Nem tudom, milyen lesz, ha egyszer végre felnövünk

Szerző: Tóth Júlia Éva | Közzétéve: 2016. március 20., vasárnap 22:12

Potozky László tavaly megírta azt a generációsnak is mondott regényt, amelyben az Y-generáció tör-zúz, alkoholizál, bulizik és feléget maga körül mindent, hogy aztán elmerenghessen a nyomor kellős közepén az újrakezdés lehetőségein. A regény komoly népszerűsége sok kérdést felvetett arról, hogy vajon mi is rejtőzik a manapság sokat boncolgatott Y-generáció rétegei mögött, és hogyan is látják ezek a fiatalok a múltat és a jelent, amiben élnek. Ezekről, illetve az első irodalmi sikerekről, a jövőről és az ijesztő felnőtté válásról beszélgettünk a szerzővel.

A tavalyi év egyik slágerkönyve volt harmadik könyved, az Éles. Olyanok is a kezükbe vették, akik nem olvasnak szépirodalmat, sorra jelentek meg róla a kritikák, és valahogy mindenkinek volt róla véleménye. Számítottál ekkora sikerre?

Hazugság lenne azt mondani, hogy nem szerettem volna, hogy sikeres legyen a könyv, jó érzés, hogy egyesekre tényleg hatást gyakorolt. Leginkább annak örültem, hogy a velem egykorúak is olvasták, és hogy jó páran megtalálták benne a saját világukat. No meg beindított egyfajta diskurzust, van, aki cáfolta a könyvben leírtakat, más viszont hevesen bólogatott rájuk. Az olvasói visszajelzések alapján elég jól fel lehet mérni, ki mit látott eddig az életből, ez a könyv ugyanis nem középarányost nyújt a kortárs mindennapokból, hanem a szélsőséget, a perifériát jeleníti meg. Van egy elméletem: ha egy generációnak az esszenciáját akarjuk bemutatni, akkor a szélső pólusait kell megvizsgálni, a középút, a konvencionális annyira nem érdekes, legalábbis számomra.

Tudatosan generációs látleletet akartál nyújtani a könyveddel, vagy csak a végeredmény lett ennyire pontos és hatásos?

Igazából munka közben jöttem rá, hogy az Éles korkép is. Amikor elkezdem írni, nem az volt bennem, hogy akkor most összerántok egy korrajzot valami szélsőséges közegbe ágyazva. Ha a hatvanas-hetvenes évek Amerikájára gondolunk, az első, ami eszünkbe jut, a hippik és a vietnámi háború. Ami ezek között van (például a zselés hajú Cadillac-huszárok meg a pomádés csajok), az unalmas, legalábbis számomra egyáltalán nem érdekes. Valahogy így vagyok a mával is, engem a szélsőségek érdekelnek, számomra ott van az igazság, ahol a féktelen bulizás együtt lakik a totális elkeseredettséggel. Ez a kettősség nagyon jellemző azokra, akik engem ebből a nemzedékből érdekelnek.

Ha nem az Y-generáció nagy regényét akartad megírni, akkor mi volt a kiinduló pont?

A regény középpontjában álló pár történetét akartam mindenekelőtt megírni, ez volt az első konkrét ötlet. Aztán ehhez hozzáadódott mindenféle szikra. Amikor írtam, egyfolytában azt éreztem, hogy olyan dolgok szivárognak be a történetbe, amik már nem az ő szűk világukhoz tartoznak, hanem olyan jelenségek, amik a mai huszonévesek mindennapjait jellemzik. Akkor jutott eszembe, hogy ez a könyv, lehet, mégiscsak több lesz, mint egy elkorcsosult szerelmi történet.

Az Élesben hitelesen vannak lefestve a történések, és nagyon élethű a nyelvezet is. Ilyenkor automatikusan eszébe jut az olvasónak, hogy azonosítsa a szerzőt a főszereplővel. Nem kaptad meg úton-útfélen, hogy magadat írtad meg?

