhoz eljutnak. Tehát műhelyként nem tudok tekinteni rá.

Egy kis kiadónál, az AmbrooBooknál jelent meg a köteted. Nagy kiadónál, a Librinél vagy a Magvetőnél el tudnád magad képzelni? Vagy sok lenne neked mondjuk heti három fellépés, felolvasóest, könyvbemutató és interjú?

Heti három fellépésnek nem örülnék, de hogy óriásplakátokon népszerűsítsék mondjuk az interaktív költészetet, az ellen nem lenne kifogásom. A mostaninál sűrűbb fellépések valószínűleg másfajta felkészültséget igényelnének, de ha kérdeznek, bármikor elmondom, mit jelent számomra ez a perspektíva, ez a fajta lírakép, és hogy ez az egész hisztérikus nyitottság esetén egy klassz, önismereti játékká válhat az olvasó számára. Nem vagyok heroikus, sem öngyűlölő-önpusztító költő. Nekem is van egy reális és egy ideális énem. Amióta ezt felismertem, igyekszem egymáshoz közelíteni a kettőt. Bírnám, ha végre jóban lennének, és ez a hozzáállás valószínűleg az alkotásokra is hatással van.  Ez is a súlypontok optimalizálásáról, az egyensúly kereséséről szól, azt hiszem.


Közhelyes lesz a kérdés, de az esetedben felfogható terápiaként az írás? Gyógyítottál valamit magadon?

Azt hiszem,amikor az alkatomhoz legközelebb álló költészetet csinálom, legyen az zene vagy szöveg, az az én rossz oldalam megnyilvánulása. Abból a szempontból terápiás, hogy így nem leszek tömeggyilkos. A mindent átható közönyből, felelőtlenségből, cinizmusból és gyávaságból származó frusztrációmat így nem a metrón vagy a postán vezetem le.

 

 

Ha el kéne távolodnod a rossz oldaladtól, tudnál valami „békésebbet” csinálni? Például gyerekkönyvet írni?

Egy ideje már írok gyerekszövegeket, több ilyen kéziratom is van. Igen, azt hiszem ez egy egészséges út, ami a gyerek közelségéhez vezet: újra felfedezni magamban a kölyök egyszerű, de annál őszintébb, elemi örömeit és fájdalmait. Lányi Zoli képzőművész barátom és a kedvese kitalálták, hogy legyek a most két hónapos magzatuk keresztapja. Ezzel egy csapásra megváltoztatták az életemet, az életről való gondolkodásomat. Az ember akkor él, ha felelősséget vállal. Minél nagyobb a felelősség, annál erősebben vagy jelen az életben. És nekem most egy csodás felelősség jutott, szeretek felkészülni rá. Új élet közeledik felénk, kíváncsi vagyok, hogyan fog helyet foglalni köztünk.

Fotók: Walter Péter


Megosztás




A cikk szerzője: Articsóka

Articsóka

Nem zöldség. Művészet. Kultúra. Interjú.

Hozzászólások