Voltak ilyen beszólások, igen. De ezt tudatosan poénra veszem, mert tényleg van jó néhány valós eseményből táplálkozó történet a regényben, sőt olyanok is, amiken semmit sem változtattam, úgy kerültek a papírra, ahogy történtek. Ezeken azért nem csiszoltam, mert úgy kevésbé váltak volna organikus részeivé a cselekménynek. Úgy voltam vele, ha valakit el kell árulni, hát legyen, ez regényírás, nem az irgalmas nővérek gyülekezete. Aztán meg trollkodtam is olykor, például beleírtam a szövegbe olyanokat, hogy a főszereplőnek lengyeles családneve van, vagy copfja volt középsulis korában. Pont mint nekem.

Oké, akkor mennyi vagy te valójában ebből a történetből?

Minden igaz és semmi sem. Én is jártam pszichológia szakra, de egy év után otthagytam, tehát nem mesteriztem belőle, mint a főszereplő. Viszont a húsvéti alkoholizálós vonatút például egy az egyben megtörtént velem: emlékszem, annyian blicceltek a vonaton a hazafele tartó egyetemisták, hogy hiába volt jegyem, nem tudtam leülni. Álltam kint a fülkék előtt a folyosón és összehaverkodtam egy fiúval, szépen berúgtunk, nemsokára pedig már a hálókocsi folyosóján aludtam. Ugyanakkor bőven van tiszta fikció is a könyvben, például a bűntény, amiről azt hittem, én találtam ki, de a könyv megírása után egy erdélyi hírportálon visszaköszönt, hogy a való életben is csinálják ezt emberek. Szóval ezek létező dolgok, ahogy például a Thököly úton grasszáló egyetemista lányok is, akik egy-egy gyors fizetős menettel egészítik ki a havi apanázsukat. A regényben a Thököly útból park lett, az engem ott leszólító lányból pedig az elbeszélő szerelme.

Mielőtt megszületik a szerzőben egy történetmag, azt általában megelőzi valamilyen lélektani esemény. Ez egy elég durva könyv. Miért akartad megírni?

Nem az a szerző vagyok, aki terápiás jelleggel ír. Az Éles keletkezése vázlatosan valahogy így néz ki: volt egy novellaötletem, amiben benne volt az a bűncselekmény, ami a regény egyik fontos momentuma, aztán a Thökölyn leszólított egy egyetemista lány, aki szexet kínált, ez akkor eléggé megrázott; ehhez hozzátevődött az, hogy vége lett a kolozsvári éveimnek, és sok minden elkezdett feltörni a felszínre. Folyamatosan jutottak eszembe az emberek, életérzések, sztorik, olyanok is, amikről sosem gondoltam volna, hogy valaha fontosak lesznek, vagy hogy valaha emlékezni szeretnék rájuk. Hemingway azt mondta, arról kell írni, amit ismer az ember, hogy minden szó igaz legyen. Gondolkoztam is, vajon mi az, amit én nagyon jól ismerek. Aztán rájöttem, hogy például a lakótelepi világot, csak ezt elsőre nem éreztem valami irodalminak. De amikor elkezdtek visszaszivárogni ezek az emlékek, úgy döntöttem, hogy erről a miliőről is írnom kell, elég sok olyan rész van az Élesben, amik azt a jóféle panelfeelinget adják vissza. Amúgy mindig is regényt akartam írni, de féltem a műfajtól, ezért írtam gyakorlásképp novellákat, aztán egyszer csak összeállt a nagypróza.

És mit szólsz ahhoz, hogy sok helyen generációs regényként emlegetik? Tényleg ennyire brutálisak lennénk, lehet ezt így általánosítani?

Nyilván nem. Én ennek a generációnak egy periférikus rétegét mutattam be, de ez nem jelenti azt, hogy mindenki ilyen ebben a korosztályban. Szerintem egy szerző nem mondhatja a saját könyvére, hogy generációs regény (túl szép rang ez, hogy egy író kitüntesse magát vele), inkább az utókor és a kritikusok, illetve az olvasók döntenek ezügyben. Az író csak egy látleletet nyújthat a koráról és a benne nyüzsgő arcokról. Persze nagyon jól esett, amikor elkezdték generációs regényként aposztrofálni az Élest, és ha valaki konkrétan azt mondja, hogy ez az Y-generáció regénye, akkor azzal alátámasztja azt az elméletemet, hogy egy nemzedéket a szélsőségein keresztül lehet bemutatni. Engem nem érdekelnek azok, akik jól vannak, akik jól fésültek és nyárspolgárok. Mindig az foglalkoztat, ami nem mindennapi, ami szélsőséges, ami rohad egy kicsit. A mi generációnkban pedig bőven akad ilyen „minta”, brutális mulatozások és kvázi nyomor közt feszül a paletta.

Te annyira nem ez a tipikus bölcsész figura vagy… Körülleng téged valami állandó disszonancia, van ez a csibésznek látszó srác, aki várhatóan mindjárt belök valami poént, de közben meg tűpontos, érett szövegeket ír, és ha kell, komoly íróként is tud viselkedni. Hogyan lesz egy kolozsvári panellakó egyetemistából szépíró?

Kolozsváron egy évet jártam pszichológiára, amit otthagytam, majd apám javaslatára átjelentkeztem újságírás szakra, mert hirtelen rájött a semmiből, hogy nekem jó tollam van. Pedig akkor még semmit sem írtam, ez ilyen szülői intuíció volt, amit csak egy anya vagy apa érezhet meg a gyerekéről. Ahogy átjelentkeztem a zsurnalisztikára, rögtön elkezdtem a helyi újságnak dolgozni, mert, mint kiderült, fogalmazni tényleg tudtam, de úgy éreztem, hogy olvasnom is kéne, hogy gazdagodjon a szókincsem. Azelőtt szinte semmit sem olvastam, nem érdekelt az irodalom. Emlékszem, elsőként Émile Zola A Patkányfogó című könyvét olvastam, és teljesen betalált, akkor annál jobb könyv nem kerülhetett volna a kezembe. Ettől kezdve egyfolytában olvastam, majd eldöntöttem, hogy prózaíró leszek. Írtam is egy novellát, ami Vida Gábor jóvoltából később megjelent a Látó című folyóiratban, ez volt az első szövegem. Aztán a Helikonban is publikáltam, az a lap nekem a prózaszerkesztő, Mózes Attila miatt fontos, kiváló író és nagyon kedvemre való ember, sokat tanultam tőle. A legnagyobb pályakezdési fordulópont az volt, amikor megismerkedtem Fekete Vincével, ő a Székelyföld szerkesztője, tőle kaptam talán a kezdeti löketek közül a legnagyobbat. Aztán megjelent az első novelláskötetem, az Áradás Gáll Attila szerkesztésében, bátran elmondhatom, hogy tőle tanultam meg írni. De még azelőtt megismerkedtem Péczely Dórival egy kolozsvári kocsmázás alkalmával, ő kért tőlem szövegeket, azokat megmutatta Morcsányi Gézának, a Magvető Kiadó akkori vezetőjének, aki az Áradás után egyből bizalmat szavazott nekem, majd megjelent a Magvetőnél A nappá lett lámpafény című kötetem, rá két évre pedig az Éles.

Elég nagy dolog ilyen fiatalon Magvetős szerzővé válni…

Huszonkét éves voltam, ballagtam a nyolcadik kerületben a szerződéssel a zsebemben, és ott és akkor az volt nekem a legszebb hely a világon. Azelőtt álmodoztam arról, persze, hogy majd harmincéves koromra hátha eljutok oda, hogy Magvetős legyek, de azt nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar bekövetkezik ez a fordulat.

Milyen útravalóval indított el a kiadód, amikor leszerződtetek?

Géza bizalma volt a legfontosabb. Nagyon drukkoltam, nehogy csalódást okozzak, szerencsére jó visszhangja volt a könyvnek, és nagyjából, azt hiszem, el is fogyott.

Hogyan reagáltak az ismerőseid arra, hogy irodalmár lettél?

Az irodalom, a kultúra az akkori ismerőseimet nem nagyon érintette meg, nem volt túlságosan intellektuális vagy érzékeny közeg az, ki is lógtam onnan rendesen. Mire elkezdtem írni, nem nagyon voltak barátaim, akik meg később lettek, azok nagy többségét az irodalomnak köszönhetem. Van a régi ismerőseim közül, aki megvette az Élest, és még írt is, hogy dedikáljam neki a könyvet, aztán nem jelentkezett.

Szerinted miért van az, hogy az Y-generációban alapvetően van egy ilyen spleen-életérzés, valamiféle általános szomorúság?

Feltételes módú világban élünk, mindent lehetne, csak mégsem lehet. Sokszor egyszerűen a körülmények nem engedik, hogy éljünk az előttünk lebegő lehetőségekkel, pedig mindenhonnan azt szajkózzák, hogy csak meg kell ragadni őket, és ez nagyon frusztráló. Ez a nemzedék nehezen tud mit kezdeni a nyakába szakadt szabadsággal, mert az inkább csak papíron létezik, a lehetőségek tárháza eléggé behatárolt. Plusz mindenki nagyon látványosan vigyáz magára, alig van olyan, akinek a lelki világában nem zajlott le már legalább két-három apokalipszis. Az emberek bezárkóznak, nehezen nyitnak, még az érzelmeiket is a rációnak vetik alá.

Miközben meg a mi kamaszkorunk nagyon is a kitárulkozásról és a csapatásról szólt…

Nem akarok banális nosztalgiázásba csúszni, de igen, tíz évvel ezelőtt tényleg könnyebben mentek a dolgok interperszonális téren, legalábbis én így emlékszem. Könnyebben alakultak ki barátságok, szerelmek, valahogy zsigeribb volt az élet. Most meg mindenki lehúzza a redőnyt, aknamezőt telepít maga köré, hogy csak a nagyon alaposan „leellenőrzött” bennfentesek juthassanak a közelébe. Én nem vagyok ilyen, és elég nehezen tudom elfogadni ezt a helyzetet.

Szerinted mi felé haladunk?

Nem tudom, milyen lesz, ha egyszer végre felnövünk, mert mostanra nagyon kitolódott a tényleges felnőtté válás ideje, valahol harmincöt körülre saccolnám. Az előbb azt mondtam, hogy tíz éve minden más volt: kíváncsi vagyok, tíz év múlva milyen tendenciák lesznek általánosak. Remélem, addigra beáll valamiféle stabilitás, mert most minden olyan ingatagnak tűnik.

Miért tűnik minden ijesztőnek, ingatagnak?

Van az a normális bizonytalanság-érzés, hogy noha most nem tudni pontosan, mi van az életünkben, de majd csak megoldódnak a dolgok. Én ugyanakkor azt is érzem, hogy beszűkülni látszik a jövő, és a bizonytalanság helyére valamiféle konstans félelem lép, ami kicsit ott bujkál mindenkiben. Mert egy csomó minden úgy dől el, mind szakmailag, mind a magánéletben, hogy az embernek semmilyen ráhatása nincs. Ez az érzés nagyon bénító tud lenni, jó volna megszabadulni tőle.

Fotók: Walter Péter


Megosztás




A cikk szerzője: Tóth Júlia Éva

Tóth Júlia Éva

Alapító, Főszerkesztő

email • 0620 775 8051• facebook

Hozzászólások